Ez a cikk minden tekintetben rendhagyónak mondható, hiszen nem egy sötét tónusú thriller, egy kegyetlen horror vagy éppen egy újabb science fiction a témája. Ugyanis az idén januárban, a Sundance Filmfesztivál keretei között bemutatott, The Invite a legtöbb filmes fórum szerint vígjáték, csak az IMDb fogalmaz – igaz csupán jelzésértékűen – másként és tünteti fel a filmet romantikus drámaként is. Joggal, ugyanis Olivia Wilde rendezésének legnagyobb erénye pont az, ami a komikus jelenetek mögött finoman a háttérbe húzódik. A párkapcsolatok kimondott – és kimondatlan – feszültségeinek gyökere, az elhidegülés. Az amerikai színész- és rendezőnő ugyanis remek filmet készített, tűpontos tanulmányt prezentál arról, hogy hová képes eljutni az egykori mindent elsöprő, az egész életet jelentő szerelem. Évtizedek során, összetört álmokkal és elhalt reményekkel kikövezett, szürke utat hagyva maga mögött.

Az egykori zenész Joe (Seth Rogen) és felesége, Angela (Olivia Wilde), a szomszédban lakó párt várják vacsorára. A férfiben ellenséges érzések lappanganak, ugyanis a meghívott vendégek együttléteik során túl hangosan adják át magukat a testi gyönyöröknek, míg Angela túlaggódva az estét igyekszik kicsit kiszakadni a szürke mindennapokból és jó házigazdaként helytállni. Kettejük veszekedését követően érkezik meg szomszéd pár, Piña (Penélope Cruz) és Hawk (Edward Norton). A kezdeti zavartságot idővel felváltja a felismerés, hogy mennyi hasonlóság is van a két pár között, majd a vendégek egy is egy meghívással állnak elő, mely szerint szívesen látnák Joe-t és Angela-t a lakásukban szervezett szexpartik egyikén. Ezzel pedig az éjszaka olyan fordulatot vesz, amire talán egyikük sem számított igazán...

Wilde rendezése őszintén meglepett. Ugyanis nagyon komoly, felnőtt témákat rejtett egy vígjáték kulisszái mögé. Minden apró rezdülés, minden gesztus, minden arckifejezés jelentőségteljes. A helyzet-, és jellemkomikum rétegeit éles pengeként hasítják át az érzések, azok, amiket szereplőink talán sosem mertek bevallani. Sem maguknak, sem egymásnak. Ahhoz, hogy ez ilyen hatásosan tudjon működni, időre van szükség, amit a direktor örömmel meg is ad. Az alkotás közel kétórás játékideje, valamint az, hogy a mű kamaradarabként funkcionál, mind ezt erősítik - méghozzá remekül. Wilde elidőzik az arcokon, a dialógusokon, a pillantások mélységén jelentéssel ruházva fel a játékidő minden percét.

A film azonban nem lehetne ennyire meggyőző a remek színészei nélkül, akik egytől-egyig lubickolnak szerepeikben. Wilde Angela-ja kiégett feleség és anya, akinek a lakás szebbé tétele az egyetlen menekülési útvonala a hétköznapok szürkeségéből. Az apró pillanatok, a rejtett erotikus vágyak teszik lehetővé számára, hogy ritkán ugyan, de megélhesse nőiességét. A színésznő játéka egyszerűen remek. A Piña-t alakító Cruze is brillírozik, bár tény, hogy a leghálásabb szerep az övé. A szexológusnő ugyanis a film iránytűje, aki nem csak a testi örömök szabadságát hirdető, egyfajta modern hippi karakter, sokkal inkább terapeuta, aki vágyaikkal és rejtett érzéseikkel is szembesíti szomszédait. Hiteles a színésznő és egyszerűen lenyűgöző a vásznon – túl az ötödik X-en is.

Seth Rogen is remekel Joe szerepében és nem csodálkoznék, ha egy egész korosztály ismerne magára a karakterben. Az egyslágeres bandában játszó egykori zenész, aki végül zenetanárként végezte és legnagyobb öröme a dolgozószobájában esténként elszívott joint. A középkorú korosztály tipikus kórképe. Ezt mutatja meg Rogen fájó pontossággal, ugyanakkor a humor faktor is leginkább az ő nevéhez köthető. A színész tökéletesen oldja meg a feladatot. A Hawk-ot alakító Edward Norton színészi kvalitásaihoz pedig kétség sem férhet, ezt ebben a moziban ismét bebizonyítja. A film egyik legmélyebb pillanatát is ő prezentálja.

A The Invite egy remek film, azonban nem szól mindenkihez, mivel a nézőinél érettséget feltételez és azt is várja el. Azoknak, akik még ezzel nem rendelkeznek maximálisan csak egy abszurd helyzetekkel felöntött vicces film marad. Azok viszont, akik tudják valójában miről szól, egész más élményben részesülnek majd. Az utolsó szekvencia után pedig maradnak a kérdések. A mi kapcsolatunk milyen? Vajon hol tartunk? A mi dalunkat vajon még mindketten játsszuk-e vagy egy ideje már egyedül ütjük le a jól ismert hangokat? Amennyiben megtaláljuk a válaszokat, talán még változtathatunk…