Lassan tizenegy éve lesz már, hogy Wes Craven, a horror műfaj egyik legnagyobb rendezője itt hagyott minket. Craven azon művészek közé tartozott, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak a műfajon és jelentősen formálták is azt, elég csak a Rémálom az Elm utcábanra, vagy a Sikoly sorozatra gondolni. Utóbbi esetében Craven végig ott bábáskodott a franchise felett, és egészen a negyedik részig ő rendezte az összes Sikoly filmet. Bár természetesen nem ő egymaga hozta létre ezt a híressé vált horror szériát, de összességében kijelenthetjük azt, hogy a Sikoly Craven gyermeke volt, aki egészen a haláláig gondoskodott is ezen filmekről. Tizenegy év telt el az eredeti négy film óta, és hét Craven halála óta, amikor is a producerek úgy döntöttek, hogy feltámasztják a Sikoly franchise-t, új alapokra építkezve, új, fiatal arcokkal, új szabályokkal, de a régi főbb szereplőket megtartva a mellékvágányon. Ennek eredménye lett a Sikoly ötödik és hatodik része, amik nagyrészt viszonylag népszerűnek bizonyultak, de a keményvonalas rajongók között azért okoztak megosztottságot. Ezek az újabb filmek már egyértelműen más vonalon mozognak és jól érezhetően hiányzik belőlük Craven szelleme és gondoskodó jelenléte. Egy új generációnak akarnak szólni, de emellett mintha a készítők nem értették volna meg az alapanyagot, és végeredményben, még ha voltak is jobb pillanatok, és talán egy trilógián átívelő koncepciójuk, de a megvalósítás nagyrészt erőltetett és erőtlen lett. És bár már korábban egyértelmű volt, hogy a készítők egy új trilógiában gondolkodnak, Melissa Barrera és Jenna Ortega karaktereivel a középpontban, de ez a tervük végül csúfosan dugába dőlt. A producerek ugyanis kirúgták Barrera-t, annak politikai állásfoglalása miatt, majd rövidesen Ortega is elhagyta a fedélzetet, a kifogások ellenére egyértelműen a kolléganője melletti kiállása miatt. Majd rövidesen a rendező is megpattant, és a producerek kétségbeesetten próbálták valahogy menteni a menthetőt. Nagy nehezen visszaédesgették Neve Campbell-t, aki pedig hozta magával a rendezői székbe Kevin Williamson-t, aki a legelső Sikoly forgatókönyvírója volt. És bár Williamson tényleg sokat letett az asztalra forgatókönyvíróként, ezelőtt csak egyetlen rendezése volt, az 1999-es Bosszúból jeles, ami anno nem szerepelt valami jól. Az ilyen baljós előjelek után általában kész csoda, hogy ha egy épkézláb film létre tud jönni.

Egy új Szellempofa maszkos gyilkos bukkan fel a színen, aki ezúttal ismét magát Sidney-t (Neve Campbell) veszi célba, de vele együtt annak családját is, elsősorban tinédzser lányát, Tatumot (Isabel May). A gyilkos módszeresen kezdi tizedelni a fiatal lány környezetét, és emlékezteti Sidney-t is a múlt borzalmaira. Sőt, a gyilkos maga is egyre több bizonyítékot szór el azzal kapcsolatban, hogy ezúttal a maszk valaki olyant rejt, akinek régi sérelemi és közös tragédiái vannak Sidney-vel.

