Szeretjük a meséket. Szükségünk van arra, hogy hétköznapjaink szürkeségéből kirángassanak minket, hogy általuk eljuthassunk egy másik, egy jobbnak tűnő világba. Oda ahol még létezik a varázs, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig megkapja méltó büntetését. Oda ahol a hősök, hősnők – álljanak is szinte felfoghatatlan fenyegetéssel szemben – kiharcolják boldogságukat és megváltásukat is. Jó érzés időként a bár kissé szirupos, mégis idealizált világok szépségeibe merülni, mert szükségünk van erre. Mert legbelül tudjuk, hogy a mi világunk valójában nem ilyen – ahogy talán azt is, hogy soha nem is lehetett jobb. Tudjuk, hogy a bál szépe végül nem a herceg feleségeként él majd, míg meg nem hal. Sokkal inkább a bál záró tánca után egy autó hátsó ülésén végzi, esetleg egy sötét kapualjban a hideg köveken, legjobb esetben egy jellegtelen szoba gödrös, foltos matracán. A Szörnyetegből nem lesz vonzó herceg, a rózsa utolsó szirma nem várta meg sem a szavakat, sem az érzéseket, amik megtörhetik az átkot. Örökre rém marad, lehet ugyan, hogy külseje megváltozik, belső rothadása azonban végleges és visszafordíthatatlan és csak arra vár, hogy rászabaduljon a világra. Ahogy azzal is tisztában vagyunk, hogy a nagymamához igyekvő kislány valószínűleg már rég elveszett az erdőben. Testéből vadak táplálkoznak, kosárkája pedig férgek rejteke már csupán. Bármennyire is próbáljuk tagadni, ilyen a világunk. Az, hogy mégis képesek vagyunk elvonatkoztatni a szomorú ténytől egy-egy varázslatos történet hatására nagyban köszönhető a zseniális Walt Disney-nek. Annak az alkotónak, aki generációknak volt képes varázslatos álmokat és reményeket nyújtani. Mindannyian emlékszünk munkáira, amiket egykoron gyermekként láttunk, éreztünk és éltünk meg. Az ő művei azok, amik segítségével lehetőségünk nyílik arra, hogy csodálatos világokba lépjünk be, és ami talán ennél is fontosabb, hogy visszatérjünk egykori önmagunkhoz is. A kellemes, szívmelengető érzések és a gyermeki ártatlanság menedékébe. Azonban kevesen tudják – vagy hajlandóak tudomásul venni –, hogy a történetek többségének eredeti változatai sokkal közelebb állnak világunk kegyetlen aspektusaihoz, mintsem a színes-szagos tündérmesékhez. Szerepel bennük gyilkosság, vérfertőzés, csonkítás és olykor kannibalizmus is. Emilie Blichfeldt, norvég rendező Hamupipőke értelmezése pedig pont a fentiekkel szembesíti a nézőit, egy olyan testhorror képében, amire a műfaj szerelmesei is csak elégedett mosollyal reagálhatnak a vetítés utolsó képkockái után.

Agnes (Thea Sofie Loch Næss) édesapja anyja halála után újranősül. A Rebekka-val (Ane Dahl Torp) kötött frigy azonban nem lesz hosszú életű és a férfi váratlan halála mindent megváltoztat a birtokon. A gyászoló Agnes számára egy fénysugár dereng fel akkor, amikor a kastélyban élő hajadonok meghívást kapnak Julian herceg báljára, ahol az uralkodó párt választ majd magának. Agnes és mostohatestvére, Elvira (Lea Myren), közösen készülnek a bálra, azonban az újdonsült nővér mindenre hajlandó, hogy beteljesítse álmait. Mindegy mi azok tényleges ára…

