Szeretem Stephen King műveit. Általános iskolás koromban olvastam számos könyvét és rögtön magával ragadott az író világa. A horrort szinte páratlan módon képes alkalmazni és olyan mélységeket tud megmutatni általa, amire csak nagyon kevesen képesek rajta kívül. Szeretem a megmagyarázhatatlan és természetfeletti erők beszivárgását abba a világba, ami egyértelműen a miénk is lehetne. Szeretem, hogy ezen hatalmak mellett mégis a legfontosabb maga az ember. Az életük, a gondolataik, az érzelmeik, a sorsuk és gyakran a végzetük. Az író olyan élményekkel ajándékozott meg, mint a méltán klasszikus Állattemető, a monumentális Az vagy éppen a skizofrénia sajátos prezentációjaként is értelmezhető Halálos árnyék és akkor még meg sem említettem az egyik személyes kedvencemet, a Hasznos holmikat. Mind-mind részei King borzongatóan szórakoztató univerzumának, azonban az egyik írása különösen nagy hatást gyakorolt rám azokban az időkben. Ez az pedig írás nem volt más, mint az 1977-ben megjelent Ragyogás. Szerettem a karaktereket, szerettem az őrületét, szerettem a misztikumát. Jack Torrance és családjának haláltánca a normalitás és az őrület, az evilág és túlvilág kopottas, de még mindig fájdalmasan éles pengéjének élén teljesen magával ragadott, de ami igazán rabul ejtett az nem más, mint maga a Panoráma Hotel. A hotel. Az ősi létező. A lény, aki mindent és mindenkit képes, nem csak befolyásolni és elemészteni, hanem szinte magába olvasztani is. Stanley Kubrick 1980-as adaptációját is imádtam. A rendezőzseni alkotását pedig Jack Nicholson felülmúlhatatlan alakítása koronázta meg. Számomra Torrance mindig is Nicholson marad, a regény többszöri olvasása közben is így jelent meg lelki szemeim előtt – bár igaz, hogy maga a szerző – a jelentős változtatások miatt – nem volt elégedett a filmmel.

Aztán 2013 őszén megjelent a Ragyogás folytatása az Álom doktor, ami sajnos annakidején elkerülte a figyelmemet. Aztán eltelt pár év és szembesültem vele, hogy készül a filmes feldolgozás. Kíváncsi voltam és terveztem, hogy elolvasom a könyvet is, de ez sajnos a vetítés napjáig nem valósult meg. Ennek pedig a moziteremben ülve még örültem is. Így komolyabb elvárások nélkül, izgalommal telve vártam, hogy folytatódik a számomra oly kedves történet.

Ezékiel próféta a Bibliában már utalt rá, hogy az apák bűneiért a fiaiknak kell megbűnhődniük, ezt pedig az immár felnőtt Danny Torrance (Ewan McGregor) szánalmas mindennapjaiban kénytelen megtapasztalni. Az alkoholizmus, a múlt árnyai és önmaga elől is menekülő férfi végül New Hampshireben, egy kisvárosban – Frazierben – talál új otthonra és amellett, hogy alkoholizmusától is sikerül megszabadulnia még egy hospice intézetben is kamatoztatni tudja különleges képességét. Az Államokban eközben folyamatosan tűnnek el gyerekek. Gyerekek, akik Danhez hasonlóan birtokolják a „ragyogás” képességét. Egy ilyen gyerek keresi fel Dannyt is, Abra Stone (Kyliegh Curran), aki azonban különlegesebb a többieknél. Hatalmának ereje azonban felkelti az Igaz Kötés nevű csoport figyelmét is, akik fájdalommal, kínnal és a képességet birtokló emberek lelkével táplálkozva tudják életüket elképzelhetetlenül hosszúra nyújtani. A csoport, Kalapos Rose (Rebecca Ferguson) vezetésével, hajtóvadászatot indít a kislány után, így Dannek és Abranak menekülnie kell. Menekülnie az egyetlen helyre a világon, ahol talán sikerrel vehetik fel a harcot üldözőikkel szemben. A helyre, ami már várta őket. A régóta elhagyatott, coloradói Panoráma Hotelbe…

Mike Flanagan a salemi származású, amerikai rendező az elmúlt közel két évtizedben bizonyította, hogy ért a kísértethistóriákhoz – elég, ha csak a remek 2013-as Oculusra vagy éppen az utóbbi évek legjobb sorozatára, a The Haunting of Hill House-ra gondolunk. A direktorban pedig ezúttal sem kell csalódnia, annak, aki jegyet vált az Álom doktorra, hiszen nagy szakértelemmel és odaadással jeleníti meg King történetét – ezt maga az író is elismerte már. Mindemellett pedig szinte mérhetetlen alázattal idézi meg Kubrick klasszikusát is. Tökéletes választásnak bizonyult a rendezői székbe, akárcsak a címszerepet játszó Ewan McGregor, aki legalább annyira hiteles Danként, mint amennyire közel negyven évvel ezelőtt Nicholson volt Jack Torranceként. Abszolút meggyőző a játéka. Akit azonban külön ki szeretnék emelni mellette, az nem más, mint Rebecca Ferguson, aki nem csak vonzó, de tehetséges is. Remekül alakítja Kalapos Rose, olykor rendkívül kellemes, máskor különösen kegyetlen és baljós karakterét. A fényképezés és az operatőri munka is remek, akárcsak a hangmérnöki, ami jelentősen képes hozzájárulni a filmélményhez.

Véleményem szerint a filmet sajnos mégis meggátolja valami attól, hogy zseniálisnak tudjam nevezni – ez pedig az alul látható pontszámon is látszik. Ez pedig nem más, mint Jack Torrance „megidézése”, pontosabban annak megvalósítása. Henry Thomas (Gerald’s Game) bár igyekszik Nicholson nyomában járni ez mégsem sikerül, nem is sikerülhet, ez pedig némi hiányérzetet fog okozni a rajongókban, ahogy tette ezt az én esetemben is.  Ezt leszámítva az Álom doktor egy nagyon jól sikerült alkotás, olyan film, ami joggal pályázhat az éves toplisták előkelő helyeire, és amit mindenkinek érdemes megtekintenie és regény formájában elolvasnia – én biztosan ezt fogom tenni. Igazi élmény volt a visszatérés a Panoráma Hotel falai közé, olyan élmény, amihez a nézőtéren helyet foglaló Kalapos Rose rajongók jelentősen hozzá tudtak járulni.

Az Álom doktor egy utazást kínál. Utazást abba a múltba, aminek köszönhetően azzá váltunk, akik ma vagyunk. Abba a múltba, amit talán a főszereplőhöz hasonlóan, mi is felejteni szeretnénk. Azonban se elfelejteni, se elmenekülni nem tudunk előle. Talán mindannyiunk számára létezik egy Panoráma Hotel. Egy sötét, lüktető entitás, ami el akar emészteni minket.  Mégis neki köszönhetően vagyunk azok, akik. Önmagunk. Ezért kell hozzá időről-időre visszatérnünk. Általa találhatjuk meg az igazi helyünket a világban. Jack Torrance egykoron megtalálta, ahogy most a fia, Danny is. Egyszer talán mi is meg fogjuk…

8,5/10

IMDb | mafab