Vannak olyan szórakoztatóipari produktumok, amik gyakorlatilag megjelenésük pillanatában instant klasszikussá válnak. Beszélhetünk itt akár hardverekről, mint a Nintendo által 1990 és 1993 között kiadott konzolról, a Super Nintendo Entertainment System-ről (SNES), a játékvilágot ’94-ben és ’95-ben megrengető, majd azt alakító Sony Playstation játékgépről (PSX) vagy éppen az első Iphone debütálásáról 2007-ben. Azonban a hardverek világán túl már sokkal több közismert példa is eszünkbe juthat, hiszen az olyan filmek és sorozatok, mint a Godfather vagy a Twin Peaks, nem csupán mesterműveként, hanem műfaji definíciókként vonultak be a köztudatba majd vésődtek be az emberiség kollektív emlékezetébe is. Azonban van egy olyan ága a szórakoztatóiparnak, ami az immerzió eszközeinek használatával és a szokatlan, olykor meglehetősen súlyos történetek bemutatásával éri el a felhasználóit. Ez a videojáték-ipar, ami olyan élményeket szolgáltatott egykoron, mint az FPS műfaj ősatyja, a ’92-es Wolfenstein 3D, minden idők egyik legjobb RPG játéka, a ’97-ben megjelent Fallout vagy a szintén ’92-ben debütált, az RTS műfaját definiáló, klasszikus stratégiai játék, a Dune II. A játékipar fejlesztői az idők folyamán szinte minden műfajban bizonyítottak már, ahogy a horror zsánerében is. Alone in the Dark, Clock Tower, Resident Evil, Shadowman – hogy csak néhány nagyobb címet is megemlítsek. A horror játékok közül több is kiemelkedett az évtizedek alatt konkurensei szürke, gyakran frusztrálóan középszerű tengeréből, de van egy franchise, amelynek neve gyakorlatilag összeforrt a mélységes mély pszichológiai horror fogalmával. Ez a Silent Hill. A sorozat 2001-ben megjelent második részénél jelentősebbet pedig talán azóta sem sikerült megalkotnia a fejlesztőcsapatoknak. A Silent Hill 2 egy ikon. Olyan gigászi titán, ami saját jogán vált megkerülhetetlenné, és amely világítótoronyként mutat utat az éjsötét vizeken viharba került hajóknak és még a mélységben feledésbe vesző roncsoknak is. Egy ilyen kultikus videojátékot filmre adoptálni szinte lehetetlen vállalás, hiszen a játékok eszköztára jelentősen különbözik a filmesek rendelkezésére álló technikáktól. A játékokban döntéseink – kisebb vagy nagyobb mértékben – kihatással vannak a történet alakulására, ezáltal a játékos aktív részesévvé válik az eseményeknek. A filmek – néhány interaktív alkotás kivételével – ettől fosztják meg a közönséget és kényszerítik a nézőket a megfigyelő szerepkörébe. Egy film esetében ezért hatványozottan igaz az, hogy a szemlélő számára olyat kell nyújtani, ami nem csak csupán fel tudja kelteni az érdeklődést, de képes fenntartani is azt. Ilyen lehet a káprázatos látványvilág, a rendkívüli akciójelenetek sokasága vagy a szokatlan fordulatokkal operáló narratíva is. A filmes játékadaptációk alkotói viszont pont itt hajlamosak elkövetni egy kardinális hibát. Ugyanis a hasonló alkotások általában az érzékeny egyensúlyt semmibe véve túlhangsúlyozzák a fentiekben említett technikák valamelyikét, ezáltal eltolva a hangsúlyt az eredeti mű értékes aspektusairól. Ezen próbált meg változtatni – immáron másodszorra – a francia rendező, Christophe Gans, az idei Silent Hill adoptációjával. Sikertelenül.

James Sunderland (Jeremy Irvine) élet értéktelenné vált miután elveszítette súlyosan beteg kedvesét, Mary-t (Hannah Emily Anderson). A festőművész férfi egyre lejjebb és lejjebb csúszik saját poklában, mivel a nő mardosó hiányát igyekszik alkoholmámorba folytani. Azonban James számára felcsillan a remény sugara, amikor egy rejtélyes levelet kap egykori párjától, melyben arra kéri, hogy találkozzanak újra Silent Hillben. A férfi a városba utazik, de amit talál az már nem az a hely, ami emlékeiben élt. A város halott és hasonló sorsot szán azoknak, akik belépnek a területére…

Gans rendezésén érződik az igyekezet és némi alázat is az videojáték irányába. Ez több esetben is tetten érhető, gyakorlatilag konkrét beállításokat és szekvenciákat emel át az alapanyagból – olykor sikeresen, máskor középszerűen, de a kritikus pillanatokban rendkívül szemérmesen és ezzel az indokolatlan módosítások rozsdás fűrészlapjával kasztrálja filmjét. Ez olyannyira igaz, hogy a játék egyik legmegrázóbb jelenetét – „Pyramid Head” erőszaktétele a konyhában – hatalmas csalódás volt viszont látni a filmben, áldozatának megváltoztatását pedig egyszerűen értelmetlennek találtam. Nem is beszélve arról, hogy a korosztály besorolás lehetővé tette volna az eredeti kontextus használatát is. Ebből látszik, hogy a direktor értelmezése téves. Gans egy szimpla horrort készített. Megint. Teljesen elhagyva annak pszichológiai aspektusát – vagy legalábbis egy férfi szerelméért folytatott küzdelmévé silányítva azt. Fájdalmas felismerés lesz ez a játék rajongóinak.

A rendezés hibáit és a koncepció hiányosságait sajnos a színészi játék sem képes kompenzálni. Irvine Sunderland-je teljesen hiteltelen, egy pillanatot sem tudok felidézni a filmből, amikor azonosulni tudtam volna a karakterrel. Ez pedig különösen fájó annak tudatában, hogy az eredeti műben egy végtelenül emberi, végletekig kidolgozott karakterről beszélhettünk. A Mary-t alakító Anderson esetében valamivel jobb a helyzet, de ez nem mutat túl a színésznő kellemes jelenlétén – ez pedig, valljuk be, egyszerűen kevés. A mozit sajnos a látvány sem menti meg. Bár a készítők igyekeztek a praktikus effektek használatára hagyatkozni, mégis több esetben fordultak a CGI felé – sajnos akkor is, amikor ez nem lett volna indokolt. Ennek köszönhetően néhány jelenet tumorként feszíti szét a film szövetét, olyannyira, hogy ezzel szinte károsodás idéznek elő a nézők látóidegeiben. Kár érte.

A Return to Silent Hill egy rendkívül ambivalens alkotás lett. Az alapművet nem ismerők számára egy középszerű darab lesz – a gyengébb fajtából. A rajongóknak viszont szerezhet pár nosztalgikus percet, őket azonban épp a változtatás és a fókuszváltás miatt nem fogja tudni megszólítani a film. Így létrejön egy olyan helyzet, ami bukásra predesztinálja a mozit, hiszen nem fogja, nem tudja megtalálni célközönségét. Olyan ez az alkotás, mint egy kéretlen levél a ködbe vesző város kietlen utcáiról. Hiába kecsegtetnek reménnyel a sorai, utazásunk végén nem vár más csak a pusztulás.

IMDb