A ’40-es és ’50-es évek film noir műfajának jellegzetességei az idő múlásával más – gyakran távolinak ható – műfajokkal egészültek ki, amik jelentősen átformálták az eredeti zsáner sajátosságait. A sötét hangulatú bűnügyi történetek kezdetben egy – vagy akár több – hangsúlyos szerelmi szállal egészültek ki, megidézve a romantikus filmek emlékét, melyeket a noir szűrőjén keresztül, sötéten, mocskosan és reménytelenségtől terhelten mutattak be az alkotók. Majd a kulturális változásoknak köszönhetően a fenti alkímiai elegyhez a filmesek egy csipet erotikus – softcore – tartalmat is kevertek. A kémiai folyamat végén – a ’80-as évek elején – pedig egy új szubzsáner született, az erotikus thriller. Az évtizedben olyan klasszikusnak számító művek születtek, mint a ’81-es Body Heat című alkotás vagy az Adrian Lyne rendezésében, Michael Douglas és Glenn Close főszereplésével forgatott ’87-es Fatal Attraction. A ’90-es években pedig olyan legendás műfaji filmek születtek, mint a megkerülhetetlen ’92-es Basic Instinct, Roman Polanski zavarba ejtő dolgozata, a Bitter Moon, Bruce Willis ’94-es mozija a Color of Night vagy Kubrick elismert alkotása, a ’99-es Eyes Wide Shut, sőt még David Lynch mesterműve, a 2001-ben bemutatott Mulholland Drive is magán viseli a műfaj jellegzetességeit. Az olyan sajátosságok, mint a feszült atmoszféra, a szereplők között vibráló szexuális energia, az „áldozati bárány” és a „Femme fatale” karaktere valamint az erőszak – gyakran meglepően explicit – ábrázolása mind-mind ismerős lehet a fenti művekből, azonban az ezredforduló után a műfaj filmjei fokozatosan hagyták el a mozivásznak sötétjét és napjainkban már inkább a különböző streaming szolgáltatók kínálatában találkozhatunk hasonló alkotásokkal. Ezen a tendencián szeretett volna változtatni Paul Feig, amerikai rendező, a 2025-ben debütált – de hazánkban január elején bemutatott – The Housemaid című munkájával.

A feltételesen szabadult Millie (Sydney Sweeney) bentlakásos szobalányként kezd dolgozni egy gazdag Long Island-i családnál, a Winchester birtokon. A lánynak szüksége van a munkára, hogy elkerülhesse további büntetésének letöltését, azonban gyorsan rá kell ébrednie, hogy a kívülről tökéletesnek tűnő család egyáltalán nem az, aminek látszik. Nina (Amanda Seyfried), a ház asszonya mentális problémákkal küzd, Andrew (Brandon Sklenar) a tökéletes férj és apa, akit láthatóan megvisel a toxikus kapcsolata feleségével, Cece (Indiana Elle), a család lánygyermeke, pedig teljesen elzárkózik Millie barátsága elől. A szobalány pedig hamarosan a saját bőrén tanulja meg azt, hogy mit jelent egy ilyen család részévé válni…

A film Freida McFadden 2022-ben megjelent azonos című regényének adoptációja, ez pedig meg is látszik a végeredményen. A 2023-ban díjjal is kitüntetett – és könyvsorozattá bővült – mű ugyanis kellő erővel húzza meg a karakterek körvonalait, keveri össze azok érzelmeit és sikerrel vezeti félre olvasóit is. Ezeket a jellegzetességeket pedig Feig rendezése is magán viseli. A karaktereket sikerül kellően elmélyítenie ahhoz, hogy a nézőt érdekelje sorsuk alakulása, hogy azonosulni tudjon a főszereplőkkel. A kötelező fordulat, bár nem átütő erejű, mégis kifejezetten hatásos. Az expilcit képek sem hiányoznak, bár alapvetően kevésbé hangsúlyosak ebben az alkotásban. Ahol igazán jó a film az a pszichológia háttér prezentálása és a jelentéstartalom – amit spoilerek nélkül lehetetlen lenne kifejteni, ezért ettől most inkább eltekintek…

A rendezés véleményem szerint teljesen rendben volt, ahogy a casting is, hiszen egy hasonló kamaradarab sikerének zálogai a jól kiválogatott színészek. Számomra a Nina karakterét alakító Amanda Seyfried játéka volt a legjobb a filmben, de azt is el kell ismernem, hogy az övé volt a leghálásabb feladat. Érződik a színésznőn, hogy fürdik a mentális összeomlás vékony határán egyensúlyozó asszony szerepében. Brandon Sklenar Andrew-ja is meggyőző, a színész hitelesen mutatja meg a férfi személyiségének rétegzett természetét. És végül – de nem utolsó sorban – Sydney Sweeney alakítása is meggyőző, bár az is igaz, hogy nem minden esetben. Egyszerűen érződik a színésznőn egyfajta fásultság, a film játékidejének jelentős részében, azonban azokban a pillanatokban, amikor magára talál, teljesen leuralja a vásznat…

DE. Joggal lehet az a néző érzése, hogy jelenléte egészen más célokat szolgál. Sweeney ugyanis óriási „eye-candy” a filmben, ami a férfi nézők megnyerésének olcsó, de rendkívül hatásos módja – a hölgyek is kapnak ugyan hasonlót, de erős kétségeim vannak afelől, hogy a film ezen aspektusa bevonzaná őket a moziba. Ez pedig rá is nyomja skarlát betűjét az alkotásra. Megértem a filmeseket és azt is, hogy miért ezt az utat választották, de így alkotásuk egy jelentős nézőbázistól esik majd el és csak később találja majd meg a célközönségét, sőt talán rajongótáborát is. Elsősorban a tinédzser fiúk körében. Hogy ez probléma-e? Nem hiszem. Az viszont tény, hogy hiába lett a The Housemaid egy kellemes thriller, erős mondanivalóval, mégis Miss Sweeney bájainak köszönhetően válik majd igazán emlékezetessé – és férfiként álszentség lenne a részemről azt állítani, hogy ez zavar…

IMDb