Véget ért a TWD második spinoff-sorozatának első évada, és a dupla záróepizód láttán nem vagyunk biztosak benne, hogy bárki is tűkön ülve várná a folytatást. Nézzük, mit is tartogatott számunkra a végkifejlet (spoiler: nem, Rick nem bukkan fel).

A nyolcadik epizód végének köszönhetően sok titokra és árulásra fény derült: megtudtuk, hogy Polgári Köztársaság egy afféle jövőbe tekintő összefogás, akiknek célja a kiemelkedő képességű embereket összegyűjtése, velük próbálnak gyógymódot találni a zombivírusra és kiépíteni egy működőképes, totalitárius társadalmat. Habár az elképzelés teljesen előremutatónak hat, a megvalósítás eléggé autoriter és dramatikus módokon egy végbe. A hadsereg vezetője, Elizabeth kemény kézzel irányítja a folyamatokat, amelyben lánya, Jennifer/Huck is fontos szerepet játszik. Szó szerint. Anyjának és a Polgári Köztársaságnak bizonyítandó rátermettségét Huck felépített egy szép mesét, hogy beszivárogva a Kampuszról meglógó fiatalok közé megszerezze maguknak Hope-ot. Ahogy várható volt, a titok nem csak előttünk lepleződött le, hanem a két, később három részre szakadt csapat tagjai előtt is. Huck minden szava hazugság, minden tette egy gondosan felépített terv része, kezdve Leopold üzenetével (az apuci egyáltalán nincs bajban, éli világát a new yorki kutatókomplexumban), a tinik összeugrasztásával (Silas-vonal), Percy meglövésével (ami az egyik legbárgyúbb része a sorozatnak; szegény Silas kapott is érte rendesen), és megannyi mocsok húzással.
Annet Mahendru a legjobb választás volt Huck karakterének megformálására: játéka egyszerre fenyegető és simulékony, pillanatok alatt képes szende kislányból kőkemény zsoldossá válni. Bár egyértelműen ő lett a széria legutáltabb karaktere, ez köszönhető Mahendru kisasszony alakításának, és természetesen a forgatókönyvírók zsenialitásának. A készítők, főleg a szkriptírók dicséretet érdemelnek az egész évadnyi történetvezetésért, az évadzáróban történő fordulatos eseményekért, ám kijelenthető, hogy a rengeteg üresjárat és a felesleges jelenetek kihagyásával egy hét-nyolc részes minisorozatként a World Beyond remekül állta volna meg a helyét. Főleg a kilencedik epizódban érhető tetten az időhúzás: értem én, hogy ez egy, a zombik uralta világba születő vagy abban felnövő tinédzserek lelkivilágát bemutató széria, rengeteg fiatal különbféle problémáját érintik az események által. Érdekes módon épp a két legérzékenyebb karakter, Elton és Silas által ismerjük meg a barátság igazi jelentését: Silas önfeláldozása a barátai megmeneküléséért az egyik legszebb mozzanat az évad során. Éppen emiatt volt felesleges belógatni (vagy inkább beleerőltetni) a píszí jegyében a felnőtt Felix másságát.

Az utolsó epizódban a három szkriptíró (Matt Negrete, Ben Sokolowski és Maya Goldsmith) még próbált egyet árnyalni Felix karakterén - mondjuk úgy, hogy nem a hetero vonalon mozogva - amely a zárójelenetet tekintve jelen lesz a második évadban is (persze csak ha be merik mutatni a folytatást). Ezt nyugodtan meg lehetett volna oldani valamely random tini történetszálába belefűzve, még érdekesebbé téve az amúgy sem zaklatott fiatalok lelkivilágát. De nem csak ezzel lőttek bakot a készítők, példának okáért az Elton-féle látomásos jelenetek is már inkább hatnak komikusnak, mint mélységekkel telinek és a történetbe illőnek. Vagy vegyük Silas sztorivonalát, akivel szó szerint a poklot végigjáratták egy olyan gyilkosságért, amit el sem követett (Huck intézte el Percy-t). Az ilyen kis nüanszokból sajnos elég sok található a mindössze tíz rész alatt, a ráfért volna a storyboardra egy finomcsiszolás még a forgatás engedélyezése előtt.

De vegyük ki a szálkát a halból, és jusson hús is az asztalra: a szereplők érdekesek és kellően változatosak, a történet - leszámítva az időhúzásos jeleneteket - az egyszerűsége ellenére meglepően csavarosra sikeredett, a látványvilág azonban felteszi arra a bizonyos „i”-re a pontot: egyszerűen lenyűgöző az a képi vizualitás, amit a Wolrd Beyondban láthatunk. Az évad során számos elképesztő megoldást láthattunk (ezeket nem írnám le újra, megtettem az egyes epizódoknál), de a fináléban emelték a tétet: zombikból most sincs hiány, amelyek megvalósítása ismételten szintet lépett, eszméletlenül gusztustalanok és félelmetesek, ám a prímet a harckoreográfiai jelenetek és ezek megvalósítása viszik. A Felix és Huck közötti párbaj szemet gyönyörködtető, szépen fényképezett, a lassítással együtt igazi éke a WB innovatív kamerakezelésének; valóban szuperlatívuszokban lehet csak beszélni róla. Mindez azonban kevés a dicsőüléshez: a World Beyondnak hiába vannak ehhez hasonló értékes momentumai, hiába pörög fel a cselekmény, a cliffhangernek szánt újabb csoport felbukkanása és a gyerekek bosszúhadjárata ellenére rengeteg a kihagyott ziccer, az elhúzott narratíva miatt Hopeék kalandjai szépen lassan a felesleges sorozatok homályába vésznek. Kár érte.

A második évadot (ha egyszer műsorra tűzik) mindenképpen ledaráljuk, de ezek után nincsenek nagy elvárásaink. A leendő premiernek elég csekély a valószínűsége: az első szezon soha nem látott negatív nézőszámokat hozott a TWD-univerzumba, a tízből hat epizód nem érte el az egymilliós nézettséget sem, a finálé pedig egyenesen az egész franchise (anyasorozat, Fear, World Beyond) legrosszabb számait produkálta: alig 600 ezren nézték az amerikai kábelhálózaton (egy közel 330 milliós országban ez egyenlő a totális kudarccal). Hiába nyilatkozták a készítők, hogy ez egy fix 2 évados sorozat, és esély sincs a folytatásra (crossoverek persze előfordulhatnak), a számok tekintetében kijelenthető, hogy nincs is semmi igény rá. Az értékeléseken hiába kaptak rendre 7-8-9 pontokat az epizódok, ha a nézettség tartósan a zombik feneke alatt csücsült. Ennek fényében nem meglepő, hogy Kirkmanék még a második évad visszatérését sem merték ezidáig bejelenteni, holott a tervek szerint a most futó The Walking Dead extra epizódjai után indították volna, párhuzamosan a Fear visszatérésével. Nagy kár (lenne) érte, mert a sorozatban bőven van még potenciál. Meglátjuk, mit hoz a jövő.