A múltkor Facebook oldalunkon megkérdeztünk benneteket, hogy melyik volt az első horrorfilm, amit láttatok. Igazán sok nagyszerű válasszal gazdagodtunk és most úgy gondoltuk, hogy megosztjuk mi is veletek, mi volt az a film, ami minket elindított a sikolyokkal, vérrel és félelemmel kikövezett úton, ami odáig vezetett, hogy most már nem csak nézzük a filmeket, hanem írunk is róluk.

eN.Dé.: Amióta az eszemet tudom, filmeket nézek. Nem is tudom elképzelni az életemet filmek nélkül. Nos, nálunk nem nagyon voltak tiltólistás alkotások. Édesapám úgy vélte, hogy az ő filmgyűjteményéből nyugodt szívvel válogathatunk. Mivel ez a gyűjtemény leginkább nagy klasszikusokat, western, háborús, valamint történelmi filmeket vonultatott fel (nem is beszélve a létező összes Elvis Presley főszereplésével készült moziról), így igen hamar megismerkedtem olyan filmekkel - a Király műveit leszámítva - mint A szakasz, A szarvasvadász vagy éppen A leghosszabb nap, de a Keresztapa trilógia is megvolt már 7 éves koromban. Nos, ekkor láttam az Orca - A gyilkos bálnát és A cápát is. Ezeket azonban sosem gondoltam horrorfilmnek, sőt imádtam a cápákat, rengeteg dokumentumfilmet néztem már ekkoriban róluk, sőt sokat felvettek nekem a szüleim videókazettára, így engem az lepett meg, hogy a cápát ilyen rossz színben tüntetik fel a filmben. Jó, a szemkiesős jelenetnél a frász kitört, a mai napig utálom azt a jelenetet és sokáig el is fordítottam a fejemet, amikor az következett, de amúgy nem cidriztem annyira a filmtől, csak pár jelenete ijesztett meg. Illetve nem értettem, miért nem etetik már meg azt a szegény cápát és viszik el embermentesebb vizekre. :)

Tehát az igaz ugyan, hogy A cápát szoktam mondani, ha a horrorfilmekkel való első ismerkedésemet idézem fel, ugyanakkor nem ezt tartom az első horrorélményemnek. Nem ez a film volt az, ami kiváltotta belőlem a félelmet. Erre ugyanis 9 éves koromig kellett várnom, amikor is elmentem egy pizsamabulira a barátnőimmel. Nos ezen a bulin kikölcsönöztek nekünk pár filmet, a barátnőmnél sem volt megszabva, mit lehet és mit nem nézni, így történhetett az, hogy a tékából két film került kikölcsönzésre: A Démoni szél és Az élőhalottak éjszakája. Mi nagyon menőnek gondoltuk magunkat mondván, hogy simán meg tudjuk nézni ezeket a filmeket. Hát, nem így lett. Becsületemre (vagy hülyeségemre? XD) legyen mondva, végignéztem mind a két filmet. A mai napig emlékszem arra a jeges döbbenetre, a verejtékre a homlokomon és a rémületre, ami folyamatosan kúszott fel a gerincoszlopomban egészen a torkomig, ahonnan azonban nem tudott kiszakadni a sikoly. Ám nem ezek miatt emlékszem annyira kristálytisztán arra a napra. Ami miatt megmaradt bennem az az, hogy a filmeket nem este néztük meg, hanem kora délután. A sok filmnézést pedig úgy gondolták orvosolni, hogy elvittek minket egy kis sétára. Az erdőbe. Komolyan, tényleg egy erdőbe. (Még jó, hogy nem az Ideglelést vették ki XD) Vidéki lány voltam/vagyok, tehát nem volt ismeretlen számomra ez a közeg, de basszus, két ilyen horror után, kimenni az erdőbe, még idősebb korban is kiakasztott volna, nemhogy 9 évesen... Semmire nem emlékszem a sétából, csak arra a folyamatos félelemre, ami minden egyes ágreccsenés, levélzizegés után rámtört. Sosem éreztem még ennyire az illatokat, nem láttam olyan erőteljesen a színeket, nem érzékeltem olyan tisztán a mozgást és nem éreztem annyira soha, hogy milyen félni attól, hogy valami/valaki elveszi az életemet. Sosem éreztem annyira a létünk végét és a ragaszkodást az élethez, mint abban a pár órában. Azóta is ezt az érzést keresem egy-egy horror megnézése közben és után. Ha pedig jó a film, akkor újra érzem annak az erdőnek az illatát, újra 9 éves rettegő kislány vagyok, aki nem tud szinte semmit sem a világról, csak annyit, hogy nagyon akar élni.

