Kétség sem fér hozzá, hogy H.P. Lovecraft novelláit hasonló kultusz övezi, mint Clive Barker vagy Edgar Allan Poe műveit. Habár termékeny író volt, a sors fintoraként csupán halála után fedezték fel a zsenialitását: többek között neki köszönhetjük a Necronomicon (A Holtak Könyve) és a Cthulhu-mítoszokat is. Műveiből számos feldolgozás született mind celluloid, mind játék és képregény, sőt, még japán manga formájában is, ezek közül a legismertebbek a Call of Cthulhu – Dark Corners of the Earth című számítógépes kaland-horror, a kultikus Gonosz Halott film- és sorozat, és mostani alanyunk, Stuart Gordon 2001-es Dagon című filmje is. Stuart és a szkriptért felelős Dennis Paoli közösen eddig olyan filmeken dolgoztak együtt, mint például a zseniális Re-Animátor, A kút és az inga és a Fortress – 33 emelet mélyen a pokolban, de később egy-egy Horror Mesterei epizódban is helyet kaptak.

A meglehetősen sanyarú sorsú amerikai Lovecraft műveiben egy olyan világot teremtett meg, amiben a tudatlanság, az emberi kicsinység szemben áll az ősi istenségek és alattvalóik által uralt világgal. Ezek az istenek különböző helyeken (föld alatt, az űrben, a vizek mélyén) szunnyadnak, hogy visszatértükkor igába döntsék az emberiséget. Közülük a legismertebb Cthulhu és Dagon, akik leírásuk alapján hatalmas, gigászi lények, és pikkelyes vagy csápos, hal-, illetve hüllőszerű testtel rendelkeznek. Míg Cthulhu több alakban és helyen is tud létezni, Dagon csak a tengerek mélyének foglya, a felszínre csupán alkalomadtán jön fel hívei hívására a neki szánt áldozatokért. Lovecraft számos novellájában feldolgozta a Dagon-szálat (Dagon - 1919, Árnyék Innsmouth fölött – 1931), ezekben segítségére volt Irvin S. Cobb Halfej című novellája, ami az alapját adta a történetnek.

Paul, a részvényeiből frissen meggazdagodott fiatalember barátnőjével, Barbarával és két barátjukkal épp egy tengeri kiránduláson ünnepelnek Spanyolországban, mikor elhaladva egy kicsiny szigeten lévő falu mellett hirtelen vihar támad, és hajótörést szenvednek. A sziget felől furcsa kántálásszerű hangok hallatszódnak, ám más lehetőség hiányában Paul és szerelme kikecmeregnek a partra. A furcsa halászfalu látszólag kihaltnak tűnik, kisvártatva azonban különös emberek tűnnek fel, és mikor a két fiatal különválik, elkezdődnek a borzalmak.

Az elveszett sziget többségében a fent említett Árnyék Innsmouth fölöttre épül, kicsit modernizálva a kornak megfelelően, de találhatunk elemeket Lovecraft egyéb művéből is (Dagon, Cthulhu hívása). A novella eredeti története szerint Innsmouth-ban, egy kis halászfaluban furcsa, torz, halszerű lények jelennek meg, és az idetévedő látogató, Olmstead itt szembesül a Dagont, egy csápos, halszerű szörnyeteget imádó szekta tagjaival, akik áldozatként tekintenek a férfira. Ezt az alapötletet variálták meg kicsit Stuart-ék, Amerika helyett Spanyolország a helyszín, a falucska neve Innsmouth helyett Imboca, Olmsteadből egy spanyol fiatalember, Paul Marsh lett, aki a könyvvel ellentétben nem egymagában és nem busszal, hanem egy aprócska jachttal „érkezik” a falucskába, illetve a film végi csavar is másabb lett, mint a nyomtatott kiadásban. Az események azonban többé-kevésbé megegyeznek a kisregényben leírtakkal. Apró trivia, hogy az egyik mellékszereplő, Brendan Price Howard nevű karaktere a Lovecraft iránti tiszteletből kapta a nevét (Howard Phillips Lovecraft volt az úriember teljes neve).

