Minden nagy legendának megvan a maga eredete. Sokszor ezek a források és inspirációk nem olyan egyértelműek, mint azt elsőre gondolnánk. Évtizedeken átívelő népszerűségnek örvendő filmes, könyves, vagy videójátékos franchise-ok, amik manapság már szinte kitörölhetetlen elemei lettek a popkultúrának, ám sok esetben nem is tudjuk, hogy némelyik egy nem annyira ismert, de legalább annyira hatásos és egyedi történetből táplálkozik. A legismertebb esetek a regényadaptációk, amikor filmek vagy játékok bizonyos könyvekből, regényfolyamokból, vagy képregényekből merítenek inspirációt, vagy direktben adaptálják azt. Ám a játékiparban sem szokatlan az, ha egy népszerű játék egy konkrét filmből merít ötleteket. A legismertebb példa erre talán a híres Silent Hill videójáték széria, ami bevallottan és egyértelműen a zseniális 1990-es Jákob lajtorjája című horrorfilmből merített ihletet. Ezt a sztorit szinte mindenki ismeri, ám azzal jóformán senki sincs tisztában, hogy a kultikus Resident Evil széria is hasonló eredetre tekinthet vissza. Történt ugyanis, hogy 1989-ben Kiyoshi Kurosawa (az 1997-es Gyógymód rendezője) megrendezte az angolul Sweet Home címre keresztelt kísértetházas horrorfilmet. Ugyan abban az évben a Capcom el is készítette a film videójáték adaptációját, és a két projekt olyannyira egyszerre készült, hogy kezdetben vita is volt belőle, hogy a film, vagy a játék jöjjön ki előbb. Végül a film januárban debütált, a játék pedig decemberben. Később, szintén a Capcom berkein belül, Shinji Mikami-t bízták meg azzal, hogy készítsen egy Sweet Home-hoz hasonló kísértetházas horrorjátékot. A projekt ötlete a Sweet Home játék alkotójától, Tokuro Fujiwara-tól származott, aki Mikami mentora volt és a játék producereként tevékenykedett. A készülő játék sok játékmechanikai elemet vett át a Sweet Home-ból, például a korlátozott tárgykezelést, a kastélyhelyszínt, a fejtörőket, a szétszórt feljegyzések és naplóbejegyzések történetmesélésként való használatát, valamint a túlélő horror tematika erős hangsúlyozását. A fejlesztés 1993-ban indult meg, és három évig tartott. Ezalatt egy lényeges koncepcióbeli váltás történt, hiszen a játékot kezdetben a Sweet Home-hoz hasonló természetfeletti elemeket tartalmazó pszichológiai horrorként képzelték el, majd a fejlesztés során a készítőkre még nagyobb hatást gyakorolt George A. Romero Holtak trilógiája, ami így egy akciódúsabb, amerikai zombis horror irányába vitte el a projektet. Végül ezen fejlesztési folyamatok végén megszületett az első Resident Evil játék, és a többi pedig, ahogy mondani szokták, már történelem. Ebből is látszik, hogy a Resident Evil végső formája eléggé el tudott távolodni az alapjául szolgáló Sweet Home-tól, bár annak jó pár elemét kétségkívül megőrizte. De mindezek után vajon milyen is az eredeti, 1989-es horrorfilm?

Egy japán tévés stáb dokumentumfilmet készít a hírhedt festő, Mamiya Ichiro életéről. Munkájuk során mindenképpen fel akarják keresni az elhunyt festő régi otthonát, mert úgy hiszik, hogy a művész néhány nyilvánosságra nem hozott, ismeretlen alkotása továbbra is ott lehet az ódon épület falai között. Miután a törvényes tulajdonosoktól megkapják a kulcsokat, egyből be is hatolnak a baljóslatú, elhagyatott kúriába, ami magányosan tornyosul az isten háta mögötti erdőség közepén. A stáb végül rá is talál a festő alkotásaira hatalmas, egész falakat díszítő freskók formájában. Megkezdődik a felvétel, és a képek restaurálása, amik szép lassan egyre különösebb és nyugtalanítóbb dolgokat fednek fel. És ezzel párhuzamosan hőseink azt is kezdik tapasztalni, mintha a hatalmas épületben jelen lenne valami sötét erő, ami ragadozó módjára cserkészi be őket. És rövidesen a saját bőrükön tapasztalják meg, hogy jelenlétükkel milyen gonosz entitást is ébresztettek fel a kúria mélyéről.

