Talán nincs még egy olyan videójáték franchise, aminek olyan hányattatott sorsa lenne filmes feldolgozások frontján, mint a Resident Evil. A nagyszerű túlélő-horror játékok először 2002-ben kaptak filmes feldolgozást, Paul W.S. Anderson rendezésében és Milla Jovovich főszereplésével, és bár ennek a filmnek nem volt túl sok köze a játékokhoz, de legalább önmagában egy jobbára nézhető és kedvelhető akció-horror lett. Ám az ezt követő folytatások viszont folyamatos lejtmenetbe kapcsoltak, míg a végére az egész széria belesüllyedt a posványba, aminek a darabjait az emberek már csak katasztrófatúrizmusból nézik meg. Paul W.S. Anderson hat filmet megért agymenése végül 2016-ban zárult le, majd 2021-ben a stúdió úgy döntött, hogy van még mit kihozni ebből a címből, és a teljes reboot mellett döntöttek. Az új film, „A kaptár: Raccoon City visszavár” már cselekményében és karaktereiben is sokkal hűbb próbált lenni a játékokhoz, ám a készítők hozzá nem értése és az alapanyag elbohóckodása egy újabb szánalmas kudarcot eredményezett, és a franchise újraindítása azonnal földbe is állt. Egy évre rá a Netflix készített egy saját sorozatot is, amit kb. senki sem nézett, egy évad után elkaszálták és ma már a kutya sem emlékszik rá. Ennyi orbitális fiaskó és a franchise teljes lejáratása után a stúdió érthetően már nem szívesen akart foglalkozni a Resident Evil címmel, ám egyszer csak bekopogtatott hozzájuk Zach Cregger, a Barbár és a Fegyverek rendezője, hogy ő bizony nagy rajongója a játékoknak, és lenne egy saját ötlete, amit szívesen filmre vinne. A stúdió talán úgy volt vele, hogy ezek után nincs mit veszíteniük, ráadásul a rendezőben is lehetett némi bizodalmuk, hiszen annak két korábbi filmje elég szép sikerre tett szert, így Cregger végül zöld utat kapott, hogy elkészíthesse saját Resident Evil projektjét. Vajon ennyi év keserves kínlódása után sikerült-e a szépreményű rendezőnek megtörnie a Resident Evil franchiset sújtó filmes átkot?

Bryan (Austin Abrams) egy szerv futár, aki egy mozgalmas nap végén épp lerakná a műszakot, hogy hazasiessen barátnőjéhez rendezni a magánéleti gondokat, ám az utolsó pillanatban rábíznak egy sürgős esetet. Egy csomagot kellene elszállítania a Raccoon City kórházba és a plusz részesedés miatt Bryan végül úgy dönt, hogy vállalja a munkát. A behavazott hegyi utak alapból elég nagy problémát jelentenek a számára az éjszaka közepén, de az első komolyabb baj akkor történik, amikor Bryan véletlenül elgázol egy nőt az úttesten. Hősünk próbálna segíteni a sérült nőn, aki alapból elég furcsán viselkedik, de végül sokkal jobban kell aggódnia majd a saját életéért. A környéket és magát Raccoon City városát ugyanis borzalmas mutáns lények és élőhalottak hordái özönlötték el, Bryannek pedig túl kell élnie ebben az embert próbáló helyzetben, és eljuttatni a csomagot a célállomáshoz.