Nos, azt nyugodtan elmondhatjuk, hogy a végeredményen iszonyatosan érződik annak a rengeteg problémának a következménye, amik a forgatást megelőzték. Bár a Sikoly ötödik és hatodik része sem volt éppen tökéletes, de azoknak érezhetően volt egy koncepciójuk és egy irányuk, ahová el akarták juttatni a karaktereiket. Ez viszont most mind ment a kukába, és ami maradt helyette, az a teljes ötlettelenség. A nyitójelenetben ismét visszatérünk a Macher házba (és ezúttal talán utoljára is), ami egy viszonylag elviselhető kezdésnek nevezhető, de a logikátlanságok és a baromságok már itt elkezdenek záporozni. Ezután belecsöppenünk Sidney életének a mindennapjaiba, amik részben felidézik nekünk az eredeti film néhány eseményét és sablonját, csak felvizezett formában. Ez a szegmens arra szolgált volna, hogy megismerjük az új szereplőket és a környezetet, viszont a film mindkettő terén rendesen elhasal. Először is a helyszín és a környezet a legsemlegesebb és semmitmondóbb. Ugye itt is egy tipikus amerikai kisvárosban zajlanak az események, de ezt a feelinget az összes eddigi rész sokkal jobban át tudta adni nekünk. Itt végig olyan, mintha egy steril stúdióban lennénk. Illetve ez a film most sokkal komolyabb és sötétebb tónusokat próbál megütni, ám ezt annyira lélektelenül és kötelező módon teszi, hogy a végeredmény inkább csak unalmas. Aztán a szereplők. Akik egyedül említésre méltóak, azok a visszatérő karakterek. Sidney és Gale hozzák a kötelezőt, rájuk nem lehet panasz, sőt, ami azt illeti, Neve Campbell játéka kifejezetten jó és átérezhető ebben a filmben. Nyilván az iránta érzett szimpátiánk annak is köszönhető, hogy már ismerjük az ő karakterét és bőven volt alkalmunk megkedvelni őt, de Campbell nem érte be ennyivel, és maximálisan kihasználja azt a drámát és frusztráltságot, ami ebben a filmben megadatott neki. Ő jól láthatóan próbálja menteni a menthetőt és komolyan is veszi a munkáját, de a teljes összképet ő sem tudja megmenteni. A visszatérők között itt van még Chad és Mindy is az előző két részből, akik viszont tényleg csak azért vannak itt, hogy valamennyire összekössék ezt a filmet és az azóta meghiúsult új vonalat a teljes franchise-al, és a karakterük ennyiben ki is merül. Minden egyedi vonás kiveszett belőlük, itt tényleg csak papírmaséként vannak jelen ők is. Egyik kedvenc pillanatom, amikor Sidney lánya egy ponton megkérdezi tőlük, hogy amúgy ők pontosan mit is keresnek itt? És ezzel teljesen leírja a mi érzésünket is velük kapcsolatban. Az meg külön kínos, hogy a jelenlétük ellenére egyetlen szó sem esik arról, hogy mi történt azóta a Carpenter nővérekkel. Az új szereplőket pedig szinte azonnal el is felejthetjük. Egyedül Sidney lánya, Tatum az, akinek még írtak valamennyi karaktert és drámát, viszont az őt játszó Isabel May nem valami erős színész. Rajta kívül viszont minden új szereplő csak sablon és klisé áradat. Egyáltalán nincs saját egyéniségük, a legalapabb karaktermeghatározásokból lettek összefércelve, és tényleg nagyjából csak annyi a funkciójuk, hogy legyen kiket megölnie a gyilkosnak. Van azonban még egy visszatérő karakter, akiről itt nem szeretném fellebbenteni a fátylat, és bár az ő visszahozatala is bőven felvet pár kellemetlen logikai kérdést, de azt kell mondjam, hogy még is jó volt őt újra látni, és abban a kevés játékidejében is nagyon szórakoztató alakítást nyújtott. Kis vígasz, de az ő jelenetei végig üde színfoltként ragyogtak fel ebben a posványban.