A fenti összefoglaló a már unalomig ismert Hamupipőke történet jellegzetességeit mutatja, ez azonban csak a látszat. Blichfeldt ugyanis remek érzékkel tekeri ki a romantikus mesét. Alkotásában ugyanis áthelyezi a fókuszt. Történetének középpontjában nem a szolgasorba taszított Agnes, hanem a csúnyácska Elvira áll. A lány, aki epedezik a herceg szerelméért. A lány, aki hajlandó és képes a változásra és a változtatásra. Még akkor is, ha ez gyakran húsbavágó élmény a számára. Még akkor is, ha át kell lépnie a határait, hogy végül az őrület bűzlő mocsarába süllyedjen egyre lejjebb és lejjebb. Elvirának köszönhetően nyerhetünk betekintést az álmok kergetésének kétségbeejtő világába. Abba a világba, ahol a bálkirálynő csakis a legszebb hölgy lehet. Olyan, aki nem csak társainak, de az udvar népének is követendő példa lehet. Jó modor, tökéletes tartás, makulátlan szépség. Szépség, ami túlragyog mindenen. Szépség, aminek eléréséhez nem lehet túl nagy árat fizetni. A test ugyanis formálható, alakítható, megmunkálható. A direktor pedig nem fél ezt megmutatni nézőinek. Van itt bélféreg, kezdetleges plasztikai beavatkozás – a Dr. Esthétique által végzett műtétek a film legerősebb pillanatai – és csonkítás is.

Blichfeldt remek érzékkel nyúl a klasszikus meséhez és biztos kézzel dirigálja a filmet – ez pedig jelentős teljesítmény, hiszen ez az alkotás első nagyjátékfilmje. Nem engedi, hogy félrenézzünk a kritikus pillanatokban, Elvirával együtt éljük át a borzalmakat. Kényelmetlenül közel helyez, ugyanakkor végtelenül el is idegenít. Nincs lehetőségünk azonosulni a pozitív szereplőkkel. Hamupipőke tragédiája tőlünk távol zajlik, csupán néha emlékeztet minket a film, hogy ez bizony még mindig ugyanaz a mese. A mostohaanya és lányai közül csak Elvira húga, Alma, tűnik fel pozitív színben, de őt is fájdalmasan felszínesen ismerjük meg. Nincs menekvés, nincs kiút. A fizikai határokon túlmutató, elérhetetlen szépség hajszolása fogva tartja a nézőt és nem ereszti egészen a fájdalmas végkifejletig. Ehhez csak gratulálni tudok a rendezőnek. Fontos még megemlíteni az operatőri munkát is, aminek köszönhetően a film fojtogató atmoszférája néhol szinte már a befogathatóság határait is képes feszegetni. A színészgárda is elismerést érdemel, a Hamupipőkét alakító Thea Sofie Loch Næss remek választás volt a szerepre, szépsége szinte beragyogja azokat a pillanatokat, amikor láthatjuk a vásznon. Félelmeit, kétségbeesését, reményeit tökéletesen átadja érzékletes játéka. A mostohaanya státuszt és jólétet hajszoló, romlott karakterét megformáló Ane Dahl Torp is rendkívül hiteles. Úgy képes megmutatni a saját gyermekeit is kihasználó, azokon bármikor túllépni képes asszonyt, hogy olykor kellemetlen nézni. A film abszolút sztárja mégis Lea Myren, Elvira szerepében. A naív és csúnyácska lány kezdetben ártatlan áldozatnak tűnik, majd később egyre jobban válik álmai és szépségideáljának rabjává. Karakterében megidézve a ’24-es év egyik legjobb alkotásának, a The Substance-nek, a főhősnőjét is. Kíváncsian várom a következő filmjét.

A The Ugly Stepsister egy komor, gore-elemekkel bőségesen megfűszerezett darab. Mese egy olyan világról, ahol a herceg valójában nem az, akinek a lány gondolja – Hamupipőke további sorsa kifejezetten érdekelne. A világról, ahol a külsőség mindent felülír. Ahol, ha nem vagy kellően attraktív nincsenek esélyeid. Hogy nem tudsz változtatni rajta? Ez a válasz nem fogadható el. Találj rá módot! Felesleges zsír – mozgás és orvosi eszközök. Vékony szálú, erőtlen haj – póthaj és paróka. Az igéző szemek hiánya – kontaktlencse és műszempilla. Van még kérdés? Van. Mikor már túl sokat vágtunk, túl sokat faragtunk magunkból… akkor vajon mi marad? Marad a megtört test, melynek elfertőződött sebeiből genny szivárog, cseppjeibe pedig belekeveredik lelkünk mocska is, az, amit a folyamat alatt önként kentünk magunkra. Megérte?

IMDb