Maugis a világokat összekötő átjárón keresztül visszatér otthonába, ám nyughatatlan lelke továbbra sem lel békére. Az átélt kalandok nyomot hagytak benne és olyan tudás birtokába jutott, melyet nem oszthat meg senkivel, mégis súlyos árat kell fizetnie érte. A fortélyos varázslótanonc hamarosan újra útra kel, hogy sötét titkokról rántsa le a leplet, és a rá leselkedő veszedelmek miatt arra kényszerül, hogy szövetséget kössön legádázabb ellenségével. Idővel azonban szembe kell néznie tettei következményeivel.

A legtöbb fantasy-sorozat egyre nagyobb és nagyobb akar lenni. Mint általában a horrorfolytatások is: több hulla, nagyobb tét, kegyetlenebb gyilkos. Ez esetben ez több csatát, több világot, több szereplőt jelent. Stian Skald viszont érdekes módon pont az ellenkező irányba indul el a harmadik kötetben: kisebb lesz, intimebb és ettől válik személyesebbé, a karakter pedig még szerethetőbbé.

A nemszületett ott veszi fel a fonalat, ahol az előző részek végén elengedtük Fortélyos Maugist. A világokat összekötő utazások után a főhős végre hazatér, ám a klasszikus fantasy-logika itt nem működik: nincs diadalmenet, nincs hősi elismerés, csak kérdések, kétkedő mesterek és egy fiatal varázsló, aki már nem ugyanaz az ember, mint aki annak idején útnak indult. Talán ez a kötet legnagyobb meglepetése és erénye is egyben. Az első két rész klasszikus kard és boszorkányság hangulatot idézett: utazás, titokzatos helyszínek, veszélyek és folyamatos mozgás, csapattársak. Itt viszont teljesen más irányt vesz a történet és ahelyett, hogy egy diadalmenetet látnánk, inkább kudarcokkal szembesülünk. Ez egy meglepően realista pillanat a legtöbb fantasyhez képest. A hős hazajön és kiderül, hogy a világ közben nem változott meg miatta. Engem ez A gyűrűk urára emlékeztetett, amikor hazaérnek a hobbitok és senkit nem érdekelnek. Ők változtak meg, nem a világ és ezek a változások adják aztán a főhősök további irányát. Itt is erről van szó.

Kevésbé a külső konfliktusokra épít a sztori, inkább azon van a fókusz, hogyan dolgozza fel Maugis mindazt, amit átélt. A kaland most már nem egy várva-várt esemény, hanem sokkal inkább tehertétel. A döntés is hangsúlyosabb, ahogy a következmények is. Ez az irányváltás elsőre talán szokatlan, de hosszabb távon kifejezetten jót tesz a karakternek. Sokkal közelebb visz minket hozzá. Pontosan emiatt A nemszületett tempója érezhetően visszafogottabb, karakterközpontúbb. Ez egy nagyon tudatos hangsúlyváltás. Ugyan ismét útra kell kelnie Maugisnak, de ez már nem az a kalandos utazás, mint eddig volt. A könyv hangulata emiatt sokkal melankolikusabb, mint az előző részeké.

Skald stílusa továbbra is könnyen olvasható, sodró, és megmaradt az a klasszikus fantasy-érzés, amely valahol a kilencvenes évek regényeit idézi. Ezt mindig is szerettem a könyveiben és örülök, hogy továbbra is ezen az úton halad a szerző. Viszont egy régi ismerős probléma is visszatér: a terjedelem. A történet ismét olyan pontokon ér véget, ahol az olvasó még szívesen időzne egy kicsit tovább. Fontos események gyorsan lezárulnak, mintha a regény mindig egy fél lépéssel előrébb akarna sietni saját magánál. Nem arról van szó, hogy többezer oldalas regényt akarunk olvasni, pusztán néhány plusz fejezet jól állt volna neki. Főleg azért, mert ez a könyv inkább lezárás hangulatú történet, miközben mégsem kapjuk meg azt teljes egészében.

Összességében nekem nagyon tetszett az irányváltás, és bár néha hiányzik az előző részek lendülete, cserébe kapunk egy érettebb, gondolkodóbb fantasy-regényt. Nem biztos, hogy ez lesz az olvasók kedvenc része, de talán ez az, amelyik a legtovább velük marad.