Dean Corso maga a megtestesült hideg profizmus. Könyvek eredetének vizsgálatával, valamint a művek felkutatásával és értékesítésével foglalkozik, és a profit érdekében néha elég ingoványos talajra téved. Csak a jutalékokban hisz, így egy könyvgyűjtő, Boris Balkan éppen emiatt választja ki őt arra, hogy féltve őrzött kincsének eredetét felkutassa. Elég érdekes körülmények között Balkan birtokába jutott Az árnyékok birodalmának kilenc kapuja című könyv, ami 1666-ban íródott, szerzőjét pedig máglyán égették el. Csupán három példány maradt fenn belőle, és úgy tartják, a könyvvel magát a Sötétség Birodalmának Hercegét, Lucifert lehet megidézni. Balkan azzal bízza meg Corsót, hogy derítse ki, a három példány közül melyik a hamisítvány. Corso kapva kap az alkalmon, és belevág a könyvek felkutatásába és vizsgálatába, ám hamarosan rá kell döbbennie, hogy sokkal nagyobb dologba mászott bele, mint azt először gondolta.

Ha valaki, hát Roman Polanski tud egyet s mást az okkultizmusról és annak filmbéli feldolgozásáról, elég csak a nagy sikerű és utánozhatatlan Rosemary gyermekére gondolnunk. A kilencedik kapuban is a sátánizmus témakörét járja körül, és szintén a főszereplő karakterének változása áll a középpontban. Corso az elején tényleg csak a pénz miatt vállalja el a munkát, a körülötte zajló szörnyűségek mellett csak azért nyomoz tovább, mert Balkan növeli az összeget, azonban ahogyan megyünk előre a cselekményben, úgy változik meg Corso hozzáállása is a könyvhöz. Egyre jobban kezdi izgatni az eredete, és egyre inkább a magáénak érez egy olyan világot, amiért egyesek ölni is képesek. Ő azonban más szempontból közelíti meg a dolgokat. Elvégre Corso sosem volt semmilyen szektának a tagja, nem is köteleződött el a Sátánnak, és nem vár busás jutalmat a felfedezéséért. A puszta kíváncsiság és hit kezdi el felváltani a pénz iránti vágyait. Polanski pedig nyitva hagyja a kaput, és pontosan annyit mutat meg nekünk a film végén, amennyi kell, a többit pedig a fantáziánkra bízza.

A film tempója nagyon gyors és zaklatott. Sosem tudhatjuk, éppen mi vár Corsóra a következő jelenetben. A zene pedig egyszerűen zseniális, és képes fenntartani, sőt fokozni a feszültséget. Mi is egyre többet és többet akarunk megtudni a könyvről és a mögötte rejlő erőről. A szektás vonal nem túl eredeti a filmben, viszont Polanski inkább kifigurázza és kineveti a szekta tagjait, nem teszi meg őket a film központi elemévé, ami kifejezetten pozitív. Ők csupán az akció részét erősítik a történetnek, hogy aztán a film utolsó harmadában végre elérkezzünk a valódi történethez és mondanivalóhoz.

A karakterek is nagyon érdekesek, mert segítenek nekünk abban, hogy több irányból ismerhessük meg az okkultizmus témáját. Mindenkit ugyanaz érdekel, de a motivációik, az eszközeik és a hozzáállásuk más és más. Éppen ezért nem fullad unalomba a cselekmény. Az egyetlen fájó pont az a Lány néven futó karakter, aki egyáltalán nem elég árnyalt vagy titokzatos, mint ahogyan be akarták állítani. Emmanuelle Seigner játékával semmi probléma sincsen, amikor kell, nagyon odateszi magát, csak annyira átlátszóra sikeredett az ő szerepe, mint az ablaküveg. Viszont jó látni, hogy Johnny Depp ekkor még Johnny Depp, aki képes furcsa hacukák és grimaszok nélkül is játszani.

Polanski igazán élvezetes filmet hozott össze, remek színészi alakításokkal, nagyon érdekes és izgalmas háttérsztorival és egy elgondolkodtató befejezéssel. Persze nem hibátlan darab, sokszor túlmisztifikálja a dolgokat, és én szívesen hallgattam volna többet a könyv eredetéről is, valamint a gyilkosságok eléggé kiszámíthatóak voltak, az viszont igaz, hogy egy percig nem lehet unatkozni rajta. Akik szeretik az okkultizmus témakörét, azoknak kötelező, de azt hiszem, sikerült neki ismét sokkal többet letennie az asztalra, ami miatt mindenki számára élvezhető kikapcsolódássá válhat A kilencedik kapu.

IMDb | mafab