A filmművészet rengeteg érdekes, izgalmas és szórakoztató műfajnak adott életet eddigi történelme során. Születtek szórakoztató, mulattató és egyben elgondolkodtató darabok, mint például a ’93-as Groundhog Day, drámai alkotások, mint a The Godfather, akciófilmes gyöngyszemek, mint a Lethal Weapon ’78-ban vagy éppen horror alapvetések, mint Carpenter Halloween című dolgozata. És ezek csak kiragadott példák a műfajok és szubzsánerek szinte végtelennek tetsző sötét vizeiből, tünékeny cseppek a sivatagi homok forró felszínén. A főbb műfajok idővel tovább tagolódtak, majd keveredtek, hogy végül elérjünk arra a pontra, amikor egy adott film már egyértelműen nem kategorizálható be csupán egyetlen zsáner határai közé. Ez olykor teljesen indokolt, néha viszont értelmetlen filmes hibridet eredményez, amiből sem az alkotók sem a nézők nem képesek érdemben profitálni. Véleményem szerint van egy olyan kategória is, amiről fájdalmasan kevés szó esik, annak ellenére is, hogy hatásai megkérdőjelezhetetlenek. Ez a kategória rengeteg klasszikus zsánerben előfordulhat, lehet dráma, thriller, horror, szinte bármilyen műfaj sajátosságait magán hordozhatja, egy aspektusban azonban mégis minden alkalommal önazonos. Az ebbe a kategóriába eső filmalkotásokat, talán a „lélekromboló” jelzővel lehetne a legjobban jellemezni. Közös ismertetőjegyük az, hogy megtekintésük után soha nem múlnak el. Nem távoznak belőlünk. Képeiket, hangjaikat, zenei témájukat képtelenek vagyunk elfelejteni, még abban az esetben is, ha ez lehetne az egyetlen út megtisztulásunk felé. Ezek a filmek elvesznek tőlünk valamit és érintésük helyén csak a fájdalmasan lüktető, nyílt seb marad. Számos ilyen alkotást ismerhetünk, elég csak a 2002-ben bemutatott Irréversible című filmre gondolnunk, de ilyen mű a szinte már elviselhetetlen Martyrs, a ’97-es Funny Games vagy a jóval frissebb Speak No Evil is. Rajongok ezekért a mozikért, mert képesek arra, amire egyszerűbb társaik sosem voltak – és nem is lesznek. Bátran lépik át a társadalmi és etikai normák akadályait, hogy mosolyogva taszítsák nézőiket az őrület hegyein túlra, ahol nem várja őket más csak az illúzióktól mentes, csontig hatoló, fájdalmas realitás. A királylányt nem mentik meg, nem lesz több egy mocskos aluljáróban begyűjtött 9 percnyi emléknél. A hős nem igazi, nem is válik azzá, hiszem képtelen rá. Inkább a szenvedés és a halál, mintsem a szembeszállás önön lényegtelenségével. Ezek az alkotások megmutatják a nagybetűs ÉLET negédes mosolya mögött meghúzódó kegyetlen vigyort. Hazudtak neked. Az alagút végén sosem volt fénysugár. Egyre mélyebbre hatoltál a sötétségben és egy idő múlva már a fény emléke is meghal majd benned. Nem kell sietni. Előbb vagy utóbb úgyis megtörténik. Ez a hasonló filmek egyik legfájóbb, mégis legőszintébb üzenete, amivel talán mindannyiunknak szembe kell majd néznünk. A fentiekben taglalt kategória egyik – véleményem szerint rendkívül alulértékelt – gyöngyszeme a ’11-es The Divide, aminek megtekintése után egy pöcegödörben elvégzett lobotómia is kecsegtető alternatívának tűnik majd, csak ne kelljen szembesülnünk azzal, hogy mi milyenekké válnánk egy hasonlóan kilátástalan élethelyzetben.

New York városát atomtámadás éri, egy ház lakói pedig pánikszerűen igyekeznek kijutni az épületből. Nyolc lakó végül menedékre talál a ház gondnokának – Mickey (Michael Biehn) – alagsori bunkerében. Az ellátmányuk korlátozott és a robbanás miatt kialakult fenyegetések mellett halálosabb ellenségekkel is kénytelenek szembenézni. Egymással…

A fenti rövid történeti összefoglaló azonban csak a felszín, egy színpad, amelynek mocskos deszkáin szinte mindenféle deviancia büszkén vonulhat közönsége elé. A film első harmada egy posztapokaliptikus thriller érzetét kelti, melyben megfigyelhetőek a társadalom simának hitt álarcán halványan feltűnő, majd később elfekélyesedő repedések. A kezdeti káosz azonban még kezelhető, meg hagy időt, még megállhatunk a lejtőn. Aztán az egyetlen gyermek – Wendi (Abby Thickson) – elvesztése és sikertelen mentőakciójának rövid szekvenciája után eluralkodik az őrület. Mindazt, ami eközben a szemeink előtt zajlik, azt nehéz szavakba önteni. Tökéletes káosz, esztelen nihil. Kín, fájdalom, gyönyör és őrület. Gyakorlatilag minden pillanat plasztikus. A radioaktív részecskék lassan szobánk levegőjét is átjárják, mi pedig keressük a kapaszkodót. Reménykedünk abban, hogy találunk egy szimpatikus karaktert, egy világítótornyot, akinek fényében mi is osztozhatunk. Azonban, ahogy múlik az idő, minden fény fokozatosan elhalványul.