A Dagon egyik legnagyobb erőssége, hogy olyan módon sikerült megreformálni az eredeti alaptörténetet és átalakítani egyes elemeket, hogy az nem ment az író által megteremtett világ kárára. Nagyszerűen lavírozik a határokon, nem fordul át paródiába, és a legtöbb Lovecraft rajongó a film hibái ellenére is az egyik legjobb adaptációt köszönheti Stuartéknak. Aki esetleg ismeri a Call of Cthulhu – Dark Corners of the Earth nevű, szintén Lovecraft művein alapuló játékot, azok jó pár ismerős elemet fedezhetnek fel belőle, gondolok itt a szállodai szobából való menekülésre, a hotel kinézetére, az emberek és vízilény(ek) megjelenítésére. Ezeken nem is lehet csodálkozni, hiszen azonos novellák alapján készültek, amikben a Cthulhu-mítusz elemei nagyon részletesen le vannak írva, így azoktól nagy változtatásokkal nem érdemes eltérni. Párhuzamot lehetne vonni egy másik alkotással, az angolok egyik kultuszfilmjével is, a The Wicker Man-nel (A vesszőből font ember), itt is találunk néhány közös motívumot. A sziget közösségének tradíciói, misztikussága, bálványimádása, idegenellenessége, az ideérkezők áldozati bárányként való felajánlása valamely istenségnek, stb…

A Dagon lenyűgöző ereje a nagyszerűen sikerült hangulatban rejlik: a filmben végig szakadó eső, a pusztuló falu a múlt század elején épült házakkal, azoknak külső és belső tulajdonságaival, az omladozó épületek a penészes, dohos szobákkal és a bennük rohadó berendezésekkel, a csapból folyó poshadt víz és az átalakulóban lévő lakosok pikkelyszerű bőrükkel, a csápokká deformálódó végtagjaikkal, és az üres tekintetükkel és a hörgő, bugyborékoló, visító hangjukkal valódi hidegrázást okoznak a nézőben. Bár 2001-es filmről beszélünk, a kis költségvetés miatt a megjelenítés a kilencvenes években készült alkotásokat idézi, azoknak minden negatívumával és pozitívumával együtt. A falun és azok lakóin profi munkát végeztek a sminkesek és kellékesek, kellően nyugtalanítónak hatnak és félelmet árasztanak mind kinézetükben, mind „beszédjükben”, amelyek, mint említettem, afféle torz visításhoz és bugyborékoló gurgulázáshoz, tompa üvöltéshez hasonlítanak. Horrorfilmhez méltóan a véres képsorokkal se spóroltak, arclenyúzástól kezdve a tenyérbe fúródott horgászhorgon át a lábcsonkolásig kellemetlen pillanatokban lehet részünk. Szerencsére a „kötelezö” pucérkodás sem marad el, a szép hölgyek természetes cicijüket nem takarják el semmiféle mismásolással, illetve egy katarktikus jelenet során egy szépséges meztelen női alakot is megcsodálhatunk, igaz, hátulról és fellógatva.

A komor vizuális megjelenítést és a remek hanghatásokat sajnos agyonüti a számítógépes animáció, a szoftverek által varázsolt effekteken nagyon meglátszik a költségvetés, erre a részre áldoztak a legkevesebbet. Elnagyoltak a vihar és szörnyek látványelemei, hiába próbálnak egységesen beépülni és kiegészíteni a karakterek, továbbá a környezet részleteit, a kész terméknél kilóg a lóláb. Igaz ez a logikai bakikra is, melyek vannak bőven, azonban csak egyet említenék meg, ami a legjobban zavart: bár a faluban az esőzés alatt (és gyanús, hogy valószínűleg egyáltalán) nincs áram, nem működik a telefon, de a szálloda neon reklámtáblája stroboszkópszerűen világít az éjszakában. Ezeket azonban nézzük el a készítőknek, mentségükre legyen szólva, a filmet közel 15 évnyi előkészítés után sikerült tető alá hozni, és bár bosszankodni lehet rajtuk, nem érdemes, a film többi része kárpótol minket ezekért a hibákért.