Zach Cregger azt már nagyon korán leszögezte, hogy ő nem a játékok történetét és azok karaktereit szeretné adaptálni, mivel elmondása szerint, azt már elmesélték elég alaposan, mindenki ismeri, és felesleges, egyben szinte lehetetlen lenne azt a sok cselekményt egy filmbe beleszuszakolni. A rendező ehelyett sokkal inkább a játéknak az élményét kívánta adaptálni egy új szereplő szemén keresztül, aki a nézőhöz hasonlóan egy sokkal átlagosabb figura, aki csak belecsöppen az eseményekbe. Már csak ezzel a húzással is sikerült sokkal közelebb hozni a játékosi élményt, hiszen a főszereplőnk Bryan, pontosan olyan, mint mi, akik leülünk játszani a Resident Evil játékokkal, és bármennyire is jól szórakozunk közben, de félünk, parázunk, idegeskedünk és bénázunk. Bryan minket testesít meg ebben a történetben, de a játék analógiától függetlenül is egy teljesen hiteles képet ad arról, hogy hogyan viselkedne egy átlagember, aki váratlanul ilyen pokoli szituációkba kerül. Retteg, hibázik, egyáltalán nem kezeli profin a helyzetet és nem ért a fegyverekhez, mert nem egy akcióhős. És ez a másik lényeges műfaji döntése ennek a filmnek, mert ez nem egy akció-film, hanem ténylegesen egy túlélő horror. Itt nincs ostoba macsóskodás, keménykedés, meg látványos akciók, hanem idegtépő feszültség, gore és rémálomba illő teremtmények. Persze ezt a sötét atmoszférát néha eléggé fellazítja a humor, de haladjunk csak szép sorjában. Az eddigi Resident Evil filmek már hosszú évek óta elfelejtették az alapanyag horror mivoltát, és csak buta akció-filmekként működtek, amikben semmi félelmetes nem volt, és a zombik és szörnyek is csak darálni való ellen voltak. Holott az eredeti játékoknak a lövöldözős akciózás mellett fontos eleme volt a feszültség és a félelemre való építkezés. Ezekhez az alapokhoz akart visszatérni Zach Cregger és egyúttal teljesen el is határolódni az eddigi filmektől, hogy ténylegesen egy új alapra építkezzen. Épp ezért is bosszantó, hogy a magyar forgalmazó továbbra sem képes elszakadni ettől a borzalmas Kaptár címtől. Ennek a címnek is csak a legelső 2002-es filmél volt értelme, azóta már rég semmi, és idehaza is csak le lett járatva ez a cím. Épp ezért itt volt most a lehetőség, hogy végleg elhagyják ezt a mostanra teljesen értelmetlen címet, és külön kezeljék ezt a filmet az eddigi szemét tengertől, de nem, muszáj volt még mindig ragaszkodni ehhez a borzalmas félrefordításhoz. Na de mindegy, ez csak egy kis hazai kitekintés volt.

Az, hogy Zach Cregger mekkora rajongója a játékoknak, az nagyon meglátszik a filmen. Rengeteg easter eggel és kis utalással rakta tele filmjét, amiket valszeg azok fognak csak észrevenni, akik ismerik az alapanyagot. De sokat reflektál a játékos alapokra, például több jelenetben is a főhősünk szemszögéből, POV módban látjuk az eseményeket, mintha éppen csak játszanánk és nem filmet néznénk. Sokat játszik olyan játékból ismert elemekkel, mint kulcsok vagy kódok keresése, és ezeket vagy itt is megoldásként használja fel, vagy pedig ötletesen figurázza ki. Nagyon hitelesen kezeli a lőszer kérdését, hiszen itt a fegyverek látványosan és nagyon hitelesen nem kifogyhatatlanok, és főhősünknek nagyon oda kell figyelnie rá, hogy jól ossza be őket. Ezekkel az apróságokkal tényleg lerója tiszteletét a rendező a játékok előtt, de egyben a horrorhoz is nagyon jól hozzájárulnak. A feszültség és a kilátástalanság fokozásában remek alkotóelemként működnek. Az adott jelenetekben a helyzet sokszor pont ezért feszül pattanásig, amikor ilyen apró dolgokon múlik főhősünk életben maradása. Emellett Cregger azért tényleg kicsit szabadabban is kezelte a dolgokat és nem korlátozta le magát. Elmondása szerint a film története a második Resident Evil játék eseményeivel játszódik párhuzamosan, ami nem mindenhol stimmel, hiszen a film napjainkban játszódik, illetve tél van, viszont ezek az ellentmondások abszolút nem fognak érdekelni, sőt, végérvényesen még az sem fog számítani, hogy ez a történet tényleg átfedésben van-e a játékokkal, hiszen teljes mértékben működik önállóan és a saját jogán. A filmben látható szörnyek és egyéb teremtmények tekintetében is a rendező inkább saját koncepciókat valósított meg, amikben vegyítette a játékok szörnyeinek több tulajdonságát, de ezekből teljesen egyedi kreatúrákat hozott létre. Az eredmény pedig több helyen is hidegrázósra és viszolygást keltőre sikeredett. Nagyon kreatív és visszataszító förmedvényeket kapunk itt, amiknek a megvalósításáért jár a piros pont.

