Időről időre feltűnnek olyan előzetesek a mozik vásznain vagy az otthoni televíziók képernyőin, amik szinte magukhoz bilincselik a nézők figyelmét és felerősítik a remény gyakran pislákoló sugarát, hogy végre egy értékes, remekbe szabott, kellemes borzongást biztosító horrort láthatunk majd az adott alkotás megjelenésekor. Az igazság azonban legtöbbször fájdalmasan kiábrándító. A remény lüktető, hívogató sugara csupán tünékeny délibáb, ami mögött nem vár más csak jéghideg sötétség. A borzongás vágyálom marad csupán, a feszültség felkeltésére és fenntartására irányuló kínos erőfeszítések és a jumpscare-ek mocskos tengerében. A valódi érték pedig tetemként rothad el – jobb esetben – a középszer mocsarának legmélyén. Túl sokszor láthattunk már hasonló forgatókönyvet. Szerencsére azonban vannak alkotások, amik nem csak, hogy képesek beváltani ígéreteiket és képesek megfelelni elvárásainknak, hanem túl is tudják szárnyalni azokat. 2021-ben több ilyen mozit is volt szerencsém megtekinteni. Az olyan alkotások, mint a Last Night in Soho vagy a Halloween Kills meg tudták erősíteni a hitemet a műfajban. Scott Derrickson, amerikai rendező, tavalyi rendezése is pontosan ilyen film.

A fenti bemutatóból is érezhető, hogy itt valami igazán különlegesre számíthatunk és nem is tévedünk. Persze ez egyáltalán nem meglepő, hiszen Derrickson képes együtt lélegezni a horror műfajával, hiszen olyan jól sikerült alkotásokkal lepte meg a közönségét az elmúlt évek során, mint a 2012-es Sinister vagy a 2005-ben bemutatott Ördögűzés Emily Rose üdvéért című film – ami, véleményem szerint, a klasszikus The Exorcist óta a legjobb mozgóképes prezentációja a témának. Ha pedig ehhez hozzáadjuk azt a tényt, hogy a Fekete telefon Joe Hill azonos című novellájából készült, akkor biztosak lehetünk abban, hogy sötét atmoszférát, fojtogató feszültséget és remek karaktereket kapunk majd. És ez a film megtekintése során így is lesz. Hill ugyanis apjához – Stephen Kinghez – hasonlóan igazán tehetséges író, akinek olyan remek történeteket köszönhetünk, mint A szív alakú doboz vagy a zseniális – és sorozatra is adaptált – NOS4A2.

Egy colorado-i külvárosban sorra tűnnek el a gyerekek. Hollétük, eltűnésüket követő további sorsuk ismeretlen. A rendőrség hiába keresi az elkövetőt, nem járnak sikerrel. A Portyázónak nevezett férfi (Ethan Hawke) egy hangszigetelt szobába hurcolja fiatal áldozatait, ahol megkínozza, majd megöli őket. Legújabb, szám szerint hatodik áldozata, Finney (Mason Thames), azonban más, mint a többiek. A fiú felveszi a harcot a szadista férfivel, köszönhetően a nem várt segítségnek. A segítségnek, amit túlvilági hangok nyújtanak neki…

A film Hill történetének köszönhetően szilárd alapokra építkezik, erre az alapra pedig Derrickson olyan felépítményt húz fel, ami valóban elismerést érdemel. A mocskos pince vészjósló hangulata, a halott gyerekek megjelenése és a címszereplő fekete telefon. Mind-mind hozzájárul az igazán sötét és szinte tapintható atmoszférához, amit a biztos kezű rendezés remekül húz alá és szinte kiemel a vászon gyöngyfehér síkjából. Ezt a hatást hatékonyan hangsúlyozza a remek színészi gárda is, akik közül egyértelműen Hawke lopja el a show-t, bár – valljuk be – ez igazán nem meglepő. Az viszont annál inkább, hogy a gyerekszínészek teljes értékű partneri a remek színésznek. A főszerepet alakító Mason Thames játéka letaglózó, akár csak a Finney húgát, Gwen-t, megformázó Madeleine McGraw alakítása. A látomásokat bemutató szekvenciákban igazán borzongató pillanatokat köszönhetünk a fiatal tehetségnek.

Az operatőri munka remek a hangokért felelős stáb pedig jelentősen hozzájárul a képek által keltett feszültség fenntartásához és elmélyítéséhez egyaránt. A telefon egyre baljósabb sejtelmeket ébresztő csörgése vagy éppen az abban hallható hangok olyan élményt garantálnak, amit nem fogunk elfelejteni a film megtekintése után sem.

A fentiekben említett jellemzők már elegendőek lennének egy közel tökéletes értékeléshez, azonban mégsem ezek voltak azok, amik meggyőztek arról, hogy az eddig bemutatott idei alkotások legjobbja a Fekete telefon. A természetfeletti szál az, ami igazán lenyűgözött. Gwen látomásai tökéletesen adják vissza az alternatív érzékelés sajátosságait, a víziók képi világa pedig rendkívül érzékletes. A halott gyerekek hangjainak, valamint megtestesülésüknek a mocskos pincében köszönhetjük a film legerősebb jeleneteit. A halál utáni életről alkotott elképzelések – mely szerint idővel egyre jobban mosódik el a lélek éntudata – megjelenítése pedig elismerő mosolyra késztetett a moziterem sötétjében. Hill remekül ért a nyugtalanító, különös hatalommal felruházott tárgyak megalkotásához ennek a régen működésképtelené vált, fekete telefonnak pedig ott a helye az átkozott öltöny és a világok határát áttörni képes Rolls-Royce Wraith mellett.

Meg kell azonban említenem azt, hogy sajnos nem vagyok maradéktalanul elégedett az alkotással kapcsolatban. Ennek pedig egyetlen oka van: a Hawke által megformált Portyázó karaktere. A jelenléte egyszerűen annyira erős a filmben, hogy kevésnek éreztem azt az időt, amit rá szántak az alkotók. Túl sok kérdés marad bennünk a személyét illetően, nem ismerjük meg sem a módszereit – bár több utalást is kapunk ezekre – sem pedig kapcsolatát a telefonnal. Megtudjuk, hogy ő is érzékeli a jelenséget, de az ebben rejlő lehetőségeket, véleményem szerint, meglehetősen esetlenül hagyják az alkotók kiaknázatlanul. Talán egy kicsivel hosszabb játékidő erre is megoldást nyújthatott volna. Ez az apró hiányosság azonban szinte egyáltalán nem von le az alkotás értékeiből. A The Black Phone az utóbbi idők egyik legjobbja és kétségtelenül az idei év legszínvonalasabb horrorfilmje. Ezen a telefonon nem véletlenül minket keresnek, csak annyit kell tennünk, hogy válaszolunk a hívására. Nem fogjuk megbánni.

IMDb | mafab