Kedvelem az „embervadászat” tematikájú alkotásokat és bár alapvetően nem beszélhetünk önálló alműfajról a horror/thriller zsánerén belül, mégis rengeteg film részese a fent említett halmaznak. Ilyen például a ’82-es klasszikus First Blood című mozi, amiben először találkozhatunk a Sylvester Stallone által megformált John Rambo-val, de ide tartozik a ’87-es Stephen King azonos című regénye alapján készült – bár az alapműtől sok tekintetben különböző – The Running Man is. Azonban néhányan jelentősen kibővítették a tematika határait, így olyan filmek is a „szubzsáner” peremére kerülhettek, mint a ’78-asAlien vagy a ’87-es Predator. Számomra azonban a téma klasszikusai azok az alkotások, amik közös jellemzői a következők: viszonylag kevés szereplőt mozgatnak – ezzel lehetőséget adva az alkotóknak arra, hogy mind a negatív, mind a pozitív hősök karaktereit kellőképp elmélyítsék –, a gyakran nyílt, hatalmas terek ellenére is fojtogató atmoszférát teremtenek és nem riadnak vissza az explicit jelenetek használatától sem. Ilyen film Gibson ’16-os Apocalypto-ja, az akcióorientált, ’94-ben debütált, Ice-T főszereplésével forgatott Surviving the game, William Friedkin 2003-as rendezése, a valós történet által inspirált, The Hunted című alkotás – ez az egyik személyes kedvencem a témában – vagy a horror zsánerének egyik kiemelkedő ausztrál darabja, a 2005-ös Wolf Creek. Sajnos azonban az ilyen vadászatok nem csupán az írók lázálmainak forgatókönyvek lapjaira vésett mementói hiszen történelmünk során több valódi gyilkos is előszeretettel élte át a préda elejtésének mámorító érzését, ilyen volt például az amerikai sorozatgyilkos Robert Hansen is. Baltasar Kormákur – izlandi rendező – idei, Apex című munkája is egy vadász és prédájának történetét meséli el és bár nem sikerül felnőnie a klasszikusokhoz, mégis a téma kedvelőinek tartogat néhány erős jelenetet, amik egy szórakoztató alkotássá emelik a valamivel több mint másfél órás, Netflix-en debütált thrillert.

Az adrenalinfüggő Sasha (Charlize Theron) egy végzetes hegymászóbaleset során elveszíti párját, Tommy-t (Eric Bana). A férfi halálát követően a nő egy Ausztráliába szervezett extrém túrája során igyekszik túllendülni a gyász fájdalmán, azonban személye felkelti egy sorozatgyilkos – Ben (Taron Egerton) – figyelmét. A férfi régóta vadászik már és mindig a tökéletes prédát kereste és úgy tűnik a nő személyében végre megtalálta a vágyott trófeát…

Kormákur rendezésével kapcsolatba ambivalens érzéseim vannak. Bizonyos szekvenciák feszültsége szinte tapintható, a karakterek kibontására hagy időt – bár az írói munka olykor felszínesnek hat – viszont néha túl sokat mutat és ezzel túl is magyaráz, ezzel elveszítve az antagonista személyét körül lengő baljós, őrülettől kavargó homály egy fájó részét, valamint a finálé pátosza – bár érthető ugyan – mégis soknak érződik. A film harmadik főszereplője minden kétséget kizáróan az ausztrál táj, aminek a fényképezése letaglózóan gyönyörű, egy megfelelő képernyőn tényleg lélegzetelállító. Sajnos azonban az alkotók – a direktorhoz hasonlóan – olykor túlzásokba estek, ez pedig meg is látszik a végeredményen. Bár használtak praktikus effekteket mégis gyakran – indokolatlanul is – a CGI-ra támaszkodtak. Vannak olyan jelenetek, amikor gyakorlatilag kitépi a nézőt a film szövetéből a jó pár generációval korábbi technikának tűnő effektek használata. Sajnos a tájat is igyekeztek „feljavítani” ily módon – ami sok esetben teljesen szükségtelennek bizonyult –, ennek köszönhetően pedig néhol számítógépes játékokat idéző kulisszákat is láthatunk a televízió képernyőjén.

A film egészéhez hasonlóan a scriptre is jellemző egyfajta kiegyensúlyozatlanság, aminek gyengébb részeit a színészek játékukkal próbálják ellensúlyozni – hol több, máskor kevesebb sikerrel. Az ötvenedik x-et tavaly betöltő Charlize Theron hatalmas munkát fektetett a forgatásba – profi mászó készítette fel – és a forgatási napok alatt számos mászást egyedül hajtott végre, ennek köszönhetően a releváns jelenetek igazán hitelesnek hatnak, azonban Sasha karakterének apró rezdülései, gyászának érzékeltetése kevésbé hatékony, ezért a vele való azonosulás is gyakran nehézkessé válik – bár azt is el kell ismerni, hogy a hálásabb szerep egyértelműen Taron Egerton-nak jutott. A színész ugyanis láthatóan fürdik az őrült sorozatgyilkos szerepében. Egerton remekül formálja meg Ben karakterét, személyiségének agresszív rétegét éppúgy, mint azt az elesett, szinte gyermeki lényt, aki vágyik a figyelemre és a megértésre. A film legemlékezetesebb jelenete is a színész nevéhez köthető mert hála neki – és a The Chemical Brothers Go című dalának – a vadászat előtti utolsó percekben teljes képet alkothatunk a férfi személyiségéről. Az elektronikus zene üteme szinte transzállapotba juttatja Bent, a gyilkos ösztön kielégítésének késleltetése ugyanúgy része a rituálénak, mint az üldözés, a csapdaállítás vagy a raktárként és trófeateremként is funkcionáló barlang felkeresése. Egerton hitelessége szinte fájóan pontos, mintha magát Hansen-t látnánk az Alaszkai fák árnyékában, várva az üldözés és az elejtés által nyújtott felfoghatatlan gyönyöröket. Borzongató a színész játéka.

Az Apex nem lett tökéletes film, sőt néhány aspektusa fájdalmasnak is hathat, mégis egy szórakoztató esti filmként jó szívvel ajánlható. Abban az esetben pedig, ha a néző el tud vonatkoztatni a befejezés érzelmi emelkedettségétől, még a gyász leküzdésének nehéz folyamataként is értelmezheti Sasha ismételt kísérletét a hegy legyőzésére. Az alkotók jól döntöttek, azzal kapcsolatban, hogy nem küldték moziba a filmet – a lenti értékelés is így értelmezendő –, mivel az otthonok képernyői elnézőbbek a hibákkal szemben, mint a mozitermek gyöngyvásznai…

IMDb