George Clooney filmjei mindig akkor a legjobbak, amikor valamilyen nagyon amerikai témát választ alapanyagul, amiben a felszín alatt megbúvó mocskot igyekszik nekünk felfejteni. A hatalom árnyékában vagy a Good Night, and Good Luck tökéletes példái ennek a szemléletnek és mi nagyon örülünk, amikor ilyen témákhoz nyúl, bár az igaz, hogy mindig ott marad "az a jó, jó, de..." érzés. Pedig különösen tudunk ujjongani olyankor, amikor a filmje forgatókönyvéért a Coen tesók felelnek. Ilyenkor azt gondolhatjuk, hogy borítékolható a nagyon sötét tónusú és humorú szatíra és a mocsokban való teljes elmerülés. Azonban, aki erre számít tőlük, az némi csalódással éli majd meg a Suburbicon - Tiszta udvar, rendes ház című legújabb alkotásukat.

Helyszín az 1950-es évek kertvárosi Amerikája. Mindenhol virít a tökéletesre levágott zöld gyep, a csodás pasztell színekbe bújtatott házak. Itt élnek a virágos rucikban feszítő, tökéletes mosollyal bíró háziasszonyok és roppant elfoglalt, ápolt, dolgos férjeik, valamint a pajkos gyermekek. Mindenki elégedett és boldog. Itt él a Lodge család nagy harmóniában, amíg egy napon az életük fenekestül fel nem fordul. Betörők megtámadják egy éjszaka a családot és a támadásba belehal Rose. Gardner-nek meg kell küzdenie a gyásszal, a gyermekkel, de szerencséjére ott van neki Rose testvére, Margaret, aki mindenben segítségére van. Látszólag legalábbis ez a helyzet, aztán kibontakozik előttünk a valóság szennytől bűzlő pofája és ocsmányul ránk vigyorog.

Nos, a film egyértelműen görbe tükröt tart az 50-es évek Amerikája előtt, ahol az emberek inkább homokba dugták a fejüket, minthogy szembenéztek volna a valósággal és a politikájuk kétszínűségével (hidegháború, rasszizmus, koreai háború stb.). Ehelyett pontosan ezt a kétszínűséget vették magukra és élték ebben az idillinek kikiáltott világban. A Suburbicon ennek a magatartásnak lenne a sötét, mocsokban hempergő szatírája.

A film felépítése leginkább úgy írható le, mint a romlott alma. Ahogy hántjuk le róla a héjját, úgy mutatkozik meg előttünk a rohadtsága ennek, a kinézetre valóban csodaszép pirosan csillogó gyümölcsnek. A baj csak a dinamikával van. Ugyanis túl gyorsan esnek neki ennek a készítők, túl gyorsan mutatnak meg nekünk dolgokat, éppen ezért a sokkhatás nem annyira átütő. Persze viccesnek vicces, groteszknek groteszk és sötétnek nagyon sötét, csak éppen az adagolás nem megfelelő.

Az viszont igaz, hogy a Suburbicon egy roppant visszataszító film. Egyszerűen rád telepszik a mocsok és nem tudsz tőle szabadulni. Alig van olyan karakter, aki miatt ne jönne rá a nézőre a kellemetlen viszketés, sőt a legtöbb szereplő borzasztóan visszataszító. Egyszerűen alig van olyan ember, akivel azonosulni lehetne, mert itt szinte mindenki egy rohadék, akitől csak viszolyogni tudunk. Ez alól csak a kisfiú, Nicky kivétel, akiért tényleg lehet szurkolni és akit nagyon-nagyon lehet sajnálni. Ő az igazi áldozat, mert ennek az elszúrt, agyonhallgatott, eltitkolt és kétszínű, következményeket nem figyelembe vevő társadalomnak és hozzáállásnak mindig a következő generáció issza meg igazán a levét.

A legnagyobb bajom azonban nem azzal volt, hogy túl hamar kapunk az arcunkba túl sok mindent, hanem azzal, hogy elveszett félúton a mondanivaló. Clooney nemcsak a kétszínűséget emelte be a filmjébe, hanem azzal ezzel kéz a kézben járó kirekesztést is, csak az a gond, hogy nem volt meg a kontraszt. Ugyanis a filmben egy fekete család költözik Lodge-ék mellé és ez a merőben fehér társadalom ennek nagyon nem örül. A dolgok pedig párhuzamosan történnek meg a két családdal, valahogy azt a hibás képzettársítást érzékeltetve, hogy ahogy idejöttek a fehérek közé a feketék egyből minden rosszra fordult, majd rosszabbra és így tovább. Csak az a baj, hogy a rasszizmus szál egyáltalán nem lett kidolgozva, míg a másik történetszál sokkal dominánsabban van jelen, ezáltal elveszett a lényeg és nem is igazán érti a néző, hogy most a Mayers család mit is keres a filmben. Pontosabban érteni értjük, csak éppen úgy oda lett rakva ez a dolog anélkül, hogy teret adtak volna neki. Ez pedig hatalmas hiba, mert itt veszett el a mondanivaló súlya.

A történet dinamikájával és kontrasszosságával tehát bőven akadnak gondok, ugyanakkor sok mindenért kárpótolnak minket a színészek. Egytől-egyig brilliáns játékot nyújtanak. Julianne Moore kettős szerepben tündököl és egészen elképesztően jól alakítja a szerepeit. Olyan tenyérbemászóan irritáló, hogy komolyan meg tudnánk ütni. Mint ahogyan Matt Damon-tól is a hányinger kerülgeti az embert. Oscar Isaac ugyan csak keveset szerepel, de minden pillanata igazi gyöngyszem. A Nickyt alakító Noah Jupe-ra pedig érdemes lesz odafigyelni, mert igazi tehetség a kissrác.

Összefoglalva, a Suburbicon nehezen emészthető alkotás lehetne, erős mondanivalóval és nyomasztó légkörrel, csak sajnos nem sikerült megadni azt a mélységet ennek a történetnek, amit megérdemelt volna. Elveszett a lényeg, így hiába merülünk el a mocsokban, még mindig nem ástunk le a valódi mélyére, így nem is lesz egy gyomorszájba verő szatíra. Középszerű maradt a film és ez tényleg nagyon bosszantó. Clooney lehetne sokkal-sokkal merészebb, ha már ilyen sötét tónusú, kegyetlen, véres, gyomorforgatóan szemét, ugyanakkor sokszor nagyon szórakoztató és vicces filmet akar elkészíteni. Merészség nélkül azonban hiába a kiváló színészi játék és a nagyszerű ötletek és történet, a film maga felemás és nagyon hiányos maradt. Megint ott van az a jó-jó, de...

Pontszámom: 5,5/10.

IMDb | mafab