Ákos: Azok közé tartozom, akik már hánynak a mai Hollywoodi tendenciától, miszerint minden filmből remake-t kell csinálni. Az vitán felül áll, hogy Dario Argento az Anya-trilógiával korszakalkotót teremtett. Így nem éreztem szükségét a 77’-es Suspiria szolgai modernizálásának annak ellenére, hogy 2018-ban gyengeségei már-már szemet szúrnak. DE, a Luca Guadagnino féle Sóhajok nem csak egy remake, nem csak egy tisztelgés Dario Argento előtt és nem csak újra gondolása az eredeti műnek, hanem ennél jóval több…

A történet 1977-ben játszódik a kettészakadt Berlinben. Egy esőáztatta lány zavaros történetének lehetünk szemtanúi, amit épp pszichológusának próbál elmagyarázni. Nem sokkal ezután kiderül, hogy a lánynak a helyi Táncakadémiából nyoma veszett. Ebbe a tánciskolába érkezik meg Susie, akit egy rövid meghallgatás után az intézmény vezetői alkalmasnak találnak arra, hogy csatlakozzon a rejtélyes társulathoz. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis mi változott? Kaptunk egy másik várost és egy új mellékszálat, amiben egy pszichológus a páciense után nyomoz? Ezért kellett egy új Suspiria? Közelről sem!

Luca Guadagnino, az eredeti művet lecsupaszította, és egy teljesen más megközelítésből nyúlt a történethez. Ráadásul mindezt stílusosan és az előzményekhez hűen tette. Az egész film rettentő lassan építkezik egészen addig amíg rá nem jövünk, hogy képtelenek vagyunk levenni a szemünket a vászonról. Nem azért, mert az Argento féle szín- és fényjátékot túlkompenzálta volna a rendező, vagy mert olyan gore jelenetek vannak benne, amitől leesik az állunk (bár az utóbbira is van példa). Hanem mert olyan elementáris erővel dolgozik a film, hogy a hatása alól nem tudja magát kivonni a néző. Számos alkalommal szóba kerül, hogy a tánciskolát vezető tanárok manipulálják a diákokat. Valójában nemcsak őket, hanem minket nézőket is manipulálnak. Az az okkultizmus, ami már a trilógiában is jelen volt, a film ezen hipnotikus jellege által a nézőkre is hatással van. Ezt a megbabonázó élményt alapvetően a zene, a koreográfia, valamint az elképesztően pontos vágások kombinációjával érték el. A zene alatt nem feltétlenül a Thom Yorke féle soundtrack albumon szereplő számokra kell gondolni (amik egyébként kiválóak és meghallgatását a film után erősen ajánlom). A legemlékezetesebb jelenetek alatt ugyanis nincs háttérzene, csupán a próbaterem padlójára érkező táncosok puffanása, valamint zihálása hallatszik, amit mozdulataiknak felerősített hangja egészít ki. Ez a fajta ritmus és lüktetés jellemzi a film több jelenetét is, ami megfelelő vágás nélkül nem tudott volna ilyen hatást kiváltani. Ezek közül különösen kiemelkedik Suzy szólója, amit összekapcsoltak egy másik teremben történő eseménysorral, ami egészen elképesztő és brutális „társastáncot” eredményezett. A koreográfusok és a táncosok előtt is emelem kalapom, rendkívül kifejező és szexuális töltettel bővelkedő előadásokat láthatunk.

Manapság egyre hangsúlyosabb szerepet kap az az irányvonal, hogy női színészekkel játszatnak el alapvetően férfias karaktereket. Mindezt azzal a címszóval, hogy az eddig háttérbe szorított nem is megkapja a megérdemelt figyelmet. Ezek a filmek legtöbbször félre sikerülnek, hiszen pont, hogy nem a női nemet mutatják be. A Suspiriának semmi köze nincs ehhez a törekvéshez, azonban mégis sikerül érdekes és egymástól különböző női karaktereket felvonultatnia, legyen szó akár a benne szereplő anyák vagy lányok bármelyikéről. Ehhez persze kiváló színészek kellenek. Bevallom őszintén a Szürke 50 árnyalatából ismert Dakota Johnson-ról (Susie) nem gondoltam volna, hogy képes ilyen színészi és táncteljesítményre, de minden előítéletemre rácáfolt. Madame Blanc-ot alakító Tilda Swinton szintén zseniális, ráadásul én azt csak utólag tudtam meg, hogy egyszerre három szerepet is játszik a filmben, amiből kettő kifejezetten jelentős (Akihez esetleg még nem jutott el az az információ, hogy melyik másik kulcsszereplőt alakítja, az szerintem várjon vele addig amíg nem látta a filmet, mert tényleg megdöbbentő.). Rajtuk kívül még érdemes odafigyelni Mia Goth-ra (Sara) aki egyre több filmben tűnik fel és fiatal kora ellenére nagyon ígéretes színésznő. Pár jelenet erejéig pedig az eredeti Sóhajok Suzy-ja, Jessica Harper is feltűnik. Összességében tehát egy nagyon különleges alkotás lett a Suspiria, aminek a fordulatos fináléja…na az az igazi boszorkányság.

