A sötétségtől mindannyian félünk. A sötétségtől, ami mindent beborít, ugyanakkor mindent meg is mutat. Kérlelhetetlenül és kegyetlenül. A sötétben egyedül vagyunk. Csak mi és a gondolataink, a tetteink hosszúra nyúlt, kísértő árnyékai. A sötétben mások elől elbújhatunk, de saját magunk elől nem. Mint ahogyan a gonosz is ránk talál, megkísért minket és el is pusztít. Bryan Bertino kíméletlenül gonosz filmet készített, ami garantáltan maga alá gyűri a nézőjét.

Louise és Michael hazatérnek öreg szüleikhez. Apjuk haldoklik és az anyjuk sincsen éppen jó bőrben. A testvérek már régen elszakadtak otthonról és egymástól. A kötelességtudat vezeti őket, amikor hazatérnek. Ebbe az isten háta mögötti texasi farmra, ahol valami nagyon sötét dolog tanyázik, ami elől nem menekülhetnek.

Ez a film baromi szemét és kegyetlen. Egy hét alatt kivégez mindent és mindenkit. Ezt pedig nem is akarja elrejteni. Nem akarja azt elhitetni velünk, hogy itt minden rendben lesz és majd le fogják gyűrni a gonoszt. Nem fognak minket felmenteni, mint ahogyan a film szereplőit sem. A gyász, a bűntudat, az elszakadás áthat mindent és el is pusztítja az embereket. Nézzük ezeket a szereplőket, akik elvileg egy család tagjai, de csak elvileg. Semmi melegség, semmi szeretet, semmi összetartás nincsen bennük. Mindent áthat a fullasztó, kiábrándító és rettenetes légkör. Bertino egyszerű nem engedi, hogy egy kis levegőhöz és fényhez jussunk.

Szépen lassan kiszökik a filmből az élet. Mint ahogyan ebből a házból is. Mert látszanak nyomai annak, hogy itt valamikor egy család élt, de már csak idegenek vannak benne, akik várják a halált. Az apa haldoklik, az anyát pedig szépen lassan felemészti a magány és a gyász. Velük együtt pedig a szeretet és az élet is távozik. A testvérek csak lézengenek, csak vannak, de nincsen bennük semmi érzelem. Próbálkozás van csupán és bűntudat.

Bertino nagyon okosan építkezik. Ahogyan haladunk előre a romlás, a pusztulás egyre erőteljesebb. Egyre durvább képsorokat kapunk és egyre gyorsabban robogunk a vég felé. Amit nem kerülhetünk el. Fojtogató és lelket nyomorgató látványban van részünk, miközben tehetetlenek vagyunk. Én nem is tudom megszámolni, hányszor éreztem azt a film alatt, hogy kiabálnom kell, hogy csináljatok már végre valamit! Beszéljetek egymással, kapaszkodjatok már össze legalább most! Annyi kritikával viszont élnék, hogy túlságosan is rohanunk már a végén, ami persze egy átgondolt dramaturgia szerint történik, viszont itt már voltak dolgok, amiket nagyon túlzónak éreztem. Leginkább az ápolónőre gondolok, azt kihagytam volna.

A képi világ csodálatos, a fényeket és a hangokat nagyon jól használják, mint ahogyan a jumpscare-ek is okosan vannak elhelyezve és sokkal hangulatosabban alkalmazzák őket, mint az átlagos horrorokban. Tom Schraeder pedig valami egészen elképesztő zenét készített a filmhez, ami még inkább fokozza a feszültséget és egyszerűen kiborítja a nézőt. A halvány reménysugárt és elveszi tőlünk.

Régen fordult elő velem, hogy egy film ennyire kiborítson és maga alá temessen. Bertino tényleg elvette e fényt és a mindent beborító, rémisztő sötétséget lopta be a lelkünkbe. Mindenben a gonoszt látjuk. Átgondolt, ravasz, kegyetlen, cinikus és pesszimista. Pontosan az ilyen horrorok azok, amik nem eresztenek minket és amik idővel a klasszikusok csarnokába kerülnek.

IMDb | mafab