A művészeti alkotások kedvelt témája a disztópia. Egy olyan világ víziója, amely rosszabb a jelenünk realitásánál. Más szabályok mentén szerveződik, mások a mozgatórugói, más a dinamikája. 1984, A legyek ura, Az ember tragédiája. Számtalanszor találkozhatunk ezzel a világképpel az irodalomban, hiszen elég csak George Orwell zseniális regényére gondolnunk, fellapoznunk William Golding elementáris erejű művét vagy leemelnünk a polcról Madách Imre költeményét. Mindegyik egy igazi gyöngyszem, olyan remekmű, ami sebészi pontossággal rajzolja fel nem csak mindenkori társadalmunk árnyoldalát, hanem kezünkbe adja a bemutatott poklok elkerülésének módszerét is. Sajnos azonban ezek a gondolatok lassan elvesznek. Nem figyelünk rájuk. A világ kakofóniája hangosabb az értelem halk, de tisztán csengő énekénél. A filmipar is előszeretettel használja az utópiák negatívjait, mindezt pedig teszi úgy, hogy jellegzetességeinek köszönhetően, több befogadóhoz jut el. Mad Max, Equilibrium, The Hunger Games. Csak néhány alkotás, amiket valószínűleg sokan ismernek. Max posztapokaliptikus kálváriája vagy Preston küzdelmének fegyverfétise örökre a nézőkkel maradt. Annak mementójaként, hogy saját világunk értékeit jobb, ha még időben megtanuljuk megbecsülni és így talán lesz rá esélyünk, hogy soha ne veszítsük majd el azokat. A disztópikus művek szerzőit áttekintve azonban nem biztos, hogy az érdeklődők szeme megakad Richard Bachman nevén. Az idősebb generációk számára talán ismerősen cseng a múltból, a fiatalabbak viszont tanácstalanul, sőt zavartan próbálhatnak meg egy-egy könyvcímet felidézni a szerző munkásságából. A név mögött azonban korunk egyik legismertebb szerzője, a horror mestere, Stephen King áll – a Bachman álnevet 1977 és 1985 között használta. A disztópiák nem állnak távol King munkásságától sem, bár legjelentősebb vonatkozó művei már az múlt homályába vesztek – sokak számára bizonyosan. Egyik ilyen alkotása a The Running Man című regény, ami 1982-ben jelent meg, és amit Paul Michael Glaser adoptált mozivászonra 1987-ben, Arnold Schwarzenegger főszereplésével. Azonban ha hajlandóak vagyunk tovább révedni a múlt sötét kútjában feltűnik szemeink előtt a szerző első, 1966-67 között írt – bár a ’74-es Carrie után megjelent – alkotása, a The Long Walk. És ez az a mű, amit Francis Lawrence, amerikai filmrendező, idén vászonra vitt. Szerencsére.

A háború és az azt követő gazdasági összeomlás megtépázta az Amerikai Egyesült Államokat. Egykori hatalma csupán emlék maradt, gazdasága romokban. A törvényt és a rendet egy autokratikus, katonai rendszer tartja fenn. A társadalom termelékenységének növelésére ez a hatalom hozta létre egykoron a Hosszú menetelésként ismerté vált versenyt, ezzel biztosítva a cirkuszt az egyre fogyatkozó kenyér mellé. A szabályok egyszerűek. Az önként jelentkező tinédzser fiúknak tartaniuk kell a 3 mérföld per órás (4,8 km/óra) sebességet, aki több mint tíz másodpercig ezen érték alá esik azt intéssel büntetik. A figyelmeztetés semmissé válik, ha az azt követő egy órában tartja a tempót. Három intés után kiléptetik a versenyből. Egy karabélyból leadott fejre irányuló lövedékkel… A menetelést csak az egyik fiú nyerheti meg. A győztes pedig hatalmas anyagi juttatásban részesül, valamint az „Őrnagy” (Mark Hamill) egy kívánságát is teljesíti. A 47-es számú Raymond Garraty (Cooper Hoffman) is egy a több tucat induló közül, akit nem csak a nyeremény, hanem személyes érzelmek is motiválnak. Bár tudja, hogy a többi induló rivális, mégis ragaszkodik emberi mivoltához, még akkor is, amikor társai majd később barátai vesznek el a kíméletlen menetelés alatt. A fiú célja túlmutat saját érdekein, változást akar. Olyan változást, ami a nemzet mindennapjait is megváltoztathatja. Nem számít mi lesz az ára…

