Murdock ismét jelentkezett egy új kritikával. Köszönjük ezt az írást is!

A horror mindig is egy megosztó műfaj volt, de ez napjainkban talán még aktuálisabb. Szinte már közhelyesnek számít az a mondás, hogy régen minden jobb volt, de ebben a zsánerben is egyre többször előkerül. Jómagam is a 70-es, 80-as éveket tartom az aranykornak, számtalan kedvencem ebből az időszakból származik, még ha némelyik nem is állta ki teljesen az idők próbáját. Viszont mégis van bennük valami, ami szinte egyből magával ragadja és elbűvöli nézőjét, és sajnos úgy néz ki, hogy az évek során egyre inkább kiveszett ez a varázslatos báj a műfajból. Talán ezért is próbálkoznak manapság egyre többen a múltidézéssel, és a retro hangulatok és módszerek felhasználásával igyekeznek elkészíteni filmjüket. Némelyikük sikerrel jár, másoknak viszont csúfosan beletörik a bicskájuk a kísérletbe. A fiatal rendező, Ti West 2009-ben szintén ezzel a szellemiséggel készítette el The House of the Devil című filmjét. De vajon sikerül-e túlnőnie az egyszerű nosztalgia érzésen, és egy önmagában is értékelhető filmmé válnia?

Főhősnőnk, Samantha (Jocelin Donahue) másodéves egyetemistaként bérel lakást az iskola közelében, viszont az első havi lakbér kifizetése már problémát okoz. Jobb lehetőség híján egy hirdetésben feladott bébiszitter munkára jelentkezik, hogy valamennyi pénzhez jusson. Barátnője, Megan (Greta Gerwig) elkíséri őt munkaadóihoz, akik a városon kívül, szinte a semmi közepén egy temető mellett laknak. Megan már eleve rossz ötletnek tartja, hogy barátnője elvállalja ezt a munkát, és ebben akkor lesz igazán biztos, amikor a ház ura, Mr. Ulman (Tom Noonan) közli Samanthával, hogy igazából nem egy gyerekre, hanem a felesége anyjára kéne vigyáznia, amíg ők elmennek megnézni a holdfogyatkozást. A kezdeti bizalmatlanság ellenére is, Samantha elvállalja a munkát, mivel Ulmanék elég busás fizetséget kínálnak neki mindössze négy óra munkáért, és úgy gondolja, ennyit biztosan ki fog bírni. Így hát az Ulman házaspár, és az aggódó Megan magára hagyják a lányt a hatalmas házban, egyedül az idős asszonnyal. Az éjszaka előrehaladtával azonban egyre különösebb dolgok kezdenek történni.

A bevezetőben említett stílustalanság mellett az is hátránya a mai horroroknak, hogy jóformán már mindent láttunk, ezért nehéz is újat mutatni. Az ördög háza is a jól ismert történeti elemekből, klisékből és frázisokból merít, de a film nagy bravúrja, hogy ezeket az elemeket képes igazán hatásosan, hitelesen és profi módon alkalmazni. Az itt látott szereplőket, helyszíneket és eseményeket láttuk már párszor, viszont nem kell megijedni, a film sokkal több, mint az ismert leckék lelketlen felmondása. Amit itt kapunk az egy igazi filmélmény. Minden egyes apró mozzanat a lehető legpontosabb hozzáértéssel van kezelve, de ez még mindig csak az egyik kis része a pozitívumoknak. A film ugyanis nemcsak a jól ismert elemeket idézi meg, hanem egy egész korszakot is. A cselekmény a nyolcvanas évek elején játszódik, viszont maga a film is olyan, mintha ebben az időben készült volna. Nemcsak díszletekről, kellékekről és öltözködési stílusokról van szó, de a technikai megoldásokat is a kor szintjéhez mérték. A képi világ és a fényképezés teljesen felépíti bennünk ezt az illúziót és könnyen elfelejthetjük, hogy egy 2009-es filmet nézünk, nem pedig egy rég elfeledett klasszikust. Az operatőri munka ebből a szempontból tényleg kifogástalan. Remek beállításokat láthatunk, amik megfelelő tónusba helyezik az adott jelenetet. Ehhez társul még a zene is. A kor popslágereiből is használtak fel a készítők, de a film saját zenéje is tökéletes lett. Igazi hamisítatlan szintetizátor szintipop, ami egyszerre tud kiváltani belőlünk feszült rettegést, és kellemes nosztalgia hangulatot. Az előbb felsorolt elemekre a legjobb példa a főcím. Az egyből bemutatja, milyen filmre számítsunk hangulatilag, és már ennél a kezdő jelenetnél is szinte beleszerettem minden egyes képkockájába.