Kevés olyan film van, ami után a mozitermet elhagyva nemigen tudtam megszólalni, de ez az alkotás közéjük tartozik. Alapvetően nem szeretek 10 pontot adni semmire, hiszen sokak számára ez a szám a hibátlanságot jelképezi, amiről persze szó sincs. De egy olyan műre, ami ilyen erőteljes hatással tudott lenni rám, nem tudok és nem is akarok más pontszámot adni. Kívánom, hogy mindenki hasonló élményekkel gazdagodjon, mert valójában ez az, amiről a filmművészet szól.

10/10

Murdock: 1977-ben Dario Argento és élettársa, Daria Nicolodi egy legendát teremtettek meg az eredeti Suspiria képében. Thomas de Quincey ópiummal átitatott lázálmairól szóló vallomásai és a boszorkányság legendái szolgáltatták azt az alapot, amiből egy igazi audiovizuális rémmese született meg, mely egyben egy trilógia első darabja is volt. Az Inferno és a Könnyek anyja tovább nemesítette a három anya mítoszát, de a trilógiából egyértelműen a Suspiria vált a leghíresebbé, aminek a műfajra gyakorolt hatásai sem elvitathatatlanok. Mára már viszonyítási alapnak számít, ami rengeteg embert inspirált, és még ha tisztán érezhetőek is a gyengeségei, hatását még ma is képes kifejteni. Éppen ezért számít egyszerre kockázatosnak és megkérdőjelezhetőnek is egy ilyen kultikusnak számító film újrafeldolgozása, főleg napjainkban, amikor a filmipar megállás nélkül ontja magából a lélektelen és silány, futószalagon gyártott remake-ek és reboot-ok tömegét. Az új Suspiria útja sem volt zökkenőmentes, hiszen már 2008-ban felmerült az ötlet, hogy újraforgassák Argento klasszikusát, akkor még David Gordon Green-t helyezve a rendezői pozícióba. A projektet éveken át tologatták, még arról is röppentek fel hírek, hogy nem is lesz belőle semmi. Sok év után végül Luca Guadagnino álmodhatta vászonra a saját elképzelései szerint átdolgozva Argento művét, és azt kell mondjam, hogy nála jobb kezekbe nem is kerülhetett volna a projekt.

A történet követi a klasszikus mű alapjait: 1977-et írunk. Az amerikai Susie Bannion Berlinbe érkezik, hogy a helyi híres táncakadémián tovább fejlessze tánctudását. A fiatal lányra hamar felfigyel az intézmény egyik vezetője, Madame Blanc, aki azonnal a szárnyai alá veszi, és nagy figyelemmel kíséri a fejlődését. Susie összebarátkozik az egyik diáklánnyal, Saraval , akitől sok érdekes dolgot megtud a helyről, amiket hamarosan a saját bőrén is megtapasztal. Ezek közé tartoznak az intézményben zajló különös események, és néhány diák rejtélyes eltűnése. Az eltűnt személyek közé tartozik Sara egyik barátnője, Patricia is, aki szélsőséges politikai nézetei miatt a hatóságok figyelmét is felkelti. A lány eltűnése viszont nem hagyja nyugodni annak pszichiáterét sem, Dr. Josef Klemperert, aki kezdetben még csak Patricia tévképzetének gondolja a lány meséit az iskolát irányító boszorkányokról, ám ahogy jobban beleássa magát az ügybe, bevonva Sarat is, ebben egyre kevésbé lesz biztos. És az is egyre egyértelműbbé válik, hogy Madame Blancnek, és a teljes tanári karnak különleges terveik vannak Susieval.

