Claire Spencer (Michelle Pfeiffer) egy évvel ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett. Bár ennek következtében nem mindenre emlékszik abból az időszakból, úgy tűnik, élete rendeződött. A csodaszép új ház felújítása a végéhez közeledik, tudós férje, Norman (Harrison Ford) is nemrég fejezett be egy áttörést jelentő fontos tanulmányt. Bár Claire nehezen viseli, hogy egyetlen lánya éppen kirepül a családi fészekből, bízik benne, hogy el tudja majd fogadni a helyzetet, és a férjével töltött közös idő helyrerázza zilált lelkiállapotát.

Egy nap azonban tanúja lesz, hogy a szomszéd nő, aki egyébként is sokat veszekszik társával, zokogásban tör ki, és zaklatottságában amiatt kezd aggódni, hogy el fog tűnni. Claire-t nem hagyja nyugodni az eset, figyelni kezdi a szomszéd házat, és egyik nap rémülten veszi észre, hogy a férfi mintha egy hullazsákot cipelne kocsijához. Norman nem veszi komolyan felesége nyugtalankodását, pedig nem sokkal később különös jelenségek kezdenek történni a házban, és Claire már abban sem biztos, hogy tényleg a halottnak vélt nő szelleme kísért, vagy csak saját elméje kezd megbomlani.

A látszat csal. Vagy mégsem? Látszólag egy tökéletes házasság. Vajon tényleg az? Egy zaklatott nő, aki azt mutatja, minden rendben. Vajon tényleg minden rendben? Egyedüllét vagy magány? Itt ugyan nincs helyhez kötve a főszereplő, de az alapszituáció ismerős, és ezt most némi paranormális borzongással fűszerezték meg. Vajon felér a megidézni kívánt Hitchcock-mesterműhöz? Nagy nevek a kamera előtt és mögött is, azonban végeredményben inkább csak (némi jump scare-rel feldobott) látszatfeszültség az, amit a film nagy részében látunk. Pedig mindenki igyekszik, sőt Pfeifferre igazából nem is lehet panasz, de sem a Forrest Gumppal és a jelen filmmel egyidejűleg forgatott Számkivetettel brillírozó, itt azonban elsősorban csak bevált eszközöket alkalmazó Robert Zemeckis rendező, sem a szerepet rutinból lehozó Harrison Ford sem tesz hozzá annyit, hogy igazán izguljunk értük. És mégis érdemes velük tartani (a történetbeli váltás ellenére is), mert amikor az utolsó félórában lehull a lepel, és a látszat helyett már a valóságot látjuk és érezzük, az már valóban rémisztő és izgalmas lesz.

Úgyhogy mindent összevetve mégiscsak megéri végignézni. Kár, hogy csak a végjáték lett olyan, ami az elején is elvárható lenne, de az tényleg kárpótolt a bennem lappangó hiányérzetért.

7/10

IMDb | mafab