Wyoming nem éppen a kellemes időjárásáról híres, mint ahogyan azt a kezdő képsorokban is megtapasztalhatjuk. Süvít a szél, ömlik a hó, mindenütt csak nagy fagyos fehérség. Ebbe a képbe hasítanak bele szélsebesen a lovak. Egy postakocsi igyekszik két utasával Minnie Rőfösboltjába, amikor egy idegen lép a kocsi elé, aki nem mellesleg pár hullával meg van pakolva. Mint kiderül az illetőt Marquis Warren-nek hívják és történetesen fejvadász. Azonban a kocsiban is egy fejvadász, becsületes nevén John Ruth, a Hóhér foglal helyet és igen értékes zsákmányt visz magával. Daisy Domergue igen sokat kóstál, éppen ezért érthető, hogy John nem nagyon örül a váratlan látogatóknak. Rövid húza-vona után felengedi Warrent a kocsira, ám útjukat ismét megakasztja egy újabb idegen, akit Chris Mannix névre kereszteltek és állítása szerint ő lesz az új seriff. Nem túl lelkesen, végül őt is felengedik a kocsira és most már a kocsissal együtt, öten robognak Minnie menedéke felé. A rőfösbolt azonban dugig van már vendégekkel és ráadásul egy mexikói pofa fogadja a látogatókat, Minnie-nek hűlt helye. Továbbmenni az ítéletidőben azonban nem lehet, így jó pár napig össze lesznek zárva aljasságaink, a kérdés pedig az, hogy ki akarja kiszabadítani Daisyt az igazságszolgáltatás karmai közül?

Maratoni hosszúságúnak tűnhet a film, hiszen a játékideje 3 óra, de ez ne rémisszen el senkit, egy percig nem lehet unatkozni a sztorin. Tarantino fogta az egyik kedvenc műfaját, a westernt, amit kiegészített egy Agatha Christie-szerű alapszituációval és mindezt nyakon öntötte egy jó erős társadalomkritikai mondanivalóval. Roppant feszes és feszült filmet hozott össze és legalább olyan klausztrofób érzetünk van, mint A dolog nézése közben. (Ezt az érzést erősíti Kurt Russell is a nagy szakállával, a környezet, valamint az, hogy senkiről nem tudhatjuk biztosan, hogy kicsoda.) Nem tudjuk, hogy ki-kicsoda, mit akar, mit fognak csinálni ebben a házban több napig és ki fogja túlélni ezt a kalandot. Ugyanis itt vérengző gyilkosokról van szó, akik ráadásul nagyon nem szívelik egymást a múltjuk bizonyos eseményei miatt. Az egész ottlétükre nem csak a várakozás nyomja rá a bélyegét, hanem az észak-dél ellentét komor fellegei is. Warren ugyanis fekete, északi katona volt és hát nem túl kedves módon bánt el a déliekkel. Mannix apja vezette a Mannix martalócai elnevezésű alakulatot, akik pedig ugyanilyen kedves módon bántak el az északiakkal, különösen édesen fogadták a feketéket. A háború végével pedig ennek a két tábornak a gyűlölete egyáltalán nem csappant meg egymás iránt, sőt. Igazi forrongó indulatok lappanganak a háttérben és komolyan azt várjuk, mikor vágja már át valaki a másik torkát.

John Ruth pedig érzi, hogy valami nagyon nincs rendben körülötte. Itt van egy veszélyes bűnözővel, akinek társai vannak és a házban tartózkodik rajtuk kívül 4 teljesen idegen ember, meg kettő másik, akik még veszélyesek is lehetnek rá, attól eltekintve, hogy egy kocsiban utaztak. Biztos benne, hogy valaki összejátszik a nővel, hogy kiszabadítsa, csak azt nem tudja, hogy ki. Az egyetlen ember, akiben valamelyest megbízik, az Warren, így megkéri segítsen neki védeni az "árut". Azonban itt semmi és senki nem az, akinek-aminek látszik és csak idő kérdése, hogy robbanjon a bomba. Ezt pedig a film minden pillanatában érezzük. Nem tudjuk, hogy ki fogja átvágni először a másik torkát, de az biztos, hogy nem sokáig fognak ilyen "kedvesen" bájcsevegni egymással a felek. Azonban nem úgy kezdődik el a vérrontás, ahogyan arra számítanánk.

