Új rovatunkban A legjobb film Oscar-díjára jelölt alkotásokat vesszük végig. Sajnos kedvenc műfajunk továbbra is mostohának számít a díjátadó tekintetében, de ettől mi is figyelemmel kísérjük a filmes világ legnagyobb eseményét. A rovatot Aaron Sorkin filmjével, A chicagói 7-ek tárgyalásával kezdjük.

Az 1968. évi Demokrata Nemzeti Konferenciát augusztus 26–29-én tartották az Egyesült Államokban , az Illinois állambeli Chicagóban. Ez egy hagyományos esemény lett volna, ha nem fűzödnének hozzá véres zavargások, majd egy botrányos per. Pár radikális-liberális csoport úgy döntött, hogy a vietnami háború és Hubert H. Humphrey jelöltése ellen Chicagoba megy tüntetni. Amerika puskaporos hordón ült ekkor, forrongtak az indulatok. Kennedy elnököt és Martin Luther Kinget meggyilkolták, rengeteg fiatal vesztette életét a háborúban. Ennek okán utaztak az említett fiatalok a városba, de véres összetűzés lett a vége a rendőrökkel. A per a zavargásokban résztvevő vezetők ellen, 1969-ben vette kezdetét és a film ezt a botrányos pert mutatja be.

Abbie Hoffman, Jerry Rubin, Tom Hayden, Rennie Davis, David Dellinger, John Froines, Lee Weiner és Bobby Seale ülnek a vádlottak padján. Az ügyet Richard Schultz, egy fiatal, agilis ügyész kapta, akit az Igazságügyi Minisztérium jelölt ki, a védelmet William Kunstler és Leonard Weinglass szólásszabadság szakértő képviselte. Ha megnézzük a vádlottak névsorát, akkor látható, hogy bizony ez nyolc név. Bobby Seale a Fekete Párducok vezetője volt, jelen volt ugyan Chicagoban a kérdéses napon, de semmi köze nem volt a demonstrációkhoz és nem volt jelen a zavargások idején. Inkább a nagyobb nyilvánosság elérése miatt került bele ebbe a tárgyalásba. A film egyik feszültségi faktorát és - véleményem szerint - a legmegdöbbentőbb jelenetét is az adja, hogy Seale pusztán azért ül ott, ahol, mert bele akarják keverni ebbe az ügybe. Nem veszik figyelembe, hogy a jogi képviselője nem tud jelen lenni és nem akarnak neki külön tárgyalást biztosítani. Egészen egyszerűen tudomást sem vesznek a jogairól és a tárgyalás egy adott pontján olyan szinten bántalmazzák és megszégyenítik, amit nagyon nehéz végignézni. Tehát ez az egyik történetszála a filmnek.

A másik a hét vádlottra fókuszál meglehetősen ügyesen. Ugyanis nagyon nehéz ennyi embert bemutatni úgy, hogy ne legyen hiányérzetünk, de Sorkinnak sikerült megtalálnia a helyes irányt. Nem csak arra figyel, hogy megmutassa ezeknek az embereknek a szerepét, világnézetét és indítékait, hanem az egymás közötti különbségek és feszültségek is megjelennek a filmben. Itt külön hangsúlyt kap Tom Hayden és Abbie Hoffman párosa. Számomra ez volt az egyik legérdekesebb motívum a filmben. Általában nagyon egy oldalra sűrítenek be mindent a hasonló témájú alkotásokban. Itt pont az volt a jó, hogy több karaktert, több személyiséget és több indítékot láthattunk. Sokkal jobban meg lehetett érteni a történéseket.

