Hoppancs végigvezetett minket a sorozaton és most bemutatja, hogy végződik a történet.

Az előző három rész drámái óta az empatikus nézőt Sara és Laszlo kibékülése, valamint a helyreállítandó csapatharmónia talán már egy fokkal jobban izgatta, mint a közelgő végjáték. Meglehet, hogy ezen a téren az elégedettsége is nagyobb lesz.

A kilencedik epizód címéhez (Requiem) hűen Mary temetésével indít, és – az alapművel ellentétben – az önmarcangoló Kreizlerrel is foglalkozik. A Caleb Carr-regény elbeszélésmódja ugyanis arra kényszerített, hogy – mint a doktor magánéletének más részleteiről – az elvonulás idejéről is saját elméleteket alkossunk. A The Alienist ezek közül vázol fel egy verziót, Daniel Brühl pedig kihozza a maximumot csökkentett jelenlétéből. A családi fotó feletti, önsértésbe torkolló monológgal például a Hildebrandt’s Starlingban elejtett megjegyzésének („Nem tudok annyit, mint hiszem.”) ad új értelmet.

A gyász motiválja Cyrus (Robert Wisdom) bosszúkísérletét is, amely egyszerre idézi bűnös múltját és igazolja Kreizler-terápiáját. Ezzel párhuzamosan a gusztustalan Connor felügyelő gusztustalan mindennapjai is felvillannak.

{spoiler} Apró, de jelentős, momentum, hogy Cyrus végül azért nem végez az éjjel magányosan vizelő zsaruval, mert váratlanul előkerül annak fia. Feltételezhető, hogy nem csupán a rossz időzítés állítja meg: a férfi, akit szülei erőszakos halálának emléke késztetett gyilkosságra, még ennek az ellenszenves kölyöknek sem kíván hasonló jövőt. Döntése erősíti az üzenetet: az emberi magatartás csak összefüggéseiben vizsgálható. {/spoiler}

Mint addigi fejlődése előrevetítette, Laszlo kiesésével Sara áll a társaság élére, és miközben oknyomozó újságírók módjára, iratokat bújva és fedősztorikat gyártva haladnak, a thrillerhangulat egyre fokozódik. A már névvel (John Beecham) is bíró sorozatgyilkos edzéséről A vörös sárkányra asszociálhatunk, a sötét házban zajló bújócska már nem játék, a fürdő véres hajszának ad otthont. A feszültséget csak egy buggyant brit macskás néni (az aranyosan boszorkányszerű Flip Webster) kikérdezése oldja.

Bár korábban is voltak jelek, hogy a szériából hiányzik egy-két mozzanat a teljes megértéshez, a Castle in the Sky felemás fináléja láttán már bizonyos: lehetett némi gond a forgatókönyvvel, esetleg a vágással. A halál angyalának ismerete nélkül ugyanis az összecsapott végső leszámolás cseppet zavaros lett. Érthető, hogy az új erőre kapott Kreizler élve akarja az őt sorstársként és páciensként is érdeklő mészárost, de nem világos, miként jut el társai megvezetéséig. Utóbbi tisztázása helyett az epizód túl sokat időzik a lélekbúvár Will Graham-es helyszíni látomásaival.

{spoiler} Itt fizetünk meg azért is, hogy kimaradt a doktor egyik alapvető következtetése: a tettes rituáléja a lelepleződés iránti tudatalatti vágy miatt módosult, ezért üzen folyamatosan üldözőinek. (Utoljára rég halott anyjának kiszáradt szívével.) Így nem tiszta, Kreizler miből jött rá, hol csap le legközelebb Beecham, és miért fogott durván kicentizett – John és Joseph életét is kockáztató – magánakcióba. Szintén nem derül ki, miért jutott ugyanerre a következtetésre a rendőrökkel egészen máshol várakozó Sara. Előbbiről csupán egy-két – könnyen elszalasztható – szót ejtenek, utóbbiról még ennyit sem.