Tarantino mesterien tereli el a figyelmünket, teljesen elfeledkezünk az alapkonfliktusról, bár ez mondjuk érthető. A történet ugyanis, amit Warren prezentál nekünk egészen elképesztően brutális. Tarantino filmjei soha nem finomkodtak, de amit ebben a művében csinál Samuel L. Jacksonnal karöltve, az egészen döbbenetes. A közepén az a történet, az a kegyetlenség, az a dermesztően rémületes és viszolyogtató sztori mindenkinek bemászik a fejébe és onnan soha többé nem lehet kitörölni. Amikor pedig azt hinnénk, hogy fellélegezhetünk akkor szabadul el csak az igazi pokol. Lévén Tarantino filmről van szó, ekkor már jöhetnek a hullák is és a vér literszámra. Mi pedig egy feszültséggel teli, szorongató álomból ébredünk és csak kapkodjuk a fejünket, hogy megpróbáljuk felvenni a ritmust.

A rendező gyönyörűen vázolt fel nekünk két külön konfliktusszálat, okosan elterelte a figyelmünket, miközben végig ott tartotta a kezét a pulzusunkon és amikor úgy látta, hogy na most kell csavarni egyet a fordulatszámon, akkor nem egyet, hanem százat csavart rajta. A karaktereket gyönyörűen felépítette, megtöltötte őket élettel (mondjuk ezzel sose volt gondja), nagyon jó párbeszédeket kanyarintott mellé (ez is mindig ment neki), de most a rendezésre nagyon odafigyelt (itt már tapasztalható a folyamatos fejlődés). Tarantinonak mindig nagyon egyedi hangvételű, stílusos filmjei voltak, de a rendezéssel néha akadtak gondok (na, nem kell nekem esni, vérbeli rajongó vagyok, több tetoválást is viselek, ami a rendezőhöz kötődik, de ami igaz az igaz). A stílus és az ütős párbeszédek domináltak a filmjeiben és a sztori másodhegedűs szerepbe kényszerült. Az elmúlt években rohamos fejlődés figyelhető meg a rendező munkássában és itt már mesteri cselekményekről is beszélhetünk. Természetesen megtartotta a tarantinoizmusokat, pörögnek a nyelvek, ömlik a vér, megvannak a kedvenc beállítások, színészek is, az időbeliség felrúgása és a történet fejezetekre való lebontása is, csak éppen ezek mellé már felemelte a történetet is. Igaz, ezt nem ebben a filmjében kezdte el, de véleményem szerint minden filmje egyre komplexebb és érettebb. Sok téma és motívum visszatér nála, de mégis más már ez a Tarantino, mint a Kutyaszorítóban, vagy a Ponyvaregény idején volt és szerintem ez nagyon jót tett neki.

{spoiler}

A Lincoln leveles rész és motívum külön említést érdemel, hiszen Warrent mind a mai napig azért fogadták valamivel kedvesebben, mert azt hitték van egy levele Lincolntól. El is mondja, hogy csak azért mondta azt, hogy van egy levele az elnöktől, mert így máshogy bántak vele. Ez pedig a háború után volt, tehát magyarul a helyzet semmit sem változott, csak a rabszolgaságot törölték el, de a megítélés ugyanaz maradt. A végén viszont Tarantino nagyon okosan, A megbilincseltek című film motívumát követve azt a két embert tette meg szövetségessé, akik a legádázabb ellenségei voltak egymásnak. Mannix és Warren ugyanolyanok, csak a skála két másik végén álltak, de mégis összehozta őket a sors és egymás támogatói és segítői lettek. Nagyon szépen mutatta meg Tarantino, hogyha nem a gyűlölködésre és a sérelmekre figyelünk, akkor nem is különbözünk annyira és sokkal többre vagyunk képesek együtt, mint külön. Ez a két ember még barát is lehetett volna.