Nos, azt előre megerősíthetem, hogy a Sweet Home bőven megáll a saját lábán anélkül, hogy a Resident Evil sikerére kéne hagyatkoznia, sőt, attól nyugodtan elvonatkoztatva, egy önmagában teljesen élvezetes és hátborzongató japán horrorfilm ez. A filmben jelen lévő fenyegetés teljes mértékben természetfeletti, és masszívan táplálkozik a japán folklórból. És bár ez egy kísértetházas horrorfilm, de mivel japánról és japán kísértetértelmezésről van szó, az itt látható szellemek nagyon másak, mint ahogy azt a nyugati európai és amerikai filmekben megszokhattuk. Például jóval aktívabbak, látványosabbak és brutálisabbak. Amit még különösen szoktam szeretni a komolyabb japán horrorfilmekben, az a hihetetlenül nyomasztó és lélekőrlő hangulat, amit meg szoktak jeleníteni. Szinte ténylegesen átadják azt a természetfeletti borzalmat, amit a film szereplői is érezhetnek, és emiatt mi nézők is eléggé kellemetlenül tudjuk érezni magunkat. Ez a Sweet Home esetében is végig jelen van. Attól a pár darab humorosabb pillanattól eltekintve a film végig sötét lelki terrorban tart minket. Egészen a befejezésig nem kapunk felüdülést és csak egyre mélyebbre süllyedünk az éjfekete sötétségben. A rendező nagyon jól adagolja a feszültséget. A játékidő első felében még elég kevés horrorisztikus elemet kapunk, inkább csak szép fokozatosan megteremti nekünk a baljóslatú környezetet. A kúria háttere, és ahogy a film elején beszélnek róla, az már megad nekünk egy alapot, aztán ahogy szereplőink megérkeznek az épületbe, egymás után jönnek az apróbb elemek, amik megerősítik, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Aztán, amikor már minden egyértelművé válik, a film második felétől elkezdődik a totális horror és a vérontás.

Egy ilyen történet esetében elengedhetetlen, hogy olyan szereplőkkel legyen tele, akiknek a sorsáért ténylegesen tudunk izgulni és szerencsére erre nem lehet panaszunk. A film hat karaktert mozgat aktívan a játékidő alatt, és talán kettőtől eltekintve, mindegyiküket van időnk megismerni és megkedvelni. Nem beszélhetünk sablon karakterekről, a jellemük jól fel van építve és mindegyikük egy élő lélegző személy. A stáb producere, annak lánya, Emi, és a fő technikusnő mind szerethető és átélhető figura, akik még egy kis családias légkört is visznek a társaságba. Ám a személyes kedvencem még is csak az epizódszereplőből kompetens segítővé avanzsálódó Yamamura úr, akiről először azt gondolnánk, hogy a szokásos bolond benzinkutas lesz, aki csak figyelmezteti főhőseinket a kúriában ólálkodó veszélyekről, majd természetfeletti tudásával felvértezve, amolyan Doktor Loomis szerű figuraként, a többiek segítségére siet.

Egyértelműen az ő karaktere volt a legviccesebb és a legmenőbb. A szereplőkhöz való ilyetén közelség nem csak azt szolgálja, hogy tényleg izguljunk értük és érdekeljen a sorsuk, hanem hogy a néha bekövetkező haláloknak nagyon is legyen súlya. És ezek a halálok azért is fognak nagyon belénk égni, mert kifejezetten kegyetlenek és véresek. A film egyáltalán nem finomkodik, és rendesen kapunk is a gore faktorból. Ahogy említettem, japán szellemekről van itt szó, amik sokkal fantáziadúsabban kínozzák meg halandó áldozataikat. Szétolvadó, elégő testek és elfolyó belsőségek erősítik a nyomasztó atmoszférát, amik így együtt egy igazi celluloid lidércnyomást eredményeznek. Az effektek, mind a maszkmesteri munka és a speciális effektek, egytől egyik kiválóak.

Külön pikantériája ennek, hogy az effektes csapat nagyrésze amerikaiakból állt, akik korábban olyan filmeken dolgoztak, mint a Szellemirtók, vagy Az ördögűző. A filmről készült dokumentumfilmben érdekes módon úgy is hivatkoznak a Sweet Home-ra, mint az első amerikai film, ami japánban készült. Ez mind pedig egy remek együttműködést, egyfajta hidat eredményezett Amerika és Japán között. Ez a fajta együttműködés a két nemzet között valamilyen szinten a későbbi Resident Evil franchise-ban is tovább öröklődött, amiből az első játék bőven őrzött meg elemeket a Sweet Home-ból, de aztán lényegesen tovább haladt a saját útján.

A Sweet Home egy nagyon is emlékezetes és szerethető japán horrorfilm, amiben bőven jelen van a sötét, nyomasztó, atmoszféra és a gore, ám emellett még is érződik rajta az a szeretet és törődés, amivel a készítők viszonyultak a projekthez. Emiatt egyfajta melegség is költözik a történetbe a sötétség mélyén, amit főleg a szereplőkön keresztül tapasztalhatunk meg. Azon érdemeiről meg már pláne nem érdemes megfeledkezni, hogy elindította Kiyoshi Kurosawa rendezői karrierjét, valamint inspirációként szolgált a sokak által szeretett Resident Evil játékokhoz. Mindezzel együtt egy igazán kihagyhatatlan japán gyöngyszem ez, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kéne.