A címadás oka a következő: a Starry Eyes egy ötletes film, komoly mondanivalóval, ám a megvalósításnak köszönhetően, mikor az ember a végéhez ér, semleges érzelmekkel áll fel a székéből, és másnap reggelre már egy képkockát sem fog tudni felidézni belőle. Éppen ezért írni is nehéz róla.

Főszereplőnk egy céltudatos, ám szerencsétlen fiatal színésznő, aki azért utazott a nagybetűs Hollywoodba, hogy sztár legyen. Természetesen egy meghallgatás sem sikerül neki, emellett a munkája is pocsék. Barátai igazi hipsterek, akiknek élete kimerül a folyamatos ivászatban, de persze „komoly művészek”…

A lány megpróbál minden lehetőséget megragadni, így mikor meghallgatásra hívják, gondosan felkészül a monológból, ám az emberek nincsenek elragadtatva. A lány erre beront a WC-be és elkezd dühöngeni, a haját tépni, és még egy könnyű roham is rátör. Ennek tanúja lesz az egyik szakmabeli, és megkérik hogy produkáljon egy rohamot. Ezzel már elnyeri a tetszésüket, és ezt követően egyre több furcsa kéréssel keresik fel.

Főszereplőnknek annyira nincs önbecsülése, hogy még a producernek is odaadja a testét, ám arra nem számít, hogy a filmstúdió mögött valami természetfeletti dolog áll, és azzal, hogy elfogadta az utolsó ajánlatot, próbára teszik.

Nehéz megállapítani a film műfaját, ugyanis nem igazán tudja eldönteni, mi akar lenni. Az első fél óra hangulata a Fekete hattyút idézi fel az emberben, részben a furcsa, gátlásos főszereplő miatt is, aki itt nem a hátát karmolja, hanem a haját tépi. Aztán mikor a meghallgatásokra kerül a sor, akkor érződik egy enyhe Szerb film-utánérzés. Ezekkel még nem lenne gond, mert csak a hangulatban hasonlítanak az előbb említett filmekre.

A próbatétel azonban egy komplett nyúlás, pontosabban a tavalyi Contracted című film utánérzése, ami elég szép, tekintve, hogy az pedig sokban hasonlított a Thanatomorphose című förmedvényre…

A vége pedig egy teljesen oda nem illő, ám várható trancsír, ami félig-meddig jól sikerült, de tekintve, hogy erre ment ki az egész, így eléggé gyengére sikeredett.

A legjobb szó rá a művészfilm, mivel az előbb említett jelenetsorozatok mind metaforák, amelyek a filmvilágra, illetve a törtető színészekre, illetve színésznőkre utalnak.

Ez önmagában ígéretesnek hangzik, ám a film olyan távolságtartó, hogy az ember elgondolkodik, hogy ezt most akkor kinek csinálták? A nézőt nem képes bevonni, mivel a karakterek egytől egyig unszimpatikusak. Különösképpen a főszereplő, akinek törtetése odáig fajul, hogy legjobb barátnőjét is lúzernek hívja. De őt sem kell félteni, ugyanis főszereplőnk bármilyen bizalmas információt mond neki, ő azonnal továbbadja a többieknek. A többi barát pedig tényleg olyan, mint ahogyan a hipstereket elképzeljük. Lenéző, elvont, magukat művésznek tartó fenegyerekek, akik lósz*rt sem tesznek sem magukért, sem a társadalomért.

Ha ez szándékosan lenne így megírva, akkor megérteném, csak az a baj, hogy teljesen karakterközpontúra írták, ami azt sugallja, hogy nekünk azonosulni kell a főszereplőnkkel. Ez pedig lehetetlen, mert valljuk be, ha ismernénk valakit, aki így viselkedik, valószínűleg hamar lekevernénk neki egy pofont.

Magával a rendezéssel egyébként nincs gond. Szép képeket kapunk, a színvilág kellően szürkés és néhol változatos, a zene pedig a 2012-es Maniacra emlékeztetett.

Csak saját felelősségre tudom ajánlani, mert ehhez kell egy lelkiállapot, illetve fogékonyság a témára. Legjobban úgy tudnám jellemezni, mint egy államilag finanszírozott magyar művészfilmet: a rendező nem a nagyközönségnek forgatta le, hanem saját magának.

UPDATE: Mint megtudtam, a film David Lynch és David Cronenberg filmjei előtt egy tisztelgés, ám ezzel együtt sem tudnám ajánlani senkinek sem. Inkább nézzétek meg a két rendező legismertebb filmjeit.

5/10

IMDb | mafab