Mostanában félve ülök be az olyan filmekre, melyekről azt olvasni, hogy az „év horrorja”, meg „ennél jobbat idén már nem fogsz látni” és társai. Tapasztalataim szerint, amikor valamit ennyire hájpolnak, az azért messze nem ennyire jó. Különösen izgulok olyankor, amikor egy számomra fontos filmet folytatnak. A 28 nappal később és a 28 héttel később az abszolút kedvenceim közé tartozik. Az első kétségtelenül az egyik legjobb vírusos-horror, ami hemzseg az epikus jelenetektől. Ha egyszer láttad, akkor a nyitánya biztosan a fejedbe égett, ahogyan a zene és a kiváló színészi játék is. A folytatást nem szokták annyian szeretni, én azonban ezt is nagyon tudom szeretni. Vannak benne erős fordulatok, a zenét még mesteribben használták és a színészek is magasra tették a lécet. Tetszett benne az is, hogy az első depresszív-komoly hangvételét átfordították egy akciódúsabb posztapokaliptikus történetté. Most anélkül, hogy összehasonlítanám őket, de nekem mindig A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál kapcsolata jutott eszembe. Hasonló ugyanis a formula, ahogyan az elsőhöz kapcsolódik a második rész. Ha pedig azt nézem, hogy mennyien utálták A végső megoldás: Halált, miközben én azt is szerettem, vagy milyen hangok kísérték a Trainspotting folytatását, amit én megint nagyon bírtam, akkor elmondható, hogy joggal ültem be reményekkel a 28 évvel későbbre. Lássuk, hogy sikerült, ha nem is 28, de 18 évvel később folytatni a történetet.

Nagy-Britannia továbbra is karantén alatt van. Az itt élő „normális” emberek próbálják a lehető legtermészetesebben élni a mindennapjaikat, miközben a vírussal fertőzöttek párhuzamos társadalmat alkotnak és persze eközben szétszabdalnak mindent és mindenkit, aki az útjukba kerül. A szárazföld mellett, egy kis szigeten él Spike az édesapjával és a beteg édesanyjával. A fiú nagy napra ébredt, hiszen eljött annak az ideje, hogy átmenjen a szárazföldre, hogy megölje az első fertőzöttet. Nyilván nem megy minden a tervek szerint, ám mégsem erről szól a sztori. Ez pusztán a film első fele. Spike rádöbben bizonyos dolgokra, majd úgy dönt, hogy elindul az édesanyjával a szárazföldön élő orvoshoz segítséget kérni.

Próbálok nagyon spoilermentesen írni, de lehet, hogy lesz egy-két mozzanat, amit muszáj vagyok beemelni a könnyebb érthetőség miatt, szóval akit ez a minimális spoiler is zavar, az akkor ne olvasson tovább. Nekik annyit tudok mondani, hogy a film nem fogja beváltani a hozzáfűzött reményeket, de mindenképpen érdemes a megtekintésre. És akkor most bővebben.

Danny Boyle és Alex Garland éppen csak érinti az előző két részt. Míg ugye az első az a felismerés volt, annak kiderítése, hogy mégis mi a frász történt és hol vannak az emberek, addig a második rész a reménykeresésre összpontosított, majd azt vetítették előre, hogy nem sikerült megfékezni a „dühkórt”, ami Franciaországig jutott. Na, hát ezt egy gyors prológussal el is felejtjük és csak Nagy-Britanniára fókuszálunk, melyet elzártak a külvilágtól. Nem nehéz felfedezni ebben a brexit allegóriáját, amit erősít a nemzedékek közötti nézőpontkülönbségek ütköztetése. Az is érdekes, hogy a kis sziget, ahonnan indulunk az Lindisfarne-ra hasonlít. Ez a skótok szent szigete, és a kelta kereszténység egyik idilli központja volt, mielőtt a vikingek feldúlták. Erre is lesz amúgy egy lazább hangvételű reflektálás Erik, a katona behozatalával, bár ez elég súlytalan. A vallás egyébként többször is megjelenik, például a beavatás rítusában. Na meg persze a film elején, de ezt inkább hagyjuk, ahogyan egyébként a készítők is tették (helytelenül). Szóval a mitológia és a jelenkor társadalmi helyzetére vonatkozó reflektálás az nagyon tetszett. Ahogyan az új perspektíva is, hiszen gyerekek szemszögéből közelítünk. Olyan gyerekekről van szó, akik már beleszületettek ebbe a világba, tehát nekik már ez a normális. A felnőtté válásuk is egészen másképpen zajlik. Ha végig eszerint mentek volna, beemelve a halálról való filozofálgatást, akkor én lettem volna a legboldogabb a világon. Csak ott van a volna...

Szóval a film egy jó durva mészárlással nyit, aminek egy kisfiú a túlélője. Ő a szárazföldön él, míg ugye a főszereplőnk, Spike a szigeten. Eszméletlen jó szembeállítás lehetett volna, ha ezt a két helyzetet és az ezekben való szocializációs különbségeket helyezik a film központjába. Sajnos nem így tettek, hanem csak Spike-ra fókuszálnak, az ő rádöbbenéseire, apjával és anyjával való kapcsolatára. Ám ezt sem mélyítik annyira el, hogy érthető legyen. Közben beraknak egy katonai szálat, aminek szó szerint semmi értelme sincsen és simán csak ki kellett volna hagyni, mert működött volna nélküle a sztori. Elvégre itt most azon van a hangsúly, hogy egy gyerek hogyan válik felnőtté ebben a gyilkos világban, hogyan döbben rá a szülei hibáira, hazugságaira és békél meg a halállal. Ha erre a mély drámai vonalra mentek volna rá némi belekkel és kitépett gerincoszlopokkal fűszerezve, akkor is nagyon működött volna a sztori. Csak megint ott van az a volna szó.

