Hipp-hopp jön... nem Vuk, hanem Hoppancs és hozott nekünk egy kritikát. Köszönjük szépen az írást!

Ahogyan egyre szaporodnak a párkapcsolati és családi drámákat pszichológiai horrorba burkoló filmek, annak veszélye is megnő, hogy néhányan valódi ötletek hiányában nyúlnak ehhez a hibrid műfajhoz. Hiszen mi sem könnyebb, mint például elővenni egy régi, kedvelt rémet, amely könnyen értelmezhető szimbólumként szépen elviszi majd a hátán a gyengécske művet. Nem állítom, hogy a The Beast Within készítői így gondolkodtak, amikor kitalálták a vérfarkassá változó családapa történetét, de a végeredmény sajnos ezt sem zárja ki.

Imogen (Ashleigh Cummings) és kislánya, Willow (Caoilinn Springall) egy térben és időben nehezen betájolható angliai (?) farmon élnek, szegényes körülmények között. A gyereknek egy meg nem nevezett betegség miatt időnként oxigénre van szüksége, állapotán pedig az sem segít, hogy a családban szörnyű titok lappang. Ennek forrása apja, Noah (Kit Harington), akit ritka kellemetlen, taszító aura övez. A férfi nyomasztó jelenléte akkor is mindenkire ránehezedik, amikor éppen eltűnik egy időre, hogy aztán véresen, zavartan, megviselt állapotban keveredjen elő. Imogen a végsőkig védeni próbálja Willow-t az igazságtól, amivel ő sem szívesen néz szembe.

Alexander J. Farrell rendezése valójában nem horror, ami teljesen rendben is lenne, ha az idétlen CGI-farkassal megbolondított szörnysztori mögött egy ütős párbeszédekkel, izgalmas dramaturgiai megoldásokkal teli drámát lelnénk. Ez azonban annak ellenére elmarad, hogy a filmet az elején ígéretes, Piroska és a farkast idéző hangulat lengi be, az atmoszféra pedig sokáig feszült és fenyegető marad, miközben a férjétől rettegő asszony és a hazugságoktól frusztrált kislány mindennapjait figyeljük.

A fojtogató „otthon” ábrázolása is remek. A napsütésben is fakónak és fénytelennek tetsző házat a kitömött állatok és a halmokban álló poros könyvek mellett a családról készült idillinek szánt, ám mégis hátborzongató, festményszerű kép teszi lehangolóan valódivá. A csapdaszerű, elszigetelt helyről látszólag nincs menekvés, Imogen pedig örökre arra kárhoztatott, hogy a szó minden értelmében takarítson Noah után.

A nyitójelenettel behozott mesei szimbólumrendszer végig működik, az egyik legerősebb motívum anya és lánya hasonló sárga ruhája, mint a felszabadulás, a sötétségben felvillanó fény jelképe. Amikor Imogen az út szélén öltözik át, hogy a városban töltött rövid időre levesse magáról a terheit, vagy Willow elkeseredettségében maga tépi szét saját ruháját, akkor érezzük igazán, milyen reménytelen a helyzetük. Mindezek a szép megoldások azonban elvesznek az üresjáratok és a céltalan ismétlések rengetegében. Számtalanszor, hosszan nézhetjük, ahogy az autó a farmról oda-vissza halad, egyes jelenetek pedig bántóan szájbarágósan jönnek elő újra és újra, mintha nem bíznának abban, hogy felfogjuk jelentőségüket.

Mindezek miatt a filmnek az sem válik javára, hogy viszonylag keveset beszélnek benne. Néhány erősebb dialógus ugyanis emlékezetesebbé tehetné a drámai szálat, amelynek részeként rengeteg nehéz téma előkerül. A családon belüli erőszak különféle formái, alkoholizmus, a generációs átokként öröklődő bántalmazó minták, a gyerekeket megmérgező titkok, a szülőkben megrendülő bizalom, a körülmények okozta kényszerű felnövés mind benne van a The Beast Within történetében, a farkasember apa karakterét és szerepét az egészben pedig a direkt magyarázat nélkül is értenénk.

A környezetét terrorizáló Noah ellentmondást nem tűrő uralkodóként jelenik meg (még a széke is trónra emlékeztet az ebédlőasztal fő helyén), akit a neje már csak elvisel és kiszolgál, de Willow még szeretne megérteni. Hármuk világában kívülállóként hat az unokáját menteni próbáló nagyapa (James Cosmo), aki egyedüliként látja tisztán a helyzetet. Imogen egy-két indulatos mondatából azonban kiderül, hogy ő sem volt mindig ilyen gondoskodó bácsika, és talán éppen a saját bűneit próbálja most jóvá tenni.

Kár ezért a filmért, mert jobb pillanataiban átélhetően érzékelteti, hogyan teszi pokollá a napokat egy erőszakos apa, mit jelent, amikor az egykor szeretett személy már csak fájdalom és félelem forrása. Noah és Willow közös jeleneteiben egy olyan gyerek nézőpontjából szemlélhetjük a „szörnyet”, aki még nem egészen érti, de már biztosan érzi, hogy a közös játék és a jókedv is csak illúzió, amely bármikor horrorba fordulhat. Olyan horrorba, amely a jump scare-ek és rémálomjelenetek nélkül is eléggé félelmetes lenne. Utóbbiakhoz hasonlóan felesleges elem a kislány furcsán működő, kizárólag dramaturgiai funkcióval bíró betegsége, amely súlyossága ellenére sem ad hozzá semmit a műhöz.

A The Beast Within erényei közé tartozik a színészi játék. Az anya-lánya páros mindkét tagja hiteles: Willow szerepében Caoilinn Springall állandóan éber figyelmet, komolyságot és végtelen magányt sugároz, Ashleigh Cummings pedig Imogenként a megfáradtság és kilátástalanság szobra lehetne. Amikor farkasember férjét szállítja az átváltozás titkos erdei helyszínére, majd megszállottan sikál és tettet, olyan, mintha egy ezer apró darabra tört vázát akarna összerakni, amelyből néhány rész már régen elveszett. Szánalmat érzünk iránta, de a becsapott Willow-t is megértjük, amikor neheztel rá.

Kit Harington a neki jutott kevés játékidőben egy olyan baljós kisugárzású családfőt fest elénk, akinek viselkedése emberi formájában is zavarba ejtően állatias jegyeket hordoz, és akiben állandóan van valami nyugtalanító, amiért nem jó a közelében lenni. Willowhoz intézett bús monológjáról nem tudjuk eldönteni, hogy a családja iránti szeretet és az „állapota” miatt őszinte szenvedés, vagy a szociopata manipuláció szól belőle.

A kezdő képsorok előtt felvillanó mottó a régi mondásból idéz: „mindenkiben két farkas lakozik, amelyek állandó harcban állnak”. Ebben filmben a horror és a dráma farkasa verekedett, és ha utóbbi nem is aratott fényes győzelmet, hála a hangulatnak, a színészeknek és a jól működő mesei jegyeknek, csúnya sérülései ellenére sem pusztult el. Olykor talán, ha nagyon fülelünk, azt is hallhatjuk, ahogy fel-felüvölt.

IMDb