A tárgyalótermi drámák mindig is nagy kedvenceim voltak, mint ahogyan a fekete-fehér közösség közötti ellentéteket a középpontba helyező filmek is. Sorkin vegyíti ezeket a filmjében, amihez beemeli a politikai thriller vonalát is. Elvégre arról van szó, hogy 1968-ban Richard Nixon megnyerte az elnökválasztást és a frissen kinevezett igazságügyi miniszter, John Mitchell hatalmi harcot folytat elődjével, valamint a vietnami háborút ellenzőkkel. Mindenkinek megvan az indítéka, ezeket pedig nagyon jól mutatja be Sorkin. A feszültség elviselhetetlen, de ezt jól ellensúlyozza a humorral. Egy percig nem unalmas a cselekmény, nagyon jó ütemben használják a flashback jeleneteket is. Az összecsapás, az események elharapódzása is nagyon erősre sikerült, de számomra a tárgyalótermi jelenetek a legerősebbek. Azt azért megemlíteném, hogy Bobby Seale döbbenetes jelenete után, kicsit leül a film hangulata. Annyira erős az a rész és úgy leszívja a nézőt, főleg hogy előtte is, mik történnek, hogy utána kicsit fáradtak és fásultak leszünk. Persze ez nagyon jó, csak valahogy kizökkentettek és kizuhantam a filmből. Szerencsére azért hamar visszatalálunk és utána már tudunk arra a hét emberre koncentrálni, akinek ugye a tárgyalását nyomon követjük.

Sorkin mindig is a pörgős párbeszédeiről volt híres és ebben a filmben sincsen belőlük hiány. Rengeteg gondolkodni valót adnak nekünk és nagyon jól mutatják azt be, hogy a vádlottak egy láthatatlan erővel állnak szemben. Rövid távon ugyan nem arathatnak győzelmet, de hosszú távon még nyerhetnek is. Nyilván minden filmbe kell egy gonosz, jelen esetben Hoffmann bírónak jutott ez a szerep. Frank Langella pedig nem is okoz csalódást. Nagyon lehet utálni. Tökéletesen átéreztem a tehetetlen dühöt, amit a vádlottak padján ülők és az őket képviselők éreztek. A vádat képviselő, Schultz viszont nagyon szimpatikus. Meg lehet érteni a motivácóját és azt is, amit képvisel. Joseph Gordon-Levitt nagyon jó választás volt erre a szerepre. Sajnáltam is, hogy ezt a vonalat nem nagyon mutatták be. Ugyan a tárgyalás a lényeg és nyilván a vádlottak, azért szerettem volna többet kapni a másik oldalról is. Persze, értem, ők a rosszak, de egy kicsit árnyaltabb megközelítést azért elbírt volna a történet. Ahogyan több oldalról mutatták be a vádlottak részét, úgy itt is figyelhettek volna erre. Az igaz, hogy érzékeltetik ezeket, de szerintem elbírta volna a történet, ha hangsúlyosabban vannak jelen a vád képviselői is. Különösen annak fényében, ami a film végén történik. Mondjuk ezen hiányosságért kárpótolnak a nagyszerű színészek. Nem hittem volna, hogy Sacha Baron Cohen ennyire jó, de tényleg! Eszméletlen erős alakítást nyújt (Oscar-gyanús), mint ahogyan Jeremy Strong is, akit először meg sem ismertem. Eddie Redmayne sosem volt a kedvencem, de ebben a filmben még ő is tök rendben van. Mark Rylance pedig zseniális, Michael Keaton belépője meg lehengerlő.

A chicagói 7-ek tárgyalása egy rendkívül jól felépített, erős tárgyalótermi-politikai dráma, ami az első perctől leköti a nézőjét. A forgatókönyv nagyon okos, nem akarnak semmit a szánkba rágni, miközben persze érezhető a készítők állásfoglalása. A cselekmény dinamikája a helyén van, a párbeszédek pattogósak. Odafigyeltek arra, hogy hiteles legyen a film. A humort mindig jól adagolják, a karakterek ábrázolására odafigyeltek. Nem csak az egyén a fontos, hanem a közötti lévő kapcsolat is. A színészeket nagyon jól válogatták össze, baromi erős alakításokat láthatunk. A zene zseniális, az operatőri munka szintén. Az amerikai társadalmat feszítő ellentétek és harcok érzékletesen és több oldalról kerültek bemutatásra, ettől sokkal összetettebb lett az összkép. Rengeteg "Totó, már biztos, hogy nem Kansasben vagyunk" pillanatot tartogat. Teljesen megérdemelten van ott a legjobb filmeket összesítő kategóriában. Mindenképpen többször nézős darab. A műfaj szerelmesei imádni fogják.

IMDb | mafab