Boyle és Garland ugyanis azzal is foglalkozni akart, hogy a fertőzöttek evolúcióját megmutassa. Így videójátékos elemeket építettek a filmbe, tehát szintek vannak. Ott vannak a kezdő szinten álló lassúak. Aztán a pályaellenségnek számító gyorsak, hogy aztán belépjenek a képbe a főellenségek, vagyis az alfák. Láttunk már ilyeneket, semmi újító nincsen ebben. Romero is kísérletezett már ezzel példának okáért, csak neki sokkal jobban sikerült. Mondjuk itt se mondanám, hogy gond van ezzel, legalábbis engem nem különösebben zavartak. Mint mondtam nem idegen elgondolás az, hogy a fertőzöttek/zombik magasabbra szinte lépnek, saját falkát alkotnak és van közöttük egy, aki vezeti őket. Boyle viszont bekormányozta magát egy csapdába: ugyanis elvileg ezek a fertőzöttek egy idő után meghalnak. Tehát nem klasszikus zombikról van szó, akik ugye eleve megmurdáltak és a halálból tértek vissza. Szóval kellett találni valami magyarázatot arra, hogy a viharba vannak még életben ezek az akármik. Mert oké, elkapnak valakit, az is megfertőződik és így tovább. Tehát ez érthető. Ám ha nem terjedt szanaszét a vírus és elszeparálták magukat az emberek, akkor ugye a fertőzésnek meg kellett volna szűnnie az eredeti koncepció szerint. Akkor miért nem így történt? Na itt érünk el oda, hogy teljesen értelmetlen sztorit találtak ki ennek megoldására. Szaporodás... Ez volt az a rész, amikor már kényelmetlenül fészkelődtem. Majd jött a vonat... istenem, az a vonatos jelenet! Az vetekszik az Alien: Covenant vonatkozó übergagyi jelenetével, pedig ez nagy szó. Ez az egész pedig sokkal több kérdést vet fel, ahelyett hogy magyarázatokat adna. Például a mutáció... Az jó magyarázat lett volna. Szívesen.

A hangulatot amúgy aztán visszahozzák, bár teszem hozzá, ha nekem meglenne a lehetőségem arra, hogy egy alfát kinyiffantsak, akkor gondolkodás nélkül megtenném, de mindegy. Erről már tényleg nem fogok írni. A lényeg, hogy Ralph Fiennes és morbid művészete jól működnek és habár továbbra is marhaságnak tartom az anyával való útrakelést és az apa ezt követő szerepét, azt elismerem, hogy kifejezetten hangulatos és már-már szép volt ez a szekvencia. Majd jött a CBA-s mózeskosár és a felturbózótt Metáltabik, amivel szétvertek mindent. Ezt nem fogom lelőni, meg elmondani, mert látni kell. Látni kell, hogyan kell agyonverni mindent is, ami előtte csúcspont volt és amit ezután a jelenet után már nem lehet visszahozni.

Ezek után mit is mondhatnék? A csalódtam az talán erős lenne, mert tudtam értékelni a többletjelentéseket, a mélyebb metaforákat (engem azok a fura, piros, lázáromszerű bevágások se zavartak), a halál jelentését és a műfajokkal, perspektívákkal való kísérletezést. A klipszerűséget (bár az V. Henrik betétek azok érdekesek voltak és ha abba az irányba haladnak tovább, akkor értelme is lett volna, így viszont full felesleges), a klisék halmozását és újragondolását, valamint a vizuális megjelenítést, ami megint csak nagyon erős volt. A film első harmada egészen jó volt, csak aztán szétesett (bár a kezdéssel azért vannak gondjaim, de elkönyvelem annak, hogy a készítők és jómagam nem vagyunk egy eszmei platformon). Nem volt koherens a cselekményvezetés. Pedig az a Kipling vers! Istenem, attól még most is feláll a szőr a hátamon. Az a katatón, nyugodt, majd egyre agresszívabb, majd kétségbeesett, majd elcsüggedt skandálás, valamint alatta az a hang... Azt kellett volna végig alapul venni, ami abban a versben benne van. Nem kiegészítő elemként kellett volna használni, hanem megtenni főmotívummá.

Nem tudom, hogyan lesz tovább. Mert azt tudjuk, hogy lesz tovább, csak elképzelni se tudom a hogyan-t. Csak remélni tudom, hogy a készítők ebből a kakofóniából ki tudnak hozni valami egyedit és nagyszerűt. Bár szerintem pont az a baj, hogy több filmben gondolkodtak és nem pedig egyben, ami önállóan is működik. Én most csak annyit tudok mondani, hogy lehet kellett volna még 10 évet várni ezzel a folytatással, hogy egy valóban méltó és ütős darabbá álljon össze.

IMDb