Damian McCarthy rendező az utóbbi pár évben viszonylag hamar felkerült a horrorrajongók radarjára. Első filmje, a 2020-as Caveat még csak underground vonalon keltette fel sokak figyelmét, majd 2024-ben az Oddity már sokkal nagyobb nézőtáborhoz tudott eljutni, ám még így is fényévek választották el a mainstream vonaltól, ami jól is van így. McCarthy egy nagyon sajátos és markáns látásmóddal rendelkező alkotó. Eddigi filmjeire a sötét, lélekszorongatóan nyomasztó atmoszféra, valamint az erős (néha talán túlzott) szerzői, a megszokott filmes stílusoktól elrugaszkodó történetmesélés volt a jellemző, illetve a folk-horror témáinak gyakori szerepeltetése. Egy határozott látásmóddal rendelkező filmes ő, akinek a munkái vagy elnyerik a nézők tetszését, vagy nem. Meg kell valljam őszintén, jómagam is azok közé tartozom, akik bármennyire is értékelték a Caveat és az Oddity sajátosan lélekőrlő stílusát, de magukkal a filmekkel nem nagyon tudtak mit kezdeni. Túl elvontak és néha túl vontatottak voltak ahhoz, hogy maradandó nyomot hagyjanak bennem, így nyugodtan kijelenthetem, hogy eddig a rendezőnek nem kifejezetten sikerült megnyernie magának. Legújabb filmje, a Hokum viszont ismét elég nagy figyelmet keltett filmes körökben, és kár lenne tagadnom, hogy az első előzetesek az én figyelmemet is felkeltették. Ahogy arra McCarthy esetében számítani lehetett, a kezdeti kritikák eléggé vegyesek voltak a filmmel kapcsolatban. Ez szerintem nem lepett meg senkit. A valódi kérdés viszont az, hogy a Hokum tovább halad a rendező filmjeinek eddigi útján, vagy pedig egy újabb irányt jelöl ki?

Ohm Bauman (Adam Scott) egy saját démonjaival küszködő író, aki egy napon úgy dönt, hogy egy kis időre egy félreeső ír fogadóba vonul vissza. Eredetileg azért érkezett ide, hogy ezen a helyen szórja szét szülei hamvait, akik valaha boldogok voltak itt, ám ha már van rá lehetősége, akkor az itt töltött időt munkára is felhasználja, hogy itt írja tovább legújabb könyvét. Ez azonban nem megy a legkönnyebben, hiszen a hely jó pár fájdalmas emléket felelevenít az íróban, aki nem egyszerű természete miatt a helyiekkel sem jön ki valami jól. Ám ahogy a fogadó személyzetétől megtudja, az épületnek egy sokkal sötétebb titka is van, ami még jobban beárnyékolja az itt tartózkodását. Elmondásuk szerint ugyanis egy boszorkány kísérti a fogadót.
A Hokum egy érdekes átmenetnek tűnik McCarthy filmográfiájában, mert bár bőven megtartja a rendező eddigi stílusát és témáit, de ezzel együtt történetmesélésében és hangvételében kicsit közelebb helyezkedik a szokványosabb horrorokhoz. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Hokum egy sima közönségfilm lenne, mert ez továbbra is egy réteg horror, nagyon nyomasztó hangulattal, jelentős mögöttes tartalommal, viszont még így is jóval befogadhatóbb és emészthetőbb, mint a rendező előző két munkája. A cselekmény jól követhető és könnyen értelmezhető, és ami számomra egy örömteli meglepetés volt, hogy az alapfelálláson kívül - amit az előzetesek is mutattak - itt azért jóval több fordulat és cselekményelem kerül elő a film során. Utólag ránézve talán kicsit soknak is tűnhetnek ezek a történetszálak, ám McCarthy jó ízléssel dolgozza össze őket, és egy teljesen kerek egészet kapunk. A boszorkányos horror mellett kapunk még egy bűnügyi szálat és egy személyes, lélektani drámát is, amik részben kicsit mintha epizódikusan adnák át egymásnak a stafétát, hogy aztán a végére minden tökéletesen a helyére kerüljön. Sokan hasonlították a filmet a Ragyogáshoz és a 1408-hoz, ami főleg az utóbbi esetében érthető is, ám a Hokum pont az előbb említett erényei miatt egyáltalán nem lesz ezeknek afféle olcsó másolatává, hanem egy egyedi és saját jogán is releváns filmmé válik.

