A Salem-ben született amerikai alkotó, Mike Flanagan, munkássága kétségkívül megérdemli a nézők figyelmét, hiszen nevéhez olyan alkotások köthetők, mint a remek, 2013-as Oculus vagy a ’19-es Doctor Sleep. Számomra azonban névjegyét egyértelműen a Netflix The Haunting of Hill House című sikersorozatával tette le. Igazán zseniális alkotás volt. Remek szereplőkkel, biztos kezű rendezéssel és olyan történettel, ami ki fogja bírni az idők próbáját – ahogy tette ezt az elmúlt hatvan évtizedben is. Jó alapokra épített széria volt, amiben a drámát és a horrort a Crain család tagjaival együtt élhettük át. Az immár három éves alkotást a mai napig bármikor szívesen nézem újra. Megunhatatlan, mély, elgondolkodtató és borzongató is egyben. A Hill House örökösének tekinthető, tavaly ősszel debütált The Haunting of Bly Manor szintén egy pompás sorozat, ami több szempontból is különösen kellemes emlékeket ébreszt bennem. Bár inkább volt dráma, mint horror, mégis méltó követője lett elődjének. Értékes mesét láthatunk, olyat, aminek megtekintése után érdemes elgondolkodnunk. Magunkról, az életünkről, a számunkra valójában fontos dolgokról.

A fentiekben felvázolt idővonalon jutunk el végül napjainkig és Flanagan legújabb minisorozatáig, a szeptember végén bemutatott Midnight Mass-ig, ami igyekezett méltó örökösévé válni a méltán sikeres Haunting-szériáknak.

Riley Flynn (Zachary Gilford) négy év börtönbüntetés után tér vissza szülővárosába, egy kis szigetre, Crockett Island-re. A férfit mardossa a bűntudat, mivel egy átmulatott éjszaka során, az általa okozott balesetben meghalt egy fiatal nő. Reményeit elvesztve érkezik haza, ahol csak a szürke hétköznapok lassan őrlő malomkövei és a szigetlakók végtelennek tűnő kilátástalansága várja. Azonban az a komp, ami őt hazaszállította, mást is hozott magával, a helyi templom új, karizmatikus vezetőjét is, Paul Hill atyát (Hamish Linklater). A pap miséi, beszédei egyre több érdeklődőt vonzanak a kis templom – mindaddig ritkán látogatott – falai közé. Hill atya azonban nem csak prédikál, hanem ki is nyilatkoztat. Valódi csodákat hajt végre, olyan tetteket, amik az egész közösségre hatással vannak és képesek kirángatni őket sanyarú helyzetükből. Azonban a csodáknak hatalmas ára van. Életekkel kell fizetni értük…

Az Midnight Mass mindent felvonultat, amit az elődeiben megszerethettünk. Érdekes történet és karakterek, remek helyszín, kellően mély mondanivaló, ismerős színészek – köztük a személyes kedvencemmel, Kate Siegel-vel –, de valahogy mégsem válik azzá, ami lehetett volna. Egy félelmetes, mély drámai horrorrá. Pedig minden adott volt, hogy instant klasszikussá váljon a sorozat. A képek és a dialógusok párosa néha körbefonja az embert és már-már hipnotikus hatást képes kifejteni. A vallási fanatizmus bemutatása – és néhol a teológiai nézetek ütköztetése – remekül sikerült. A káosz prezentálása is példás. Az elszigetelt közösség csoportdinamikája is képes lekötni a nézők figyelmét. Mind-mind csupa olyan dolog, ami szinte garancia az elsöprő sikerre. Ez azonban csak akkor válik igazzá, ha a részek összeállnak és együttesen alkotnak egy szilárd, megkerülhetetlen tömeget. Véleményem szerint ez itt nem sikerült maradéktalanul. Ennek pedig két oka van.

Az egyik – és talán kevésbé fájó – ok Riley karaktere. Meg tudtam érteni motivációit – vagy azok szinte teljes hiányát – és tetteit, fájdalmát és kilátástalanságát valahogy mégsem tudtam azonosulni a vele. Súlytalannak hatott. Kevésnek. Ez valószínűleg Zachary Gilford játékának is köszönhető, aki bár jól hozza a karaktert, valódi mélységet még sem képes adni neki. Repertoárja kimerül az általános mélabú fokozatainak prezentálásában. Kár érte. Érdekes lett volna más színész előadásában látni Riley-t. Ez viszont tényleg a kisebb baj, hiszen Hill atya karaktere és a papot alakító Hamish Linklater játéka tökéletesen képes ellensúlyozni ezt a negatív aspektust.

A második probléma sokkal nagyobb. Míg a Hill House és a Bly Manor esetében a nézők bőre alá férkőző borzongás, a túlvilági entitások által kiváltott nyugtalanító érzés leleplezésére, okainak feltárására rengeteg időt szántak az alkotók, addig itt ez egyáltalán nincs így. Az előző szériákban minden okkal történt, része volt a nagy egésznek. Ennek köszönhetően is váltak olyan hatékonnyá. Ezért tudták megnyerni a nézők – és nem csak a horrorrajongók szívét. A Midnight Mass ezt az építkezést, ezt az előkészítést hagyja figyelmen kívül. A sorozat első felében lehull a lepel a misztikus szálról. Emiatt pedig a varázsa is elvész. Egy kommuna mindennapjait bemutató szériává válik, ami – ha nem lenne jelen a vékonyka természetfölötti szál – körülbelül annyira tarthatna igényt a figyelmünkre, mint egy teleregény x+1-dik epizódja. Sajnos. Az előző szériák misztikus szála jól megalapozott, jelentőségteljes és gyakran fájdalmasan reális is volt. Itt csupán egy bűvésztrükk. Egy mumifikált nyúl egy szakadt, mocskos kalapból…

Megértem a készítőket, hiszen a cél nem az volt, hogy ilyen irányba vigyék el a sorozatot, mégis talán szerencsésebb lett volna más katalizátort választani. A széria az embereket szeretné bemutatni, minket. A gyarlóságunkat. Ebben pedig jobb pillanataiban jelesre vizsgázik. Mégis hiányérzetet hagy maga után. A Midnight Mass megtekintése során úgy éreztem, mintha egy Stephen King adaptációt néznék. Bizonyos aspektusaiban visszaadja a Mester zsenialitását, de a szavai által elménk vásznára festett képek minőségéhez képtelen felérni. Ezt a misét kellő odaadással tarthatták volna egy katedrálisban is, de végül oda került ahová igazán való, egy névtelen falu apró, szürke kis templomába…

IMDb | mafab