A színészekre sem lehet panasz. Jocelin Donahue igazán szimpatikus és szerethető főhősnőt formál meg. Karaktere nem egysíkú, teljesen átérezhető a helyzete, és mivel a film nagy részét neki kell elvinnie, nagy felelősség is hárult rá, de remekül megbirkózik a feladattal. A többiek is jól játszanak, de akit még érdemes kiemelni, az Tom Noonan. Ő már többször bizonyította, hogy kiváló karakterszínész, és itt sem hazudtolja meg magát. Egy igazán hátborzongató és karizmatikus figurája van, és a nézőt már akkor a hidegrázás kerülgeti tőle, amikor még jóformán nem csinál semmit csak ül és kedélyesen társalog a többi szereplővel. Viszont azt azért külön ki kell hangsúlyozni, hogy a film tempója nagyon lassú. Ilyen téren még inkább mellőzi a mai trendeket, és inkább lassan, fokozatosan vázolja fel a cselekményt, a kibontakozó feszültségre alapozva. Kezdetben felépíti nekünk a szereplőket, az alaphelyzetet, hagy időt, hogy beleéljük magunkat az egészbe. Majd a film nagyjából a felénél visszavesz még ebből a tempóból is. Ugyanis ezután a pont után jóformán nem történik semmi, pusztán a főszereplőnket látjuk a házban mászkálni. Ez elsőre hihetetlenül unalmasnak és vontatottnak tűnhet, de a későbbiekben már jobban észrevesszük ezeknek a jeleneteknek az előnyeit. Először is Donahue hihetetlenül bájosan és szerethetően játszik még egymagában is, hozzáadva egy két viccesebb és hangulatos pillanatot is a játékidőhöz. És ami a lényeg, hogy ezek között az unalmasnak tűnő jelenetek között a film tovább növeli a feszültséget, apró kis jelekkel és mozzanatokkal, amik erőteljesen kezdik azt sugallni, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Ezek az előjelek fokozatosan gyűlnek, egyre vészjóslóbb és fenyegető formában, szépen megágyazva a finálénak. Mert aztán jön a film utolsó húsz perce. Egyértelműen ez az igazi tetőpont, ahol összegyűlik és kirobban minden, ami eddig a sötétben várakozott a történet során. Egy igazán elvetemült, véres és gonosz finálét kapunk, ami tökéletes megkoronázása a műnek.

Bár a következetesen felépített forgatókönyv, és a szívmelengető, retro hangulat nagyon sokat hozzátesz, a film azért nem tökéletes. A karakterek mind rendben vannak, és a sablonok ellenére a történet is teljesen élvezhető. Viszont talán pont ezen sablonok miatt nem tud felnőni az igazán nagy klasszikusokhoz, hiába használják őket okosan. Továbbá a film közepén lévő belassulás, minden funkciója ellenére, valóban könnyen unalmassá válhat sokak számára, ami el is veheti a kedvüket a folytatástól. A mai eszeveszett, hiper sebességet diktáló vérbő horrorok rajongóinak nem biztos, hogy be fog jönni. A régi motorosoknak viszont, és akik elkötelezett hívei a klasszikusabb filmeknek, és stílusuknak, azoknak bátran tudom ajánlani. Egy igazi, szórakoztató múltidézés Az ördög háza, ami bebizonyítja, hogy bőven van még mit kihasználni a műfaj ezen szegletéből, még akár a sablonokból is, ha okosan csinálják.

Értékelés:  8/10

IMDb | mafab