Ezt a hetet egy igazán creepy történettel zárjuk. Semmi magyarázat vagy okfejtés, csak olvassátok.

„5 évvel ezelőtt egy amerikai nagyvárosban éltem. Belső kerület létére sem mondhattam zsúfoltnak vagy büdösnek. Mindenki pörgős srácnak tartott, és csakugyan, imádtam az éjszakai életet. Akkoriban nehezen ment az alvás, muszáj volt valamit csinálnom. Sajnos a szobatársam vagy a háziját írta, vagy korán lefeküdt aludni, szóval nem igazán tudtam rávenni, hogy legyen a partnerem mondjuk egy kis esti iszogatásra. Hamarosan meguntam a noszogatást. Gyakran jártam el éjjelente sétálgatni, közben az élet nagy dolgain elmélkedtem. Őszintén mondom, sosem voltam ijedős ember, azonban egy csendes szerda éjszakán minden megváltozott.

Úgy 1 és 2 között lehetett, egészen pontosan fogalmam sincs, teljesen elvesztettem az időérzékemet. Az albérletemtől nem messze található park mellett battyogtam. Szokatlanul nyugodt éj köszöntött be, hétköznap ellenére gyér forgalommal. A park, mint általában mindig, teljesen üresen állt. Rajtam kívűl egy teremtett lélek se lófrált éppen erre.  Hatalmasat ásítottam, körülbelül 11 óta lehettem kint. Kicsikét fáztam is, bár indulásom előtt körültekintően pulóvert húztam. Idejét éreztem tehát, hogy hazafelé vegyem az irányt, ehhez azonban egy jó hosszú útszakaszon még át kellett vágjak. Ez volt az a pillanat, mikor megláttam Őt. A járdán, messze tőlem, de az én oldalamon. Magas fazon, kalappal a fején, de ennyi, mást nem tudtam kivenni belőle, mindössze a sziluettjét. A különös mozgása tűnt fel másodjára. Úgy közlekedett, mintha a lábai rongyból lettek volna. Egyszerre produkált valamiféle táncot és szimpla sétát. Lakkcipőben mozoghatott - ütemes léptei csattogtak a kockakövön. Aprócska mosoly ült ki arcomra. Biztos egy részeg hülye, morfondíroztam. Mondjuk nem mintha bárkivel is találkoztam volna az utcán ez idő tájt, főleg nem alkoholos befolyásoltság alatt álló egyénekkel.

Telt-múlt az idő, és mi csak közeledtünk egymáshoz. Igyekeztem mást is kivenni belőle, de a kerítés melletti faágak oltalmazó sötétje ebben megakadályozott. Csitt, csatt - kopogott lábbelije a teljesen hangtalan éjszakában. Lassan kikerült az árnyékból, így végre megláthattam a fejét. Hirtelen megváltozott a hozzáállásom. Máig vissza tudok rá emlékezni. Nem volt torz vagy sebhelyes, nem erről van szó. Falfehér pasas, aki egyszerűen mosolygott. Mintha állandóan ezt csinálta volna, és én kaptam az örökkévalóságból egy szeletet. Teljesen kimerítette a fülig ér a szája mondást. Eszembe jutottak azok a végtelenül bizarr rajzfilmfigurák és bohócok, akiket szinte mindennap láttam a tévében gyermekkoromban. Leginkább rájuk hasonlított. Az öltözete viszont eléggé ápoltnak tűnt, bár látszott, hogy ruhái meglehetősen régiek. Zöld zakót és fehér inget viselt, csöves nadrágja rendkívül jól idomult hosszú, nyurga lábaihoz. Sokszor mondják, hogy a szem a lélek tükre, de az övé teljesen kifejezéstelennek mutatkozott. Rám szegezte üres, üveges tekintetét, majd fejét kicsit oldalra döntve felfelé nézett, miközben tovább folytatta sajátos mozgáskultúráját. Nem kellett hozzá sok idő, és az egész szituáció rémisztővé vált.

A földbe gyökerezett a lábam a fickótól. Annyira koncentráltam a megfigyelésére, hogy úgy maradtam. Ő egyre közeledett. Tudtam, hogy itt az ideje kezdeni valamit. Amilyen gyorsan csak lehetett, átfutottam az utca túloldalára, közben egyik szememmel folyamatosan az ürgét kémleltem. Szépen újra normális tempóra váltottam, de néha azért hátranéztem, hogy nem követ-e. Megnyugodtam, az alak eltűnt. Felvetődött bennem, hogy az egészet csak képzeltem, akkoriban olyan fárasztó és stresszes napokat éltem. Egy szempillantás alatt minden gondolatom szerteszét foszlott. Meghallottam. Meghallottam azt az ominózus cipőkopogást. Újra. Ezúttal viszont lényegesen gyorsabban pattogott a beton.

Hátranéztem. A bohóc immáron futva csökkentette a köztünk lévő távolságot. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. Elkezdtem futni. Olyan szintű kétségbeesést éreztem, amilyet azelőtt sohasem. Hang nem jött ki a torkomon, de nem is tudtam volna mit kezdeni vele - az utca csontüres volt. Rajtunk kívül egy teremtett lélek sem bóklászott kint. Az életemért futottam. Befordultam a sarkon, ziháltam. A kopogás abbamaradt. Hátrafordultam, az alak ismét eltűnt. Lehetetlen. Visszavettem a tempóból, de nem mertem megállni. Nagyjából két utcára lehettem a háztól. Nehezen bírtam a nyomást, nem akartam, de végül sétára váltottam. Szinte folyamatosan magam mögé lestem, figyeltem.

A különös mosolygó ember azonban nem bukkant fel újra. Mikor hazaértem, úgy éreztem, végre biztonságban vagyok. Hatalmas kő esett le a szívemről. Ezek után még 5 hónapig éltem a városban, de soha többet nem merészkedtem ki éjjel. Ez az emlék talán örökké kísérteni fog.”

Számos lelkes amatőr filmkészítő feldolgozta az anekdotát, személyes kedvencem alant.