Ákos: Bevallom őszintén, fogalmam sincs, hogy mi volt pontosan az első horrorfilm, amit láttam. Viszont az első párat – ugyan nem időrendi sorrendben - azért fel tudom idézni.  Még általános iskola közepén egy kiránduláson hallottam először a Hetedik c. filmről. Az osztálytársam élménybeszámolója (el lehet képzelni, hogy kisiskolásként ez valójában miből állt) persze azonnal felkeltette az érdeklődésem. Hiszen valljuk be abban a filmben minden benne van amire az emberek ráharapnak: sorozatgyilkos, hét főbűn, nyomozás, hatalmas csavar stb. Nyilván ahogy hazaértem muszáj volt nekem is megnéznem, és aki látta a filmet (van olyan, aki nem?!), az sejtheti, hogy milyen hatással volt rám. Így utólag belegondolva vicces, hogy mennyire meghatározta a későbbi filmes ízlésemet, hiszen azóta is ezek a társadalomkritikus, fordulatos, és kissé naturalista thrillerek a kedvenceim. Itt azonban nem állt meg a történet, és elkezdtem egyre inkább horror műfaja felé sodródni. Innentől kezdve, két dologra emlékeszem: az egyik, hogy a Hetedikhez elemeiben hasonló horrorfilmeket kerestem. Magyarul nem árt, ha van benne egy sorozatgyilkos de mindenképpen legyen mondanivalója, és azért gore-ban sem szenvedjen hiányt. Vajon melyik filmre bukkantam rá? Persze, hogy a Fűrészre. Szerencsére (ezen lehet vitatkozni...) akkoriban már több része volt, így egy éjszaka alatt végignéztem az összes addigi epizódot. A másik emlékem pedig az Alien vs. Predator-hoz köthető. Ki gondolta volna, hogy az a film valakivel jót is tett? Velem biztosan, hiszen a TV-t kapcsolgatva egyszer szembejött az előzetese, ami alatt elfogott a késztetés, hogy csak megkéne nézni ezeket az Alien filmeket. A Xenomorphokkal bővelkedő univerzum rendkívül rideg, sötét ugyanakkor végtelenül egyedi atmoszférája azonnal magába szívott, és azóta is a rajongója vagyok. Ugyanakkor azt az élményt sajnos az utóbbi években készült filmek már nem tudták visszahozni és utoljára az Alien: Isolation volt, ami emlékeztetett a franchise eredeti értékeire.

Murdock: Minden horrorrajongó emlékszik az első horrorfilmjére. Ez nálam sincs másként, de pontos meghatározása már kicsit bizonytalan. Ha társaságban felmerül ez a kérdés, én általában Steven Spielberg Cápájára szoktam hivatkozni. Ám így ennyi év után visszaidézve az emlékeket, egyáltalán nem biztos már, hogy ez volt az első horrorfilm, amit láttam, és ez a bizonytalanság részben abból is ered, hogy ezek a korai emlékek masszívan keverednek egy másik filmével, amit viszont már biztosabban nevezhetek az első horrorfilmemnek. Ez viszont pont Spielberg klasszikusának a folytatása, a Cápa 2. volt. Lehettem talán négy éves, amikor először láttam, és még azután nagyon sokszor megnéztem, mert fel volt véve kazettára, és még egykét évig ez volt az egyetlen igazi horrorfilm a háztartásban (legalább is amiről tudtam). Szerencsére ezt szüleim is bátran megengedték, miután észrevették, hogy ez a film egyáltalán nem gyakorol rám semmiféle traumatikus hatást. Viszont így belegondolva, lehet, hogy valamennyire megalapozta a későbbi úszás és víz iránti szeretetemet. Magát a filmet nagyon szerettem kicsiként, az egyik legfontosabb darabként tartottam számon azok közül, amiket akkoriban megnézhettem. Izgalmas és érdekes film volt számomra, amit hiába néztem meg vagy számtalan alkalommal, mindig élveztem a megtekintését. Még mai fejjel is jó szívvel tudom újranézni, még ha mostanra fel is tűnnek a kisebb negatívumok, főleg a legendás első résszel szemben. Mindazonáltal elmondhatom, hogy a Cápa 2. nálam mindenképpen egy meghatározó filmnek számít, ami jó alapot biztosított a később fokozatosan megszülető horrorszeretetemnek.

K-ED: Ha nem számítjuk az ágy alá bújva, a vhs-korszak hangalámondásos videóin a különböző olasz giallók és amcsi slasherek el-elcsípett jeleneteit, no meg a hatéves koromban feliratosan megtekintett ’79-es Drakulát, amiből még akkor semmit nem értettem, az első, elejétől a (majdnem) végéig látott rémfilmem Ron Underwood 1990-ben készített kultklasszikja, a Tremors – Ahová lépek, szörny terem című horror-vígjátéka volt. Emlékszem, a UIP Duna film forgalmazta anno, ám hiába volt ott a videotéka, jómagam egy másolt kazettán láttam először, és ez a film örökbe bevéste magát az agyamba. No nemcsak a képzeletbeli szörnyek, lények és mindenféle teremtményes horrorok imádatát alapozták meg a graboidok, de a Kevin Bacon – Fred Ward páros eszméletlen zrikálásai és könnyezve röhögős beszólásai is nagyban hozzájárultak a humorvilágom mai állapotának kialakulásához.