Egy ilyen történet persze akkor lesz igazán eladható, ha kapunk hozzá egy jó főszereplőt is, akiért érdemes izgulni. Ez ebben az esetben különösen fontos, hiszen a cselekmény legnagyobb részében csak Bryant követjük nyomon. Néha kapunk mellé pár egyéb mellékszereplőt is, de ők csak nagyon rövid időre ugranak be, és tényleg csak az a szerepük, hogy vagy meghaljanak, vagy pedig felvázolják a helyzetet Bryan és a nézők számára is. De ez a film tényleg Bryan kálváriájáról szól, az ő saját személyes rémálmáról. Kicsit olyan, mintha a Gonosz Halott 2. első felét, amiben Ash-t a faházban kínozzák a démonok, az ki lenne húzva az egész filmre. És szerencsénkre Bryan egy nagyon kedvelhető és szórakoztató főhős, akiért tényleg tudunk izgulni. Egy igazi átlagember ő, és a kellemetlen majd egyre borzalmasabb helyzetekre adott reakcióival is nagyon tudunk azonosulni. Elege van mindenből, retteg, hevesen és cifrán káromkodik, és közben még is próbál túlélni és a lehető legtöbbet kihozni a képességeiből. Egyáltalán nem egy zsákmányállat kaliber, és a cselekmény előrehaladtával szép lassan megfejlődi a túlélő képességeit, de még így is végig reálisan kezelik a karakterét és nem csinálnak belőle egy akcióhőst. Bár néhány bénázása még így is néha picit idegesítő tud lenni, de még ezekkel együtt sem tudja elveszíteni a szimpátiánkat. Egy személyesebb vonalat is kap az ő sztorija, ami miatt tényleg szorítunk neki, hogy élje túl valahogy ezt az éjszakát. Austin Abrams pedig kiválóan kelti életre ezt a karaktert. A játéka tele van élettel, és abszolút hiteles tud lenni az elejétől a végéig. Egy valódi kisembert látunk, aki mentes minden manírtól és erőltetettségtől. Ráadásul Bryan egy olyan valaki, aki végig jó ember próbál maradni. Több eléggé egyértelműen menthetetlen áldozatnak is próbál segíteni, és alapjáraton őt is a jó szándék vezérli. Ezt az emberséget próbálja megőrizni a legembertelenebb pillanatokban, és ennek meg is lesz a maga szimbolikus kifutása is.