Ami azonban engem nagyon zavart, hogy van egy logikai baki a filmben, amit nem nagyon tudok hova tenni. Ugyanis a Domergue banda nagyon híres, pontosabban hírhedt. Mégsem ismerték fel a tagjait, amikor egy szobában voltak? Pedig, ahogy Daisy aztán elmondja, igen tekintélyes vérdíj volt a fejükön és mégsem tudta egyik fejvadász, meg a seriff sem, hogy kikkel állnak szemben? Egyet sem ismertek fel? Lehet csak én rugózok ezen, de engem zavart, hogy nem is igen maszkírozták el magukat meg semmi és mégse tudta senki, hogy kik ezek. Pedig a törvény emberei voltak. Jó, tudom, hogy Warren-ék Daisyt sem ismerték, na de Ruth?Vagy nem minden körözési papíron van arckép? Lehet az ő arcukat nem ismerték? Mondjuk ezt talán el tudom hinni. Végülis Daisy bátyja elrejtőzött, gondolom ő ismertebb volt és emiatt nem mutatkozott. Bocsánat, hogy ilyeneken agyalok, de mégis zavart ez a helyzet, bár el tudom nézni.

{/spoiler}

A színészekre sem lehet egy szavunk sem. A rendező nagyon tudatosan választ, sok karaktert egyből egy adott színészre szokott megírni és tudja is instruálni őket. Szereti, ha a színészei visszatérők: Tim Roth, Samuel L. Jackson, Michael Madsen és Kurt Russell sem először teszi tiszteletét egy Tarantino filmben és milyen jól teszik, hogy újra és újra igent mondanak a rendezőnek. Sosem játszák el ugyanazt a karaktert, mindig valami egészen mást kapnak, ugyanakkor megvannak a már ismerős, bejáratott karakterjegyeik is. Mellettük pedig három nevet érdemes kiemelni, ugyanis Bruce Dern, Jennifer Jason Leigh és Walton Goggings frenetikusak mellettük. Utóbbira ez duplán igaz, hiába volt ott egy Russell, vagy egy Jackson, nálam Goggings vitte el a showt. Mint ahogyan egy kicsit lemaradva mögötte Leigh is eszméletlen volt. Mind a kettő megérdemelt volna egy aranyszobrot az alakításáért.

Ha pedig már szobrokról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a zseniális Ennio Morricone mellett sem, aki ezért a filmzenéért kapta meg végre az Oscart. (Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy egészen nevetséges, hogy egy ilyen zseninek csupán hat jelölése volt, 56 évnyi munka volt a háta mögött és 519 filmzene kellett hozzá, hogy végre elismerjék...) A sors fintora, hogy Morricone haragudott Tarantinora, amiért más filmjeiben felhasználta a zenéjét, mert úgy vélte, hogy a filmzene, egy adott filmhez íródik és ott tud igazán érvényesülni. Nos ebben nem biztos, hogy igaza volt, de örülünk neki, hogy félretette a haragot és ilyen kiváló zenét szerzett az Aljas nyolcashoz, ami sikeresen kiemelte azt a klausztrofób, várakozó érzetet, ami áthatotta az egész filmet, illetve azt a hátborzongató környezetet, ahol játszódott a történet. Mert az valami lélegzetvisszafojtóan csodálatos, igazán gyönyörű volt a film fényképezése és komolyan érezted a nézése közben, hogy vacog a fogad, ezt pedig csak még jobban erősítette a film zenéje.

Tarantino rajongóként nekem a Mester minden filmje ünnep és lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de szerintem az elmúlt években igazán érett, sok mondanivalóval, tartalommal és társadalomkritikával megtoldott filmeket kapunk tőle. Ha kedveled mondjuk a Tíz kicsi négert, akkor ez a film neked való és ne érdekeljen a háromóra. Hidd el, észre se fogod venni, viszont nagyon oda kell figyelni minden apró kis részletre, amit megmutatnak nekünk, mert mindennek oka és célja van. Csak bírnám elfelejteni azt a bizonyos történetet ott a közepén... Mindegy hányszor látom (és igen, már többször megnéztem), mindig kiráz a hideg és elkap a hányinger, amikor odaérünk. Ennél a filmnél (mint ahogyan a Becstelen brigantik és a Django elszabadul esetében is) sokkal jobb, ha eredeti nyelven nézitek meg. A szinkronnal sincsen semmi baj, de ezekben az alkotásokban már nagyon számítanak a dialektusok és sokkal jobb az élmény angolul. Minden Tarantino film a kedvencem, de ezt a darabot különösen szeretem még az apróbb hibái ellenére is (lásd spoiler gomb mögött), bár lehet azokon csak én rugózok. Tegyetek vele egy próbát mindenképpen, mert bizony itt nem hazudik a cím, a szereplők egytől-egyig nagyon gyűlöletes, aljas gazemberek, de van bennünk azért valami szerethető is. ;)

Pontszámom: 9/10.

IMDb | mafab