A kutatók szerint Jónás könyve az időszámításunk előtti 5. vagy 4. évszázadra tehető. Hogy miért érdekes ez? Mert a Biblia ezen prófétai könyvének tartalmát a világ mindent táján ismerik. Az Istentől kapott prófétai feladat elől menekülő Jónás tengerre száll, azonban a hajó hatalmas viharba kerül a tengerészek pedig tudomást szereznek a férfi szökéséről és az Úrral szembeni ellenállásáról is, ezért végül a tengerbe dobják a prófétát, akit egy nagy hal – a hagyományban egy cethal vagy bálna – elnyel. Jónás három napot tölt a lény gyomrában, ahol bűnbánatot gyakorol és imádkozik. Ezt követően a bálna visszaviszi a férfit a szárazföldre, ahol végül teljesíti az isteni feladatát. A történet nagyon erős képekkel operál, az egykori olvasók és hallgatók szinte átélhettek a szavakban megfogalmazott borzalmakat. A tenger kérlelhetetlen haragját, a hatalmas állat felfoghatatlan méreteit, Jónás reménytelen helyzetét. A Biblia számos történetéhez hasonlóan azonban ennek sincs bizonyítható alapja, bár – a legendák szerint – történt egy hasonló eset 1891-ben is, amikor a Falkland-szigeteknél az egyik matrózt, bizonyos James Bartley-t, lenyelt egy ámbráscet, a férfi végül túlélte a kalandot. Ez utóbbi történet is a legendák homályába vész, bár a történetben szereplő hajó, a Star of the East valóban létezett a legénység tagjai között nem volt Bartley nevezetű matróz, a férfi túlélése pedig bizonyított biológiai korlátokba ütközött volna – a cet négykamrájú gyomrában nincs levegő, valamint a faj a fogascetek közé tartozik, szájukban veszélyes fogak találhatóak, amik súlyos és gyakorlatilag végzetes sérüléseket képesek okozni – szóval ez is megmaradt egy jól hangzó történetnek, egy tengerész mítosznak, ami bár érdekes, de leginkább mesébe illően az. A történetek alapjai azonban 2023-ban újra megjelentek Daniel Kraus Whalefall című regényében, aminek azonos című, közelmúltban bemutatott adaptációját Brian Duffield, amerikai rendező készítette el.

Jay (Austin Abrams) apja – Mitt Gardiner (Josh Brolin) – maradványainak felszínre juttatása érdekében merül a mélybe, azonban rendkívül rossz napot választott az egyébként sem veszélytelen akcióra. Kalandja nem várt fordulatot vesz, amikor egy óriás tintahal támad rá majd pedig egy óriás ámbráscet a csápos támadóval együtt a fiút is lenyeli. Jay-nek csupán egy órára elegendő oxigén áll rendelkezésére, hogy kijusson az állat gyomrából, azonban ezen a helyen olyan felismerések várják, amik örökre megváltoztatják az életét…

Duffield alkotása érdekes darab lett, a rendezés meglepően jó, mondjuk ez a ’23-as No One Will Save You után nem ért meglepetésként, az viszont már igen, hogy az előzetesben látott „túlélő” tematika mennyire a háttérbe szorul. Bár a film alapvetően Jay menekülésére összpontosít lényege mégsem a fiú fizikai küzdelme, sokkal inkább egyfajta belső utazás, egy beavatási rítusnak is felfogható már-már transzcendens élmény, aminek hatására végül a gyermekből férfivá válik. Ez és a családi dráma az, ami igazán értékessé teszi a filmet, ugyanis ez a mű a látszat ellenére sokkal jobb dráma, mint amilyen túlélő thriller. A cet gyomrában zajló jelenetek – a megépített díszletnek köszönhetően – rendkívül plasztikusak, a bálna megjelenítésébe viszont néha túl sok tolakodó CGI vegyül, amik képesek kirántani a nézőt a – némi testhorrort is bemutató – klausztrofób szettingből ez pedig ambivalens érzéseket kelthet a mozilátogatókban. Mégis a hangsúly – Jónás történetéhez hasonlóan – az atyai gondoskodásról, a tanítás és a tanulás fontosságáról és végső soron a szülői szeretetről mesél, valamint arról, hogy ezt gyermekként, hogy éljük meg vagy éppen hogyan igyekszünk megkerülni azt. Ez a film valódi üzenete és valószínűleg csak azoknak fog igazán jelentéssel bírni, akik már elveszítették az édesapjukat…

A film gyakorlatilag egyszereplős és Austin Abrams jutalomjátéka lehetne, azonban a színész, bár hitelesen alakít, mégsem tud felnőni a Mitt karakterét alakító Brolinhoz, aki rendkívül érzékletesen formálja meg a jó szándékú, de nyers és kemény apafigurát, aki idővel elfelejt szülőként funkcionálni, csak a cél számára a fontos, hogy felkészítse a fiát az életre. Játékának köszönhetően lesz igazán erőteljes a film érzelmi csúcspontjaként funkcionáló „beszélgetés” és az azt követő búcsú.

A Whalefall egy érdekes koncepcióra épülő, látványosan prezentált túlélő thriller lett, olyan, ami valójában távolabb nem is állhatna ettől a zsánertől, hiszen sokkal inkább egy családi dráma, egy mély és elgondolkodtató alkotás az apa-fiú kapcsolat hullámhegyeiről és hullámvölgyeiről. A film megtekintése után joggal merülhet fel bennünk a kérdés: apánk vajon fel tudott minket készíteni az élet nehézségeire? A válasz elhangzik a film utolsó harmadában és katartikus erejű, legalább annyira, mint a tudat, hogy gondolkodhatunk rajta…