A hős gondolkodás nélkül öl, ha érdeke úgy kívánja. Mégis ő az, aki leginkább vágyik arra, hogy örökre maga mögött hagyja életét. A szomszéd nő elméje gyakorlatilag megbomlik, árnyékká válik, amit a legtöbben csupán használatra érdemesnek tartanak. A kisember – aki a négy fal között elnyomóként funkcionálhatott – bátran válik jelentéktelen senkivé, egy korccsá, akit egykor még cirkuszi mutatványként se mutogattak volna, ráadásul megváltásának percében megbízhatóan képes a lehető legrosszabb döntést hozni, hogy igazolja magát még önmaga előtt is. A fiatalok pedig a legkisebb lehetőség feltűnésére válnak állatokká, hogy végül felsőbbrendűségük hamis fényében tündököljenek – mindenáron. Fájdalmas szociálpszichológiai esettanulmány, ráadásul kegyetlenül pontos is. Itt vannak a lehetséges szerepek. Nincs más hátra, csak választanod kell – amíg teheted. Hiszen ha nem, akkor majd a társaid megteszik helyetted…

Xavier Gens, francia rendező, alkotása nem ismer kegyelmet – mondjuk ez nem is meglepő a szintén remek Frontier(s) ismeretének fényében. A bunker falai közt zajló történéseket a bőrünkön érezzük, a kamera látószöge – és a néző – nem fordul, nem fordulhat el szemérmesen. Halál, csonkítás, erőszak. Mind-mind részei a mindennapoknak, csakúgy, mint a lassú enyészet is. Itt érezzük, hogy nem lesz, nem lehet boldog a végkifejlet. A fény mögött újabb sötét vár. Ezúttal azonban már felfoghatatlan, végtelen és örök. A színészgárda minden tagja tökéletesen képes azonosulni karakterével mégis meg kell említenem három művészt, aki nélkül ez a film nem lehetne ennyire elementáris erejű mozi. Az Eva-t alakító Lauren German remek választás volt a szerepre, hitelesen képes a józan ész maradványainak hírmondójaként funkcionálni a környező őskáosz tomboló viharaiban is. Rosanna Arquette is rendkívüli Marilyn szerepében, bár alakítása sokaknak fog kellemetlen perceket szerezni, hiszen a film számos megrázó jelenete hozzá köthető. Végül szeretném megemlíteni a mozi egyik katalizátoraként is funkcionáló zseniális színészt, Michael Eklund-ot. A leginkább gonosz karakterek megformálásáról elhíresült aktor ezúttal sem hazudtolja meg magát és olyan nyugtalanító energiával ruházza fel Bobby karakterét, ami gyakorlatilag átszúrja a mozivásznak gyöngyfehér síkját. Eklund ebben a filmben olyan alakítást nyújt, ami csak a legnagyobbak kiváltsága. Minden perce ajándék – még ha fájdalmas is.

Elismerően tudok beszélni a film többi aspektusáról is, legyen szó akár a fényképezésről, az operatőri vagy éppen a hangtechnikai munkáról. Azonban, amit mindenképpen ki kell emelnem az a film tapintható atmoszférája. A színek, a hangok és zajok olyan elegyet képesek alkotni, amik szinte a végletekig képesek fokozni a feszültséget, a kétségbeesést és haragot is. Ritka kincs ez a filmiparban, sok meríthetnének ebből. A másik rendkívüli komponens, a film utolsó negyedórájában felcsendülő zene. Jean-Pierre Taieb munkája borzongató, gyönyörű és képes arra, hogy a legkisebb részlet is felidézze bennünk a teljes filmet, nem is beszélve a remekbe szabott dalszövegről. Páratlan. Kötelező.

A The Divide egy remekmű. Egy remekmű, ami nem tűr kompromisszumot és nézőitől teljes nyitottságot vár el, annak hiányában ugyanis a végső konklúzió – mint az több fórumon is olvasható – csak az öncélú kegyetlenkedés és középszerű erőszak prezentáció lehet csupán. Ez pedig hatalmas hiba lenne. A címben jelölt hasadás ugyanis rétegelt értelmű. A nyilvánvaló maghasadás párhuzam csak a felszín, melynek nyomán társadalmak, kapcsolatok majd elmék szakadnak szét és hullnak apró, ártalmas darabokra. Feltehetjük magunknak a kérdést: ha tehetnénk, mi melyik opciót választanánk? A viszonylag gyors halált a felszínen vagy a lassú enyészetet és romlást, árnyakként bolyongva a földalatti alagutakban. A döntésünk majd jellemez minket, még akkor is, ha nem tetszik az, amivé válhatunk általa…

IMDb