A Suspiria egyértelműen nem a lélektelen, iparos újraforgatások táborát erősíti, hanem egy nagyon is kreatív és egyedi oldalról közelíti meg az ismert történetet. Luca Guadagnino elmondása szerint nagy rajongója az eredeti filmnek, és a sajátját is inkább egy főhajtásnak szánta Argento klasszikusa előtt, nem pedig újraforgatásnak. És valóban, az Argento féle Suspiria inkább csak egy alapnak szolgál jelenlegi alanyunkhoz, amiből a rendező egy teljesen új, és sajátos rémlátomást kerekített ki. Az összehasonlítás eléggé igazságtalan lenne, hiszen két nagyon más filmről van szó. Más a megközelítési mód, mások az eszközeik, és más a hangvétel is. Viszont a fontosabb eltéréseket érdemes kiemelni, márcsak a tisztánlátás végett is.

Argento filmje tényleg olyan volt, mint egy szürreális tündérmese. A cselekményvezetés jóval naivabb volt, és a szereplői is gyermekibb vonásokkal rendelkeztek. A legtöbb negatívuma is inkább ezekben a részekben kereshető, míg ellenben a vizualitása és színhasználata legendássá tette a képi világát, mintha csak egy mozgó festményt néznénk. Ezt pedig még jobban megerősítette a Goblin együttes játékos, ugyanakkor idegtépően borzongató zenéje. Guadagnino filmjénél már a képi világban is megfigyelhető az erős váltás; inkább használ sötét, borongós pasztellszíneket, amik egy sokkal mocskosabb és realisztikusabb világot festenek le nekünk. Az igazán élénk színeket ritkán helyezi előtérbe, ilyen például a finálé, ahol viszont ezek hatásait a maximumra emeli.

Története megtartotta az eredeti cselekmény szürreális, álomszerű mivoltát, de annál sokkal realisztikusabb közegbe helyezve. Nem véletlen az 1977-es év sem, és nem csak az alapmű premierje miatt. Guadagnino a 70-es évek kettéosztott Berlinjét választotta helyszínnek, ami már önmagában is épp elég nyomasztó hátteret tudott biztosítani egy ilyen történetnek. Igyekezett minél jobban összehangolni a kegyetlen valóságot a rémálomszerű borzalmakkal, amit úgy ért el, hogy szépen lassan, fokozatosan vezette be a természetfelettit az általunk ismert világba, míg végül a határ már teljesen elmosódott a kettő között. A zenéért pedig a Radiohead frontembere, Thom Yorke volt a felelős, ami lényegesen másabb lett, mint a Goblin szerzeményei, de épp ezért is tudott igazán egyedi maradni, ami kiválóan megteremti a film alaphangulatát. Yorke dallamai igazán líraiak, egyben szívszorítóak, nyomasztóak, és idegborzolóak is.

Guadagnino igyekezett a lehető legkorhűbben ábrázolni az 1977-es év eseményeit, főleg az akkori terroristamerényletek tragédiáit, amibe Patricia karaktere is bekapcsolódik. Maga a kettéosztott Berlin is egy nagy szimbólumként jelenik meg, ami egyszerre jeleníti meg a valóság és képzelet, a múlt és a jelen, valamint a józanész és az őrület határát. A múlt és jelen párhuzama Dr. Klemperer karakterén keresztül fejeződik ki, aki a második világháború óta keresi eltűnt feleségét, és a Kelet-Berlini régi házukhoz is gyakran visszajár. A táncakadémia előtt tornyosuló berlini fal is mintha csak örök emlékül szolgálna az iskola múltjának, amikor az azt alapító nők önerőből, a férfi hatalomtól elszakadva felépítették az intézményt, ami egyfajta menedékül szolgált nekik, és aminek segítségével a saját lábukra állhattak. Persze ez az iskola egyben a gonosz lakhelye is, ami a hétköznapi kíváncsi tekintetek elől rejtve maradhat, és fejlődhet a sebeit nyalogató és traumatizált társadalom orra előtt.

