Szerkesztőségünk nem csak a legjobbak választotta ki a 2021-es évből, hanem bizony azokat az alkotásokat is megneveztük, amik valamiért csalódást okoztak.Itt kell megyjegyezni, hogy ezek a filmek egyáltalán nem rosszak, csak sokkal több volt bennük, mint amit végül kihoztak belőlük az alkotóik. Bár 2021 alapvetően gyenge év volt a horror műfajában és nem is vártunk túl sokat a legtöbb filmtől, de még így is voltak olyanok, amiktől frászt kaptunk (és nem a jó értelemben). Egyértelműen a "nyertes" a Kampókéz volt, mert ez mindannyiunknál kihúzta a gyufát, ami azért is érdekes, mert nagyon más karakterek vagyunk (ezért is tudunk ilyen jól működni), de ez a film mindannyiunknak nagyon fájó pont lett. Következzenek hát 2021 legnagyobb csalódásai.

Andra sidan / The Evil Next Door / Valaki a túloldalon
A 2020-ben debütált, de nálunk csak múlt nyáron bemutatott alkotás a csalódást kiváltó filmek mintapéldája. A – kis túlzással – svéd IT-ként is aposztrofálható mozi, amiben semmi, de semmi eredetiség nem szorult. Középszerű alkotás, középszerű színészi játék, az elvárhatótól roppant távol álló forgatókönyv. A marketinges részleg volt az egyetlen, ami megdolgozott a pénzéért, mivel prezentálták a rendkívül agyonhasznált, de hatásos „megtörtént eset alapján” ütőkártyát. Ennyi és nem több. Egy újabb rém, ami megpróbált Pennywise farvizén a felszínen maradni. Születésekor bukásra volt ítélve, és biztos vagyok benne, hogy már ott van, ahová valójában tartozik, a feledés fátylának túloldalán. (Gaerity)

The Stylist
A film egyetlen érdeme, a főszerepet játszó színésznő, Najarra Townsend. Ezzel gyakorlatilag minden pozitívumot elmondtam az alkotásról. Claire történetének feleslegesen túlnyújtott, tavalyi manifesztációja, ami az eredetileg hangulatos rövidfilm egyértelmű megszégyenítése. Kérdésekre kérdésekkel felelő, erőltetett magyarázattal felvértezett olcsó semmiség. A zseniális ALTER egyik halva született, torz gyermeke. A rengeteg jó alapot szolgáltató csatorna egyik szerényebb kvalitású darabját alapanyagul választó készítők rosszul döntöttek, és el is feledkeztek valamiről. Valamiről, ami talán a legfontosabb. A történetről. (Gaerity)

Boys from County Hell
Egy ígéretes alapötlettel, remek koncepcióval rendelkező film, ami végül még is csak egy középszerű alkotás lett. z azért is dühítő kicsit, mert ebből a filmből sok mindent ki lehetett volna hozni, és többet is ígér annál, mint amit végül nyújtani tud. Elpocsékolt lehetőség volt ez sajnos. (Murdock)

In The Earth
Tudom, tudom, ezért majd jól megkapom, hogy korlátolt vagyok és nem értem Ben Wheatley világát, de tudjátok mit? Vállalom! Semmi gondom sincsen a bizarr, elvont és allegórikus művekkel, de attól, hogy valami nehezen befogadható, még érthető. Ez a film viszont tökéletesen szétzuhant és annyira belemászott a saját... szóval annyira saját maga hatása alá került, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy üzenetet közvetítsen és mindezt logikusan magyarázza el. Vibrálhatnak a fények, meg lehetnek fura beállítások és jöhet a vörös dögivel, de legyen mindennek értelme! Egy alkotónak nem önmagát kell szórakoztatnia, hanem a nézőket. Ez az, amit kb. a film felénél Wheatley teljesen elfelejtett, miközben egyre inkább szerelmesedett bele saját magába. Pedig én nagyon vártam ezt a filmet, mert szerintem - különösen a mai világban - szükség lenne olyan alkotásokra, amik a "vissza a természethez" és az ősi misztikumok témakörét járják körül. (eN.Dé.)

