A múmia 2017-es bukása után a Universal stúdió szörny-univerzum terve is totálisan bedőlt még mielőtt elkezdődhetett volna. Az a gondolat, hogy sok évtizeddel később ismét feltámasszuk a történelem első filmes univerzumát, amit a Universal szörnyeinek köszönhettünk, egy szép és jó projekt, csak hogy ennek megvalósítása terén már komoly gondok adódtak. Kezdve azzal, hogy a producerek jól láthatóan nem értették az alapanyagot, és mindenáron a Marvel sikerét akarták majmolni, eltolva klasszikus horror lényeiket egy akció és kalandfilmes irányba, ami amellett, hogy teljesen idegen volt a koncepciótól, még teljesen lélektelenül is volt kezelve. Ennek meg is lett a végeredménye, és a kudarc romjai alól előmászva a stúdió úgy döntött, hogy nem engedi el klasszikus szörnyeit, viszont taktikát változtat, és ezt az univerzumot sokkal autentikusabb, kisköltségvetésű horrorfilmek képében tervezi ujjáéleszteni. Ennek első állomása a 2020-as A látlatatlan ember volt, ami elég sikeres lett, és bebizonyította, hogy ez az egyszerűbb formula sokkal jobban áll ezeknek a szörnyeknek. A következő állomás pedig idén év elején érkezett meg az új Farkasember képében, amit A láthatatlan embert ledirigáló Leigh Whannell hozott el nekünk.

Apja hivatalos halottá nyilvánítása után Blake (Christopher Abbott) úgy dönt, hogy elutazik annak vidéki farmházához, hogy a hagyatéki ügyeket intézze, és magával viszi feleségét (Julia Garner) és kislányukat (Matilda Firth), hogy a városból kimozdulva egy kicsit jobban összehozzák a családot, és válságba sodródó házasságukat is megmentsék, amíg még lehet. A környékre érkezve azonban éjszaka rájuk támad egy különös, állatnak tűnő lény, és a támadás során Blake is megsérül. A család elbarikádozza magát a farmházban, és itt próbálják kivárni a reggelt, és kint tartani az őket fenyegető bestiát, bármi is legyen az. Csak hogy közben Blake egyre rosszabb állapotba kerül, mintha valami fertőzést kapott volna el, aminek következtében ő maga is elkezd megváltozni kívül és belül is.

A láthatatlan ember minden szempontból egy remek thriller volt, és az ott megkezdett irány már sokkal biztosabb pontnak ígérkezett. Talán ezért is bízták rá a Farkasembert is Leigh Whannellre, aki ezúttal is tisztában volt azzal a sikeres recepttel, hogy a kevesebb néha több. A film koncepciója már a kezdetekkor szimpatikus volt; kevés szereplő, jobbára egy helyszín, valamint egy erős mögöttes tartalom, mindez megspékelve a farkasemberré alakulás lassú és lélekőrlő folyamatával. Ezek mind már elegendőek lennének egy kiváló horrorhoz, amire még nem is kéne sokat, áldozni, ám ehhez egy biztos kezű rendezőre is szükség van, hogy a megfelelő módon prezentálja nekünk vízióját. Akárcsak A láthatatlan ember esetében, úgy itt sincs semmiféle kötődés az eredeti Lon Chaney féle Farkasember filmhez, hanem teljesen új szereplőket és koncepciót kapunk. Ez a tiszta lap pedig lehetővé tette Whannell számára, hogy mindenféle korláttól vagy megfeleléstől mentesen mesélhesse el történetét. És ennek köszönhetően magát a farkasember mítoszt is egy sokkal egyedibb oldalról közelítette meg.

Aki egy klasszikus, vérbő, látványos vérfarkasos horrorra számít, az csalódni fog, Whannell filmje ugyanis sokkal inkább dráma, ahol a horror és a borzalmak csak asszisztálnak, hogy sokkal érzékletesebben prezentálják azt, amiről a film szólni akar. Ez pedig elsősorban a családon belüli traumák, a családi egység és biztonság felbomlása, azon belül is pedig leginkább az apák és fiaik transzgenerációs sorsa. Főszereplőnk Blake mindent elkövet azért, hogy ne váljon olyanná, mint amilyen az apja volt. Ő maga szerető férj és apa, sosem bántaná szeretteit sem fizikailag, sem verbálisan, és a kislányával való kapcsolata is nagyon erős és mély. Ez a családi egység kezd felbomlani akkor, amikor Blake megfertőződik a vérfarkas kórral, és egyúttal pont így kezd megvalósulni legnagyobb félelme, miszerint, hogy épp olyan erőszakos férfivé válik, mint a saját apja. Az átalakulás folyamata lassú és fájdalmas, a farkasemberség egyáltalán nem úgy van kezelve, mint ahogy azt általában megszokhattuk. Itt az egész olyan, mint egy fertőzés, ami szép lassan veszi át az uralmat az áldozatán, átformálja, minden emberséget folyamatosan kipurgálva belőle, és ebből az átalakulásból nincs visszaút. Igazából ugyan az a folyamat játszódik le, mint David Croenenberg klasszikusa, A légy esetében, és maga a testhorror is nagy hangsúlyt kap itt. Az átváltozás folyamata sokszor visszataszító, amikor kieső fogakat, és leeső körmöket látunk, de azért e tekintetben meg sem közelíti A légy szintjét. De még a zsáneren belül is láthattunk már hasonlóan lassú és visszafordíthatatlan átváltozást, elég csak a Ginger Snap's-re (Vérszomj) gondolni. Akárhogy is, a vérfarkas kór itt Blake saját önbeteljesítő átkává válik, amikor olyan emberré kezd válni, ami ellen mindig is küzdött, és emiatt szép lassan a családja ellen fordul. Ebben pedig A légy mellett még a Ragyogás koncepciója is megidéződik, bár természetesen közel sem olyan zseniális módon. Ellenben viszont volt pár jó ötlet is, amit máshol nem nagyon láthattunk korábban. Ezek elsősorban abból fakadnak, hogy az átváltozást nagyrészt Blake szemszögéből is végig követjük, és így teljesen átérezzük, hogy ő hogyan éli ezt meg. Ez olyan apró de remek húzásokban nyilvánul meg, mint a hallás kiélesedése, a sötétben való látás megjelenése, illetve, hogy hősünk lassacskán egyre kevésbé érti meg az emberi beszédet, és ő maga sem tud már így megszólalni. A speciális effektek terén nem alkot túl emlékezeteset a film, de amit kapunk, azt teljesen korrekten lehozza. A kifejlett farkasember maszk nem rossz, és nem kell itt egy hatalmas farkas szörnyre számítani. Ez a farkasember sokkal humanoid jellegűbb, de ehhez a koncepcióhoz ez tökéletesen passzolt.

