Rendezte: Christopher Landon

Ismételten egy olyan filmet mutatok be, amiről nem érdemes túl sokat beszélni, ám az aktualitás miatt elkerülhetetlen.

2009-ben megindult a found footage filmek „új hulláma”, mikor is Oren Peli bemutatott egy 2007-ben leforgatott nagy nullát. Én legalábbis semmi olyat nem láttam benne, mint mások, sőt a filmnél ezerszer jobb amatőr YouTube-felvételek kerülnek fel az internetre, amit még kevesebb pénzből dobnak össze otthon a számítógépükön. Ez a film megélt még három folytatást, amelyek színvonala nem hogy nem javult, hanem egyenesen süllyedt. A recept beváltnak tűnhetett, a bevételeket látva, bár egy filléres film költségvetését nem nehéz visszahozni, úgy hogy ez nekem nem jelent semmit.

Aztán jött ez a valami, ami igazából csak arra volt jó, hogy a többit jobb színben tüntesse fel, ugyanis ez a széria mélypontja. A történet egy (nem bírom leírni nevetés nélkül) spin off, amiben egy fiatal latino srác és a retardált barátai tanúi lesznek egy öreg nő meggyilkolásának, akit a környékbeliek boszorkánynak tartottak. A házát átkutatva azonban valami megtámadja az egyiküket, aminek hatására különleges képességre tesz szert. Ezen nagyon jól elszórakoznak, viszont kiderül, hogy őt megszállta valami démon és szépen lassan átveszi felette az irányítást, ami után elszabadul a pokol, meg a Parkinson-kóros kameramanusok.

A film nagyon fárasztó, aminek fő oka a szereplők. Olyan szintű retardáltság megy végbe ez alatt a bő 70 perc alatt, hogy komolyan azon gondolkodtam, hogy kikapcsolom. Egyáltalán nem szimpatikusak, a szuperképességek bemutatása egyértelműen Az erő krónikájából lett ellopva, és a végén lévő „csavar” vagy mi meg teljesen szükségtelen és érdektelen.

A „mindent fel kell venni”-szindróma csak súlyosbodott, ami azt jelenti, hogy konkrétan meg kell nézni, ahogy az egyik szereplő kamerahasználat közben összecsokizza magát, csak úgy spontán. A készítők valami súlyos betegek lehetnek szellemileg, ha azt hiszik, hogy ez vicces. Arról a jelenetről nem is beszélve, amikor a főszereplőnk komoly arccal próbálja elmondani, hogy mennyire fél, miközben egy fallosz (!) van az arcára rajzolva. Gondolhatjátok, hogy a jelenet feszült hangulata mennyire jön át a képernyőn…

Továbbá a trükkök is megegyeznek az előző 4 (!!) epizódéival, amit a szemből kihúzott cérnákkal és a srác anime filmbe illő lebegésével próbáltak kompenzálni, ám az sem érte el nálam az ijesztő szintet.

Szóval igen, ötödszörre is megcsinálták ugyanazt, ami azért tényleg lenyűgöző teljesítmény. Többet nem is tudok róla írni, mert egyszerűen nincs mit. A színvonal nagyjából egy szinten van a Devil’s Due című rettenettel, más szóval mélyen a béka segge alatt. Csak azoknak tudom ajánlani, akik megrögzött Paranormal Activity-rajongók, de gyanítom, hogy ez még nekik sem fog tetszeni.

2/10

IMDb | mafab