Old - Idő
Jó, tudom, Shyamalan képes arra, hogy magasságokból a mélységekbe menjen, de azért az elmúlt időszakban baromi jó alkotásokat szállított nekünk. Nem gond az, ha a témákat a sajátos, elvont szemléletmódja felől közelíti meg, de nem árt, ha koherens a sztori, valamint ha élvezhetővé és érthetővé teszi a látottakat. Az Idő képes lett volna arra, hogy egy mindenkit érintő és félelemmel eltöltő dolgot, jelen esetben az öregedést és elmúlást, okosan mutatja meg. Azzal se volt baj, hogy triviális a mondanivaló, mert Shyamalan mindig is egyszerű üzenetek fogalmazott meg, de ezt annyira ügyesen és egyedi módon prezentálja, hogy senkit nem zavar. Az Idő esetében viszont a film utolsó negyede teljesen szétesett (bár előtte se volt éppen zökkenőmentes a prezentálás) és még a saját tanulságát is szembeköpte. Ez a film a tökéletes példája annak, hogyan lehet egy alapvetően jó cselekményt és mondanivalót tönkrevágni azért, mert az alkotó nem akarja elengedni a filmet, túlmagyarázza a látottakat és nem képes lezárni a történetet. (eN.Dé.)

És az abszolút nyertes: Candyman – Kampókéz

Talán hiú ábránd volt, de valahol tényleg reménykedtem, hogy méltó módon újjáéleszthetik Kampókéz legendáját. Kezdetben még ígéretesnek is tűnt a film, de aztán szépen ez is belesüppedt a kor olcsó horror kliséibe, az erőltetett és egyoldalú politikai üzenetbe, és a teljes ötlettelenségbe. Lehetett volna ebből egy jó és méltó filmet csinálni, de a végeredményt nézve azt mondhatom, hogy a közelében sincs ez az 1992-es alapműnek sem hangulatban, sem színvonalban, sem pedig jelentőségében. Kár az ígéretes lehetőségért. (Murdock)

Őszintén megmondom, nagyon örülök neki, hogy nem nekem kellett erről a filmről anno kritikát írnom, mert az biztos, hogy nem tudtam volna türtőztetni magamat. Imádom az eredeti filmet, Tony Todd nálam abszolút bent van a legjobb horrorfigurákat felvonultató hírességek csarnokában. Nyilván tisztában voltam vele, hogy a BLM előretörése miatt vették elő ismét Candyman alakját, de ilyen öncélú politikai ömlengésre azért nem számítottam. Az, hogy ezt az ikonikus, tragikus sorsú figurát lealacsonyították ilyen szintre... Na ez azért már tényleg sok volt. Pedig megvolt benne a lehetőség, hogy a jelenre és a múltra méltóképpen reflektáljanak, a festészet és művészet vonal beemelése is bőven adott volna lehetőséget arra, hogy kifinomult, ízléses újragondolást tegyenek le az asztalra, amit tényleg jól kötöttek össze az első felvonással. Végül azonban fogták a jó koncepciót és kivágták a kukába... (eN.Dé.)

Nia DaCosta, amerikai rendező politikailag korrekt víziója a Kampókéz-legendáról. Néhány jó ötlet elnagyolt ecsetvonásokkal meghúzott kontúrja egy aluljáró elfelejtett sarkának betonfalán. Mondom ezt úgy, hogy mind az eredeti filmet, mind pedig Clive Barker munkásságát kedvelem. Az idei év egyik hatalmas csalódása ez az alkotás, ami bár kivált némi nosztalgiát mégsem képes az eredeti közelébe se érni, és ami talán még fájóbb, egy átlagos horrorhoz képest is csupán csak alulteljesíteni képes. Remek példa a film arra, hogy mivé válhat egy szinte tökéletes alapanyag, ha nem az lesz igazán fontos, hanem a politikailag elvárt mondanivaló. Csak remélni tudom, hogy mielőtt újra ilyen minőséget képviselő mozit gyártanak az alkotók, előtte bele fognak majd nézni abban a bizonyos tükörbe, amiben a saját tükörképükön kívül mással is szembe kell majd nézniük… (Gaerity)