Joseph (Jackson Gann) könyvtől eltérő sorsát azonban nem kell magyarázni. A bűntudatos John iránti szimpátia rá is kisugárzott, így a mentőakció tétjét lényegesen emelte, hogy nem egy idegenért, hanem érte indult. {/spoiler}

Az aránytalanságért kárpótol Laszlo és Sara régen várt, (csonka) csoportterápiára hajazó beszélgetése, amelyben a félbemaradt mondatok a legkifejezőbbek. Kapcsolatuk a sorozat egyik leghitelesebben és legkövetkezetesebben végigvitt szála: az elejétől fogva egymás tükrei voltak, amit e fájdalommal, együttérzéssel teli dialógusban végre vállalnak is. (Hogy majd profitálhassanak belőle.) Erre a részre is jut horror (Beecham egy macskát vesz kezelésbe) és humor (Grace Zabriskie még brillírozik egyet Moore-nagyiként), Sara és John romantikus színezetű barátsága pedig egy üde, vagány jelenetben ráz le magáról minden cukormázat. Moore, a XIX. század naiv „lovagja” e történetben úgy kerül a helyére, hogy végül némi dorgálásra szoruló, de ígéretes diákként tekinthetünk rá.

A The Alienist a (hobbi)pszichológusok örömére a három főhős lelkét és viszonyait ábrázolta a legjobban, a regényhez is elsősorban ezzel tett hozzá. Az alkotók Johnnal és Laszlóval majdnem tökéletes munkát végeztek, és bár Sara is új vonásokkal gazdagodott, tőle néhányat el is vettek. (A merész humora és a fegyverek iránti rajongása kaphatott volna több teret.) A maradi rendőrség és Theodore Roosevelt fekete-fehér háborúja viszont ugyanolyan vérszegényen zárult, ahogyan kezdődött. Az egyik oldalon unalmas rosszfiúkat, a másikon meg egy annál is unalmasabb jófiút kaptunk, és alig láthattuk meg Rooseveltben a későbbi elnököt. Az egyébként szórakoztató Isaacson-testvérek pedig meglettek volna Marcus erőltetett szerelmi bonyodalmai nélkül.

Szerencsére a ma is aktuális kérdések felvetése a kezdeti célzások (a Zweig-fiú „transzneműsége”) ellenére nem fulladt anakronisztikus politikai korrektségbe, de megoszlásuk hagyott maga után kívánni valót. Több figyelmet érdemelt volna, hogy a felső tízezer privilégiumain kívül milyen összetettebb társadalmi rendszerproblémák késleltették az igazság feltárását, illetve hogy a bántalmazás örök törvényei hogyan cáfolnak rá az előítéletekre.

{spoiler} John korai közlése, miszerint a szegénynegyedekben minden fiút vernek, illetve Laszlo szavai a négy fal között rejtőző brutalitásról sejtették, hogy e megállapításokat mélyebb tanulság köti össze. A halál angyalában Johnt sokkolta a kései felismerés, hogy Laszlót az apja nyomorította meg (nem csupán fizikailag), miközben ő úgy tudta, hogy barátja karja egy baleset miatt maradt fejletlen. Mindez a csúszós kádak és a rosszkor, rossz helyen lévő lépcsők sötét világába vezet, és hangsúlyozza: a „tiszteletreméltó” famíliák titkai rejtve maradnak az idealista John Moore-ok előtt. A sorozat nem szembesítette Johnt, a múlt szörnyűségeit inkább a Laszlo és Sara közti konfliktushoz használta. A záródialógus Laszlo és az apja között szintén feleslegesen tompította a történtek élét, bár illett az összes főszereplőnek megnyugvást, afféle „mini happy endet” nyújtó koncepcióba.

A hétköznapokba visszazökkenő Kreizler későbbi kihívásairól tovább elmélkedhet, aki megnézi az interneten elérhető, libabőrös bónuszjelenetet.

{/spoiler}

A The Alienist tíz epizódját öt rendező készítette el, lehet, hogy az ő stílusbéli eltéréseik miatt sem lett a végeredmény valódi egész. Az egységről így elsősorban az impozáns díszletek és jelmezek, a – nyárba nyúló cselekményre rácáfoló – homályos atmoszféra, valamint a dinamikus lovaskocsi-akciók gondoskodtak. És persze a gyilkos megfejthetetlensége, aminek hála a halmozódó információk csak egyre több teóriát szültek. A sorozat befejezése után nemcsak ezekről gondolkodhatunk tovább, hanem az emberi elméről is, amely azonos traumákból is merőben eltérő életutakat teremt.

Értékelés: 7/10.