A történetet szerencsére nem gondolták túl feleslegesen, és amit kapunk, az bőven elegendő is, viszont itt valahogy nem volt meg az a dinamika és erőteljesség, mint mondjuk A láthatatlan ember esetében. Kicsit olyan, mintha meg lett volna a rendezőnek az egész cselekmény, de a kevésbé tartalmasabb részeket már nem tudta, hogyan pörgesse fel. Párszor leül a cselekmény, és érezhetően ezeken a pontokon inkább a drámára akarja helyezni a hangsúlyt, de nem tudja olyan erősen átadni, mint amennyire ez szükséges lenne. Sokszor építkezik jól ismert klisékkel, amik szerencsére nem válnak kínossá, de kicsit tompítanak a film eredetiségén, és pár ponton még kiszámíthatóvá is válik emiatt. Azokat a pontokat, amiket a film talán nagy csavarnak szánt, azokat már jóval előre ki tudjuk találni. Egyszerűen annyira magától értetődő minden, és az nem lehet kifogás, hogy annyi film készült már, hogy nehéz újat kitalálni. A régi sablonokat is meg lehet úgy kavarni, hogy meg tudjanak lepni, de itt ez nem sikerült. A film szerencsére sokat épít az atmoszférára, és ez az előnyére válik. Alapjáraton nagyon szép helyszíneken játszódik a történet. A vidéki, vadregényes erdőség tökéletes színpadként szolgál ennek a sztorinak, főleg éjszaka, amikor minden sötétbe és ködbe borul. Olcsó eszközök ezek, de még mindig működnek. Amin viszont lényegében minden áll vagy bukik, azok a szereplők, ha már egyfajta kamara horrorról beszélünk. Három főbb szereplővel dolgozik a film, és közülük is Christopher Abbottra hárult a legnagyobb feladat Blake szerepében. Abbott egy teljesen jó alakítást nyújt, egyszerre egy szerető apa, gondoskodó családfő, és a démonaival küszködő férfi, aki szép lassan szörnyeteggé válik. A lányával közös jelenetei tényleg szívmelengetőek, a feleségével szemben érződik benne egy kis lefojtott feszültség, és az átalakulása is teljesen átérezhető és fájdalmas. Amikor pedig már teljes farkasemberként jelenik meg, akkor párszor még tényleg tud ijesztő is lenni. A lányát, Gingert alakító Matilda Firth egy remek gyerekszínésznek bizonyult. Nagyon aranyos és kedvelhető, és az Abbottal közös jeleneteikben nagyon érződik köztük a kémia, mintha tényleg apa és lánya lennének. Amikor pedig már a poklot éli át szüleivel, akkor tényleg tudjuk sajnálni és végig féltjük őt. Akinél már kicsit rezeg a léc, az Julia Garner, aki Blake feleségét, Charlotteot játssza. Nem rossz az alakítás, amit a színésznő lehoz, de egy teljesen alap szint, és nem valami erős a kémia közte és a másik két színész között. Ami amúgy koncepció is lehetett volna, ha már egy érezhetően repedező családi idill képezi a történet középpontját, de ezzel a szállal sem foglalkoztak eléggé, és ez az érzet is inkább a színésznő teljesítményéből fakad.

Az új Farkasember egy teljesen korrekt kis horror, amin főleg az egyedibb megközelítés és a mondanivaló dobnak sokat. A megvalósítása viszont nem elég erős ahhoz, hogy egy igazán kiemelkedő és ikonikus film válhasson belőle, amin a kiszámíthatósága és az újrahasznált klisék sem segítenek sokat. Ám ezekkel együtt is egy hangulatos és élvezhető film ez, amit kár lenne egyből leírni.

IMDb