A pontot az i-re azonban nem az akkori 10 éves fejemnek való véres jelenetek tették fel, amelyek mai szemmel nézve is kimondottan parádésan néznek ki (CGI, ugyan már!), hanem egy végtelenül idegesítő és rendkívüli blama: tudniillik mikor az utolsó szörny kinyírása közben Valentine elordítja magát: „Tudsz repülni, nyavalyás? Repülj!”, ez a mondat csupán az utolsó szó első feléig hallatszódott, mert abban a pillanatban véget ért a kazetta szalagja, és én ott pilláztam, hogy vajon mi a machetés gyilkos apjafütyülője történhetett a továbbiakban? Kerek 10 évnek kellett eltelnie, mire sikerült megszerezni a filmet (az internetnek hála), és ekkor dupla meglepetés ért. Egyrészt megtudtam a hiányzó 5 percben történteket, majd kiderült, hogy az eltelt idő alatt a Tremors kapott két folytatást, amiről azidáig nem is volt tudomásom (utólag visszagondolva nem vesztettem vele sokat). Ezt a kivételes filmet azóta sikerült megszereznem DVD-n is, és minimum évente egyszer megnézem, ennek ellenére azóta sem bírom megunni. Naná, hogy az egész szinkront kívülről fújom, még a Bakterháznál is jobban. Köszönöm, Mr. Underwood!

Lewis: Első horrorfilmes élményem vagy a tök egyedül, este abszolvált A kör vagy a baráti társaságban véghezvitt Rémálom az Elm utcában - A kukorica gyermekei double feature volt úgy 12-13 éves koromban. Mondanom sem kell, A körön igencsak berezeltem, 1-2 hétig a tévémre sem mertem ránézni. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy ha Samara éjjel kimászik a készülékből, jókorát zakózik, mivel marha magasan a falon volt a tévém. Az esésre meg csak felriadok, gondoltam. A kört és a Rémálom az Elm utcábant a mai napig imádom, A kukorica gyermekeit viszont csak kiskoromban bírtam, aztán rájöttem, hogy ez a Stephen King-adaptáció nem valami veretes mű.

Gaerity: Az első alkalmak mindig fontosak életünkben, legyen szó akár az első iskolában töltött napról, az első diákszerelemről vagy éppen az első szexuális aktusról.  Mind-mind lényeges és meghatározó élmény, olyan tapasztalás, ami kisebb vagy éppen nagyobb mértékben határozza meg viszonyunkat a minket körülvevő világhoz és emberekhez, végső sorban pedig ezek formálják személyiségünket is. Nem kivétel ezek alól az első horrorfilmes élmény sem, ami predesztinálhatja a műfajhoz való hozzáállásunkat.

A rendszerváltás után, ’90-es évek elején, gombamód kezdtek szaporodni a különböző – leginkább Ausztriából beszerzett – elektronikai termékek a háztartásokban és ezek között rendkívüli népszerűségnek örvendett a videomagnó. JVC, AKAI, GOLDSTAR, addig szinte egyáltalán nem ismert nevek, amikhez még manapság is sokan fűznek kellemes emlékeket. Ez pedig annak köszönhető, hogy ezeknek az eszközöknek a segítségével beköltözhetett a mozi a nappalikba, olyan élményekkel gazdagítva a filmrajongókat, mint a Rambo – Első vér /1982/, a Kobra /1986/ vagy éppen az Ölve vagy Halva /1990/. A VHS kazetták köré egy saját iparág is szerveződött, hiszen nem volt olyan piac akkoriban az országban, ahol ne lehetett volna kétes minőségű és eredetű szalagokhoz hozzájutni. Egy ilyen szalag jutott el nagymamám szomszédságába is, ahol a nyári szünidő egyik verőfényes délutánján léptem be egy sötétített szobába, hogy megtekinthessem a legújabb szerzeményt, amiben – az előzetes információim alapján – szörnyek támadnak emberekre valamilyen űrbázis sötét folyosóin…

A rongyosra nézett szalagon egy – nagy jóindulattal is csak – gyenge közepes minőségű felvétel volt megtalálható, a kazetta elejére pedig fekete filctollal írta fel valaki a film címét: A bolygó neve: Halál. A film szinte sokkolt, a szörnyetegek fekete alakja, a fegyverek zaja vagy a királynő sikolya, mind-mind élénken élnek memóriámban, még annak ellenére is, hogy a monoton hangalámondás és a rögzített felvétel botrányos minősége sokat el tudott venni a filmélményből. Szinte a bőrömön éreztem a kolónia folyosóinak nyirkos levegőjét, az idegenek savas vérének maró fájdalmát. Éreztem a harcok nyomán felszabaduló adrenalint, a menekülés szükségességét, a halványuló remény hívogató közelségét és az utolsó harc ütéseinek erejét. Varázslatos tapasztalat volt, még akkor is, ha néhány pillanatban csak az ujjaim között mertem a képernyőre tekinteni…

Azóta rengeteg műfaji filmet láttam, de ez az emlék azóta is velem van és mindig kellemes érzéseket támaszt fel bennem, ha visszagondolok rá. Külön öröm volt számomra, hogy az oldalon található cikket is én írhattam meg erről a klasszikusról. Ha még nem láttátok nézzétek meg, ha pedig már igen, akkor nézzétek újra, mert az Aliens-ből sosem lehet elég…