Amit mindenképp a film számlájára kell írni, hogy abszolút nem fogja vissza magát a kegyetlenségben, és láthatunk pár elég látványos gyilkosságot. E tekintetben legalább hű marad a franchise lényegéhez. Viszont tényleg kénytelenek vagyunk beérni a látvánnyal és a gore esztétikájával, mert Sidney-n kívül tényleg nem tudunk senkiért sem izgulni, és abszolút nem tud érdekelni egyik alibi figura sorsa sem. Ezen a helyzeten pedig nem segít a film langyos, unalomba forduló tempója és steril hangulata, ami ráadásul a játékidő közepén tényleg iszonyatosan leül. Ami néha még is fel tud ébreszteni minket, az a jó pár hülyeség és abszurd ostobaság, amiket a szereplőink bedobnak a jelenetek közben. Ezek némelyikén tényleg hangosan felröhögtem, és ezek a pillanatok az amúgy nagyon komolyan vett, sötét filmet inkább nevetségessé teszik. Gondolok itt például az ominózus gázolós jelenetre, vagy amikor az egyik szereplő rettegve jön ki egy raktárból, közölve barátjával, hogy ott van bent a gyilkos, mire a srác a legnagyobb természetességgel és lazasággal közli, hogy akkor bemegy és elintézi, mintha csak egy pókot készülne lecsapni. De az igazi elmebajt a film lezárása hozza el, és az aktuális nagy leleplezés. Egyrészt nyugodtan kijelenthetem, hogy az egész szériából ez a rész rendelkezik a legjellegtelenebb és semmilyenebb gyilkossal (vagy gyilkosokkal?). Amikor megtörtént a leleplezés, konkrétan az a két kérdés jelent meg bennem, hogy „ez meg ki?”, illetve „ez most komoly, hogy ő az?”. Nyilván ebben benne van az is, hogy itt egyáltalán nem voltak rendes, épkézláb karaktereink a lehetséges tettes jelöltek között, de a prezentálás így is bőven kritikán aluli lett. Nem beszélve a gyilkos motivációjáról, ami aztán tényleg kicsapta a biztosítékot. Okés, hogy ebben a franchise-ban őrült, pszichopata emberek vetemednek gyilkosságokra, akik néha eléggé bomlott elmével rendelkeznek, de amit itt kitaláltak indítékként, az nem egyszerűen őrültség, hanem az egyik legnagyobb kreténség, amivel valaha találkoztam. Az egész film alatt, de főleg ennél az utolsó harmadnál érződött a legjobban, hogy a készítőknek abszolút nem volt semmi épkézláb ötletük, ezért muszájból kiszenvedtek magukból valami fércművet, hogy fel tudják valamiért venni a fizetésüket, és kábé ennyi volt mögötte az összes szándék.

Jómagam a legutóbbi két Sikoly filmmel sem voltam teljesen kibékülve, de nem vitatom el, hogy azok legalább valamilyenek voltak és tartottak valahová. Ez a hetedik rész viszont a teljes szembeköpése mindannak, amit eddig megpróbáltak felépíteni, és legfőképp szembeköpése ez Wes Craven örökségének. Most már tényleg ki merem jelenteni, hogy Cravennel együtt a Sikoly sorozat is sírba szállt, és ami most zajlik, az a franchise teljes megbecstelenítése és kizsákmányolása. Mert úgy néz ki, hogy csak a marketing elegendőnek is bizonyult a sikerhez, mert a Sikoly 7. lett a széria legtöbbet hozó darabja, és ennek köszönhetően már hozzá is láttak a nyolcadik rész fejlesztésének. És sajnos erős a gyanú, hogy a továbbiakban nem a minőség és a kreativitás fog dominálni, hanem csak a futószalagon gyártás és a gyorsan fogyaszthatóság. Ezzel pedig esélyes, hogy a Sikoly 7. lesz a franchise utolsó nagy koporsószöge. Ennek fényében talán tényleg sokkal jobb lett volna, ha megkapjuk az eredetileg tervezett trilógia zárást a Carpenter nővérekkel, és Sam sorsával a középpontban, aztán ismét egy jó hosszú ideig jegelték volna a szériát. Helyette viszont most tanúi lehetünk Wes Craven gyermekének a lassú haldoklásának.

IMDb