Akik már voltak kollégisták tudják, hogy milyen hangulatok, érzések kavarognak a kollégiumok gyakran zord falai közt. Igazi pezsgés, élmények valódi tárháza. A nagybetűs ÉLET. (Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy öt éven át részese lehettem egy ilyen kalandnak és azért is, mert ott és azokkal élhettem át – immár több mint húsz éve – életem egyik legértékesebb és legjobb időszakát.) Hiszen szerelmek szövődnek és életre szóló barátságok alakulnak ki. Barátságok, melyekben – a gyakran hajnalig tartó beszélgetések alatt – igazán érdekes és vicces mondatok születnek, olyanok, amikre visszagondolva, évtizedek múltán is hangosan nevetünk fel. A fentiek mindegyike megtörtént velem is. Az említett mondatok pedig képesek voltak újabb és újabb lendületet adni kreativitásomnak. Ennek – és egy közepesen súlyos, a kezemet érintő égési sérülésnek – köszönhetően kezdtem el írni valamikor a kétezres évek elején egy történetet. Hogy miért fontos ez? A rémtörténetem főszereplői ugyanis a Százholdas Pagony kedvelt karakterei voltak, akik egy külső erő hatására eszüket vesztett vadakként kegyetlenkedtek a jól ismert erdőben. Végül sosem fejeztem be művet… Ezért is ért sokkhatás, amikor Milne klasszikusának slasher feldolgozásáról először hallottam. Őrület, Micimackó, mészárlás. Minden megvolt benne, ami – bár más formában – de egykoron az én elmémben is megfogant. Miután láttam a filmet, bátran kijelenthetem: nagyon jó, hogy nem fejeztem be a történetem, sajnos Rhys Frake-Waterfield megalkotta a sajátját…

Róbert Gida (Nikolai Leon) gyermekként, a Százholdas Pagonyban, ismerkedik meg a jól ismert antropomorf lényekkel, akikkel barátságot köt. Az idő múlásával azonban – főiskolai tanulmányai miatt – magára hagyja egykori barátait, akik, segítség és ellátmány nélkül éhezni kényszerülnek. Végül, utolsó, kétségbeesett lépésként kannibalizmushoz folyamodnak. Szörnyű tettük következményeként elméjük megbomlik és fogadalmat tesznek, hogy minden ellen fordulnak, ami egy kicsit is emberi…

A fenti rövid történeti összefoglaló csupán a prológus, amit egy kellemes, stílusosan fekete-fehér animáció formájában élvezhetünk. Ez kifejezetten tetszett és meglepően ötletesnek is találtam. Ami azonban ezután következett arra nem igazán lehet szavakat találni… ugyanis ezután diáklányok érkeznek az erdő közelébe és természetesen vérszomjas lényeink rájuk találnak. A többi könnyen kitalálható. Senki se számítson meglepetésre.

Rhys Frake-Waterfield, brit rendező, munkája szinte teljesen minősíthetetlen. A kezdeti erősen „B-filmes” hangulatot gyorsan felváltja a „ZS-filmes” érzés, amin csak némileg képesek javítani az explicit jelenetek és a praktikus effektek. A főhősökké avanzsáló lánycsapat rendkívül szánalmas és életképtelen, Róbert Gida gyermeki nyafogásnak is beillő megnyilvánulásai nagyon zavaróak, az antagonisták – Mackó és Malacka – maszkjainál pedig sokkal jobbakat is találhatunk bármelyik belvárosi aluljáróban. A film ezek ellenére mégis képes volt egy pillanatra – pontosabban kettőre – megragadni a figyelmemet, ugyanis halványan tesz utalást a lények mögött álló, misztikus hatalomra, azonban ez csendben el is hal. Csak eszköz, tünékeny illúzió. Sajnos semmi több.

A Winnie the Pooh - Blood and Honey egy teljesen felesleges alkotás, ami viccnek túl durva, komolyan vehető mozinak pedig túl humoros, hiszen semmilyen körülmények között nem hangozhat el egy olyan mondat, hogy „Malacka volt”, anélkül, hogy ne csalna mosolyt az arcokra. Mackó horrorba öntött meséje egy rossz tréfa, egy agyzsibbasztó – valamivel több, mint másfél órás – alkotás, aminek a legnagyobb pozitívuma az, hogy egyszer véget ér. Mazochistáknak talán ajánlható vagy azoknak, akik valamilyen véres alkotásra vágynak, mások inkább kerüljék el. Nem veszítenek majd vele semmit, ha kihagyják.

IMDb