A történelmi korrajz mellett kifejezetten erős a film pszichológiai és szellemi síkon történő olvasata. Rengeteg szimbólummal dolgozik, amik a szereplők belső világát is erősen tükrözik, és számtalan eseményt előrevetítenek. Az álmok, rémálmok és emlékek fontos szerephez is jutnak ezek ábrázolásában, amik a történet előrehaladtával egyre aktívabban szövik át a cselekményt. Ebben a megannyi szimbólumban számtalan utalás is történik az eredeti, Dario Argento féle Suspiriára, és vele együtt a teljes Három anya trilógiára. Itt érződik Guadagnino tisztelete és őszinte rajongása az alapanyag iránt, amihez sikerült kellő alázattal hozzányúlnia. Az eszközei viszont merőben mások, ami még a giallo stílus elhagyásán is tetten érhető. Argento filmje, mégha misztikus horror is volt, erősen magán viselte a giallo filmek sajátosságait is, gondolok itt a látványos kivégzésekre, és a rejtélyes gyilkos alakjára, aki borotvával, vagy késsel öl, és általában csak a kezeit látjuk. Guadagnino boszorkányai viszont a borzalmakat egyáltalán nem ilyen hétköznapi eszközökkel követik el, hanem jó boszorkányokhoz méltóan a természetfeletti legsötétebb és legkegyetlenebb erőit alkalmazzák céljaik elérésének érdekében. Ami jó néhány látványosan brutális jelenettel jár, amik, még ha néha nem is annyira véresek, de minden bizonnyal sok nézőt képesek kiakasztani. A film szimbólumrendszerében pedig végig tetten érhető a három anya jelenléte az egész cselekmény alatt. A miheztartás végett, ez Mater Suspiriorum, a sóhajok anyjának a filmje, a három nővér közül egyedül ő jelenik meg teljes valójában, ugyanakkor mindhárom anya jellegzetes motívumai átszövik a cselekményt. Sóhajok, könnyek és sötétség, amiknek megjelenései folyamatosan váltogatják egymást, és jelzik minduntalan a három anya ártó jelenlétét.

A színészgárda igazán impozánsra és erősre sikeredett. Dakota Johnson végre egy jóval embert próbálóbb filmben is bizonyíthatta rátermettségét. Játéka egyáltalán nem rossz, de nem is annyira kiemelkedő. Partnere, Mia Goth már jóval érdekesebbnek mondható, aki itt sem hazudtolta meg színészi képességeit. Chloë Grace Moretz az, aki sajnos nagyon keveset szerepel a filmben, de abban a minimális játékidejében is kihozza szerepéből, amit csak lehet. Viszont a felnőtt szereplők azok, akik igazán emlékezetes alakítást nyújtanak egytől egyig, de főleg Tilda Swinton. Nem titok, hogy Swinton egyszerre három szerepet is játszik a filmben, és mindegyik karakterét sikerül teljesen hitelesen és átélhetően előadnia, úgy, hogy mindegyik nagyon különbözik a másiktól. Madame Blanc figurája hihetetlenül erőteljes és hátborzongató, igazi vezető egyéniség, akitől viszont joggal lehet tartani is. Vele szemben Dr. Klemperer egy sokkal földhözragadtabb és sérülékenyebb figura, aki rengeteg nehézségen átment már életében, és a józanész bástyájaként szolgál a történetben. Az pedig külön öröm volt, hogy szinte a tanári kar valamennyi tagja előtérbe kerül. Az eredeti filmben ott volt Madame Blanc és Miss Tanner, akik kiemelt szerepet kaptak, de rajtuk kívül az összes tanár jóformán csak statiszta volt. Itt viszont mindegyikük megkapja a maga pillanatát, jól elkülöníthetőek egymástól, és biztosan emlékezni is fogunk a többségükre.

A Suspiria vitán felül az egyik legjobb remake, ami valaha készült, és ez köszönhető Luca Guadagnino egyedi hozzáállásának, kreatív megoldásainak, és végtelen alázatának. De a legnagyobb erőssége az, hogy képes elkülönülni elődjétől, és a saját jogán, önálló filmként is működőképes. Sőt, a műfaj, és egyben az egész filmtörténet egyik kiemelkedő alakjává lép elő, aminek erényei és hatásai már most elvitathatatlanok. Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy egy nehéz filmről beszélünk, ami maximális odaadást követel nézőjétől, akik közül nem mindenki lesz képes befogadni a látottakat. Nem egy átlag közönségfilm ez, ami sokaknak könnyen a torkán is akadhat, de az igazán egyedi és mély filmek kedvelői megtalálhatják benne a számításukat. A horror elkötelezett hívei pedig egy újabb mesterművet köszönthetnek a műfaj panteonjában, ami bátran odaállítható nemcsak az eredeti Suspiria mellé, hanem olyan klasszikusokkal is egy lapon említhető, mint a Ragyogás, vagy az Ördögűző. Egy gyönyörű, és lélekgyötrő rémálom, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell.

10/10

IMDb | mafab