A rendezőre jellemző nyomasztó, másvilági hangulat itt is jelen van a cselekmény legelejétől, ám itt még is inkább fokozatosan kúszik be a történetbe, hogy aztán az utolsó harmadra mindent leuraljon. Addig viszont több eseményen és cselekményszálon haladunk végig, amik enyhe könnyedséget is kölcsönöznek a filmnek. Sőt, a film első fele, még a boszorkány legendájával együtt is inkább érződik részben egy mély karakterdrámának, részben pedig egy rejtélyes kriminek, sajátos skót hangulattal. A történet már ezekben a kezdeti szakaszokban is azonnal megragadja a figyelmünket. Annyi minden történik és annyi kérdés vetődik fel, ami végig benntart minket az események forgatagában, és Baumannal együtt próbáljuk megfejteni, hogy miről is van itt szó. Az érdekes események mellett, ami nagyon nagy fontossággal bír még itt, azok a szereplők. Nagyon érdekes karakterekkel sikerült megtölteni ezt a filmet. Van, aki kedvelhető, van, akit tudunk utálni is, de mindenkinek megvan a maga saját jellegzetessége, ami miatt mindenkire oda tudunk figyelni, és kíváncsian figyeljük, hogy kivel mi fog történni, vagy milyen szerepet töltenek majd be az eseményekben. A mellékszereplők közül érdemes kiemelni a David Wilmot által játszott Jerry-t, aki a film talán legszórakoztatóbb és legkedvelhetőbb karaktere, egyben pedig ő az, aki bevezeti főszereplőnket az események elvontabb, misztikusabb megközelítésébe. Ám a jó mellékszereplők mellett szükség van egy nagyon jó főszereplőre is, és azt maximálisan meg is kapjuk Ohm Bauman személyében. Adam Scott már eddig is bebizonyította, hogy egy remek színész, és ezt a tehetségét itt is sikeresen kamatoztatja. Bauman egy jól megírt, rétegzett karakter, akiben több van, mint ami elsőre látszik. Kezdetben ugyanis egy kifejezetten ellenszenves fickóról van szó, akit legszívesebben mi is felpofoznánk. Aztán szép lassan kibomlik előttünk a valódi jelleme, kezdetben abban, hogy nagyon is törődik másokkal, és teljesen önként veti bele magát egy rejtély megfejtésébe, csak hogy segítsen valakin. Aztán fokozatosan hullanak ki a csontvázak a szekrényből, hogy meglássuk valójában milyen múltbéli traumák mozgatják és kínozzák Baumant. Egy tökéletes karakterívet láthatunk az ő történetében, ami egyben egy megváltástörténet is. Baumont ezen személyes drámája adja a cselekmény legfontosabb gerincét, ami a játékidő első és harmadik felvonásában kapja a legnagyobb fókuszt. Az ő karaktere tölti meg igazán élettel és jelentőséggel ezt a történetet, ami mind drámaként, mind horrorként is tökéletesen funkcionál.

És bár kifejezetten a horror vonalról nem sok konkrét szót ejtettem eddig, de ennek most eljött az ideje. Ugyanis, mint horror, a Hokum kifejezetten erős, bár erre azért kell egy kicsit várni. A film első harmada még csak lazán bevezeti a horror elemeket és a misztikum alapjait, a második harmad pedig inkább magát a rejtélyt helyezi fókuszba, és ez a szegmens jobban funkcionál krimiként vagy egyszerűbb thrillerként. Az utolsó harmadra viszont maximálisan megérkezünk a horror és a lélektani terror mezejére. Az a sötét és nyomasztó, rémálomszerű világlátás, ami a rendező előző két filmjében is jelen volt, az itt csúcsrajár. Itt egyáltalán nem a vérengzős fajta horrorról van szó, hanem tényleg azokról az éjsötét ősi árnyakról, amik lassacskán a szívünk és lelkünk köré fonják karmaikat. A film él valamennyire a jumpscare elemivel, de itt egyáltalán nem a bazári jumpscrae-ekről van szó. Az ijesztő dolgok nem váratlanul, pár másodperces ijesztgetésre ugranak hangos hangeffektekkel az arcunkba, hanem szép lassan, kitartva jelennek meg, és inkább a váratlan felbukkanásuk az, ami egy pillanatra kiugraszt minket a bőrünkből. Bár így is van pár olyan ijesztgetés, ami kicsit erőltetettre sikerült. Ezek mellett inkább a suspense eleme az, ami érvényesül. A rendező nagyon jól bánik a sejtetés idegőrlő elemeivel. A rettegés forrását az atmoszféra és a hangulat teremti meg, és mindazok az információk, amik eddig a rendelkezésünkre álltak, amik alapján egy sokkal borzalmasabb képet rakunk össze a fejünkben, hogy mi várhat szerencsétlen főszereplőnkre. Itt a játékidő utolsó harmadában a feszültség tényleg pattanásig feszül, amihez a kilátástalannak tűnő helyzet mellett nagyban hozzájárul a boszorkánynak az alakja is. Magából a boszorkányból keveset kapunk direktbe, de amikor megjelenik, az ténylegesen hátborzongató. A klasszikus, kicsit népmesei, de még inkább mitikus, archaikus boszorkányképet kapjuk meg itt, ami tényleg a legősibb félelmeinkkel rezonál. Magának a filmnek a története is kicsit ilyen népmesei vonalon halad és ez a narratíva maximálisan ráhúzható a játékidő utolsó szegmensére és a végső konklúzióra. A folk-horror és a mitikus elemek használata a rendező korábbi filmjeire is jellemző volt, de itt most tényleg egy modern és sötét népmesét kapunk, ami azok funkciójának megfelelően nagyon mély és fontos témákat próbál átadni nekünk a mese és a félelem révén. A történet levisz minket a pokol legsötétebb bugyraiba, hogy ott aztán szembenézhessünk ezekkel a félelmekkel és újult erővel térhessünk vissza onnan. Ennek megfelelően a filmnek van egy nagyon erős életigenlő megközelítése is, ami egy nagyon nagy plusz élményt tud adni nekünk.

Bátran kimerem jelenteni, hogy a Hokum Damian McCarthy eddigi legjobb filmje, egyben pedig egy kifejezetten jó horrorfilm is. Nagyon jól használja a feszültség és a lélektani terror elemeit, és az ijesztgetés mellett egy nagyon lényeges történetet mesél el nekünk, átadva ezáltal egy igen fontos tartalmi mondanivalót egy megtört lélek útján keresztül. Ez pedig a legjobb mesék és történetek ismérve. Bátran merem ajánlani mindenkinek ezt a filmet, bár a rendező stílusát figyelembe véve, valószínűleg ez sem fogja mindenki tetszését maradéktalanul elnyerni. De maga az élmény így is biztosan célba fog találni.

IMDb