A színészeknél is hasonló a felhozatal. Főszereplőnk, Paul, alias Ezra Godden bár nem egy ismert színész, szerepelt az Elit Alakulat és a Horror Mesterei sorozatokban, karaktere itt elég bénácskára sikeredett: hasonlít a Hullajó Lioneljére, annak minden ügyetlenségével és rácsodálkozásával együtt. Elég idegesítő figura, ám mégis drukkolunk neki, és megmeneküljön a borzalmak elől. A filmben nem említik a teljes nevét, azonban a befejező jelenetekben, és az IMDb-n olvasható családnevéből értelmet nyer az ittléte. Nem lövöm le a poént, aki olvasta az Árnyék Innsmouth fölöttöt, tudni fogja a kapcsolódási pontot.

Uxiában, a falu gyönyörű lányában Macarena Gómezt köszönthetjük, aki amellett, hogy rendkívül tehetséges és igézően szép nő, elég ismert celebritás is hazájában; eleddig 85 alkotásban tűnt fel kisebb-nagyobb szerepben, talán általunk legismertebb filmje a 2013-as Iglesias rendezte Bűbáj és kéjelgés, ahol Silviát alakítja. A Dagonban ő a főistenség helyi helytartója, aki szépsége mellett remekül tudja befolyásolni és irányítani az embereket. Érdekesség, hogy mind Gómeznek, mind Goddennek a ez volt az első debütálása a filmvásznon. Megemlítendő még a falu bolondját, az alkoholista Ezékielt alakító Francisco Rabal is, aki a legszimpatikusabb karakter az egész bagázsban. Sajnos Rabal a forgatás után nem sokkal elhunyt, így a stáblistán az ő emlékének ajánlják a filmet, megérdemelten. Talán még a papot alakító Ferran Lahoz tudja ránk hozni a frászt az alakításával, de nála sokat segít a profi smink, a lehetetlenül fehér bőre, az ujjai közötti úszóhártya és az üres, fekete tekintete totálisan hátborzongatóra sikeredett. A többieket pedig inkább feledjük el. Komolyan.

Apró, de annál fontosabb megjegyzés, hogy a magyar szinkron köröket ver az eredeti színészek hangjaira, és az egyéb környezeti zajok is sokkal élesebben hallatszódnak, így aki teheti, magyarul nézze meg a filmet.

A filmet átszámítva kicsit több, mint 5 millió dollárnyi euróból forgatták, ám bődületesen nagyot bukott a mozikban, mindössze fél milliós bevételt tudott elérni. A visszhangja a 2003-as DVD megjelenés után emelkedett a magasba, amely rendkívül pozitív volt főleg a rajongók körében, így a film hamar megtalálta a közönségét és kultstátuszba emelkedett. Több díjra is jelölték különböző fesztiválokon, köztük a legjobb film és legszebb fényképezés kategóriákban (a Dagon legtöbb jelenetét ugyanis sima kézikamerával vették fel, csak a nagytotálokat bízták az állványos megoldású felvevőkre). Amerikában ugyan csak tévétársaságok által jutott adásba, ám ott jelentősen cenzúrázva: többek között Ezékiel megnyúzását és Paul önfeláldozását is lerövidítették.

Az elveszett sziget megtekintését bátor szívvel ajánlom minden horrorrajongónak, főleg azoknak, akiket foglalkoztat az író egyedi stílusa, nem fognak csalódni. Egy kellemes estén még meglepetést is okozhat a film. A netes adatbázisokban rendre 6-7 pontokat ér el a Dagon, és ezt maximálisan meg is érdemli, minden hibája ellenére egy végtelenül élvezetesen összerakott egyedi atmoszférával, látvánnyal és történettel rendelkezik. Végszóként álljon itt Lovecraft egy idézete: „Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem pedig az ismeretlentől való rettegés. A világ tényleg vicces, de a vicc poénja az emberiségen csattan.”

10/7

IMDb | mafab