Nagyon szeretem a skandináv krimiket. Nézni és olvasni is. Mindig teljesen be tud szippantani az a szürke, ködös, kiábrándult világ és atmoszféra, ami csak rájuk jellemző. Kifejezetten bírom, hogy náluk a táj az nem egy sima háttér, hanem sokkal inkább főszereplő. Náluk jobban senki nem tudja használni az adottságaikat, amit nagyon erős realizmussal tesznek még befogadhatóbbá, még hitelesebbé. Végre volt egy kis időm, így pótoltam az elmaradást és megnéztem A gesztenyeember című hatrészes dán miniszériát.

Rémes gyilkosság történik, a helyszínen pedig egy gesztenyefigurát találnak. Hamarosan kiderül, hogy ez csupán a kezdet: sorozatgyilkossal állnak szemben. Az áldozatok mindig nők, akiknek hiányzik egy testrészük. Naia Thulint bízzák meg a nyomozással, aki kap maga mellé egy frissen áthelyzett nyomozót is, Hess személyében. Ha még ez nem lenne elég, nagyon úgy néz ki, hogy a gyilkosságoknak közük van egy régi ügyhöz is, melyben egy politikusnő lányát rabolták el. Az aktát újra kell nyitniuk, miközben egyre gyűlnek a gesztenyeemberkék és persze az áldozatok.

A sorozat Soren Sveistrup, a méltán híres Gyilkosság című széria írójának első regényéből készült. Ha pedig már ezt tudjuk, akkor abban is biztosak lehetünk, hogy egy magas színvonalú miniszériával állunk szemben. Az elvárásaink pedig nem maradnak beváltatlanul. A készítők nagyon precízen és rutinosan viszik előre a cselekményt. Nem félnek a durvább képsoroktól sem, de ezeket is a lehető legjobb érzékkel alkalmazzák. Nem mutatnak meg ugyan mindent, de az is bőven elég, amit látunk és hallunk.

Kisebb-nagyobb fordulatokban sincsen hiány, így nem válik unalmassá a történet. Mindezek mellett pedig nagyon odafigyelnek a szereplőikre is. A két nyomozó közötti nézeteltérés és feszültség ad egy jó dinamikát a cselekménynek, és nagyon jól viszik végig, hogyan csiszolódik össze ez a két ember. Arra is figyelnek, hogy megmutassák nekünk a hátterüket, így közelebb érezzük őket magunkhoz, tudunk nekik szurkolni. Mellettük érdemes még kiemelni az eltűnt lány szüleit és a másik gyerekeküket. Kifejezetten szívbe markoló jeleneteket köszönhetünk nekik és nagyon akarjuk, hogy végre megnyugvásra találjanak.

Az atmoszféra végig fojtogató, feszes és depresszív. A gesztenyeemberkék használata nagyon bizarr és bőven tesznek arról, hogy felálljon tőlük a hátunkon a szőr. Ehhez járul hozzá az a bizonyos gyerekdal is. Egy gyerekdalnak kedvességet, melegséget kellene okoznia, ezzel szemben minket kiráz tőle a hideg és egyből gyomoridegünk lesz, ha meghalljuk. A témaválasztás is nagyon jó. A szülőség és leginkább az anyaság témáját járják körül több oldalról, több sorsot, élethelyzetet bemutatva. Érdekes és kemény kérdéseket feszegetnek, de a lehetséges válaszokat sosem szájbarágósan adják meg a nézőknek.

Az idő előrehaladtával egyre inkább kirajzolódik előttünk az ügy, az utolsó rész kifejezetten erősre és zaklatottra sikerült. Ott aztán pörögtek az események. Azt sajnáltam egyedül, hogy a gyilkos személye nem volt annyira erőteljes, mint lehetett volna. Sokkal mélyebbre is mehettek volna a készítők. Kicsit az volt az érzésem, hogy lényegtelen dolgokra elpazarolták az időt, ezért a végére muszáj volt gyorsítani a tempón, de emiatt nem időztek annyit a gyilkoson és annak hátterén, mint lehetett volna. Ezt sajnáltam, mert ha még mélyebbre mennek, még durvábbra húzzák az egészet, akkor ez bizony egy hibátlan széria lehetett volna. Na persze így se lehet okunk panaszra. Érdekfeszítő, okosan felépített, feszült, kegyetlen történetet kapunk, nagyon jó színészekkel. Az egyszer biztos, hogy én már sosem fogok ugyanúgy tekinteni a gesztenyeemberkékre, mint ezelőtt.

IMDb | Netflix