Ám, ami számomra már a film előzetes hírei alapján is meglepő volt (pedig a rendező előző filmje, a Fegyverek ismeretében nem kellett volna, hogy az legyen), hogy ez igazából egy horror-vígjáték. És, amikor egy ilyen zsánerkeverékkel állunk szemben, akkor mindig az a kérdés, hogy vajon a kettő közül melyik irányba fog elbillenni a mérleg. A legtöbb horror-vígjáték ugyanis nagyobb százalékban lesz vígjáték vagy komédia, amiben ugyan vannak véres és gusztustalan, esetleg para dolgok, de nem tud igazán félelmetes lenni. Számomra a tökéletes horror-vígjáték mai napig a Gonosz Halott 2., ami tökéletesen vegyítette a horror és a vígjáték elemeit, teljesen egységes szinten kezelve a két zsánert. Ez a vegyítés a Resident Evil-nek is egy darabig jól megy. Ami a horror részét illeti, ott tényleg remekel. A sötét hangulat és a feszültség tényleg ideget és lelket őrlő tud lenni. Ezt megtámogatja jó pár jump scare is, amiktől általában idegbajt tudok kapni, de itt nagyon jól használta őket a rendező, és nagyrészt tényleg jól vannak időzítve. A rémálomba illő szörnyekről és kreatúrákról fentebb már értekeztem, és emellett eléggé véres és brutális is a film. Ráadásul több ponton kifejezetten bátor és olyan jeleneteket és karakter halálokat is megenged magának, amikre nem számítanánk. Ilyen téren elég csak a lakókocsis, vagy pedig főleg a szülőszobás jelenetre gondolni. A humor része is egy darabig jól működik és a film első felében tökéletes párost alkot a horrorral. Itt a humor főleg Bryan reakcióiból és bénázásaiból adódik, amik itt még nincsenek is túltolva, és egyszerre tudjuk átérezni néhány kínlódását, és egyben jóízűen nevetni rajta. Börleszkbe illő esés kelései tényleg kicsit eszünkbe tudják juttatni a korai Ash Williams szenvedéseit. A film teljes első fele egy hibátlan horror-vígjáték, ahol még a horror nagyobb erőfölényben is van. Viszont a film közepétől, ahogy eljutunk Raccoon City-be, ott valami átbillen és elromlik. A humor itt válik erőltetetté és túltolttá, ami iszonyatosan megöli a horror hangulatot. A film közepén lévő autós jelenet, amikor Bryan két új szereplővel találkozik, talán a legidegesítőbb és legfárasztóbb pontja az egész filmnek, ráadásul teljesen feleslegesen húzzák vele az időt. Szinte már kínosan éreztem magamat a mozi székben, miközben ezt a szekvenciát néztem. Ahogy ezen túl vagyunk, a dolgok részben rendeződnek, és ismét kapunk pár igazán pofás horror jelenetet, például az előzetesekben is belengetett zombi esőt. Viszont itt már Bryan néhány bénázása is kezd fárasztó lenni, illetve, ahogy elérünk a fináléhoz, az is eléggé rossz szájízt tud hagyni maga után. Egyrészről ismét egy nagyon feszült, félelmetes, és jó humorral kezelt szekvenciát kapunk, ahogy főhősünk lassan eljut a célhoz, ám, ahogy eléri azt, ott ismét minden szétesik. Ami végül ott történik, az koncepció szinten egy nagyon jó és bátor ötlet, amiben ismét megmutatkozik Cregger kompromisszumot nemismerése, viszont, ahogyan ez meg van valósítva, és az azt körülvevő „díszletek”, na az viszont már ismét csalódást keltő. Ismét végtelenül idegesítő bénázások és inkompetens karakterek szerencsétlenkedései rombolják le az egyébként horrorisztikusnak szánt lezárást, aminek az utolsó képei tényleg belénk tudnak égni, de, amíg odaérünk, addig ötvenszer fogunk a fejünkhöz csapni.

Összesítve, Zach Creggernek tényleg sikerült megtörnie a Resident Evil franchiset sújtó átkot, hiszen filmje amellett, hogy magasan kiemelkedik az eddigi produktumok közül, ténylegesen egy jó, nézhető és szórakoztató film lett. Tökéletes tisztelgés a játékok előtt, azok hangulatát maximálisan visszaadja, illetve mint horrorfilm is, nagyrészt tényleg emlékezetesre sikerült. Viszont egyáltalán nem egy tökéletes alkotás, és a hibái, főleg a túltolt humor, nagyon lehúzza az összképet, ami nagyon sajnálatos, mert a film első fele úgy tökéletes, ahogy van, a második fele viszont már jóval vegyesebb érzéseket tud kiváltani belőlünk. Ám még így is egy jobb és szerethetőbb horror-vígjátékról beszélhetünk, amit kár lenne kihagyni, és a játékok rajongói minden bizonnyal vegyesen fogják fogadni, de horrorrajongóknak mindenképpen megér egy vagy több megtekintést.