A rendező munkáján érződik, hogy nem áll tőle távol a hasonló disztópikus világépítés, sem pedig a világot megtöltő karakterek felépítése és a fejlődésük érzékeltetése. A The Hunger Games világával ellentétben itt azonban sokkalta mélyebb, zsigeri az élmény. King történetét igyekszik sallangmentesen, naturális módon bemutatni. Ez pedig jót tesz a drámai hangvételű mozinak, ugyanakkor képes hiányt is kiváltani a nézőkből. Az író egyik nagy erénye a karakterépítés. Minden művében – még a rövidebb novellákban is – hagy időt a karakterek kibontására, nem csak jelenüket, hanem gyakran terhelt múltjukat is megismerhetjük. Olvasás közben úgy érezhetjük, hogy minden érzés, minden gesztus, minden mondat fontos. A kezdeti jó szándékot baljós kíváncsiság váltja fel, majd végül a gyász és a színtiszta őrület vezeti újra meg újra Dr. Creed-et az elátkozott indiántemető piszkos földjére. Bár nem értünk egyet vele, de cselekedeteit képesek vagyunk elfogadni. Hiszen ismerjük az érzéseit, a gondolatait. Fájdalma minket is magával tud ragadni. Jack Torrance pokoljárása plasztikusan jelenik meg lelki szemeink előtt, mivel vele együtt éljük át az Overlook Hotel nem evilági rezdüléseit. Együtt látjuk, amit mások nem. Együtt halljuk az üres folyosók és a 217-es (a filmben 237-es) szoba suttogását. A sort még sokáig lehetne folytatni. A lényeg az, hogy King karakterei soha sem idegenek. Megismerjük és meg is értjük őket. Olyanok, mint a gyermekkori barátok, akiket lehet, hogy évek óta nem láttunk mégis tudjuk, mit miért tesznek vagy mondanak. Lawrence rendezésében itt tapasztalhatunk leginkább hiányérzetet. A King-filmekre gyakran jellemző elnyújtott játékidő feláldozásra került a befogadhatóság oltárán. Többet látunk, cserébe azonban kevesebbet tudunk meg. Ennek köszönhetően egyes karakterek felszínessé válnak. Sorsuk, motivációik háttere pedig rejtve marad vagy egy rövid szekvenciában kap gyors, ezáltal kevésbé hatásos, magyarázatot.

Fontos kiemelnem az operatőri munkát, ami nagymértékben emelte számomra a film értékét. A beállítások, a használt szűrők plasztikussá varázsolják az alkotást. Érezzük a reményvesztettséget, a koszt, az út porát. Nem is beszélve a gore elemek kendőzetlen prezentálásáról, amikből nincs ugyan sok, mégis, amit kapunk az megrázó erejű és bizonyos esetekben rendkívül explicit is. Adott tehát egy jól megvalósított, biztos kezekkel dirigált mű, amit szerencsére remek szereplőgárdával is megtámogattak. Mark Hamill kellően visszataszító a pragmatikus katonai vezető szerepében. A Garraty-t alakító Cooper Hoffman hitelesen formálja meg a múlt tragédiái miatt elszánttá vált, mégis emberséges és szimpatikus „szomszéd srác” karaktert. És ugyanez elmondható a 23-as számú induló, McVries, karaktertét alakító David Jonsson játékáról is. Számomra azonban Charlie Plummer volt az, aki ellopta a show-t. Az 5-ös számú, Barkovitch szerepében bizonyító színész elementáris erővel formálja meg a kezdetekben rendkívül visszataszító, számító és kegyetlen fiút, aki mindenkin képes átgázolni, hogy megnyerje a versenyt. Hogy aztán megismerhessük személyiségének sérült, mélyen sebzett oldalát is – bár az is tény, hogy a fentiekben említett hiányérzet az ő karakterével kapcsolatban érhető tetten talán a leginkább.

A The Long Walk a hiányosságai ellenére is egy remek alkotás, azonban az, aki horror/thriller műfajú filmre számít csalódni fog. A fiúk kálváriája ugyanis sokkal inkább filmdráma. Olyan mozi, ami bár nem képes olyan magasságokba emelkedni, mint például a ’99-es remekmű, a The Green Mile mégis annak nyomán jár. Kérdéseit jól időzítve, pontosan teszi fel, hogy aztán sugallja nyugtalanító válaszait, hagyva hogy a néző döntse el mi az igazán fontos. Nem csak a menetelés során, hanem mindennapjaink szürkeségében is. Egy nagy pénzösszeg képes lenne-e minket kifordítani önmagunkból? Képesek lennénk-e árulásra vagy akár gyilkosságra is csak azért, hogy az áhított jólét a miénk legyen? A válaszokat magunkban kell majd megtalálnunk. Egy azonban biztos, ha már az összetartozás és a barátság érzése vagy az emberség már nem mondanak nekünk semmit, akkor lehet, hogy a valódi választ már réges-rég belevésték egy lövedékbe, közvetlenül a nevünk mellé…

IMDb