Az emberiségnek mindig szüksége volt történetekre. Mesékre, amik szájról szájra terjedve gondolkodtatnak el, tanítanak, utat mutatnak vagy éppen figyelmeztetnek. Az egykori történetmesélők varázslatos helyeket, elsüllyedt kincseket, bátor hősöket és legyőzésre váró gonoszokat álmodtak meg, hogy esténként a tűz pislákoló fényénél tovább adhassák nemzedékük tudását a fiatalabb generáció tagjainak, formálva képzeletüket és gondolkodásmódjukat is. Az idő múlásával a mesélők eltűntek, történeteik pedig tovább fejlődve átköltöztek a könyvek lapjaira, majd a képernyők fekete tükrein túlra is. A modern kor gyermeke pedig már nem kerül közel ezekhez a történetekhez nyomtatott alakban, helyette várja szinte ugyanaz audiovizuális formában, de már nem a televízió képernyőjén, hanem sokkal közelebb, szobája csendjében, egy számítógép vékony monitorjának derengő fényénél vagy tabletjének kijelzőjén. Várja őt számtalan érdekes, felfedezésre váró világ. A varázslatos helyek, a hősök, a megmentésre váró királylányok. Azonban nem minden világ barátságos – ezt sajnos idővel mindenki a saját kárán kénytelen megtanulni. Azonban míg régen a mesélő személye egyfajta sámánként, vezetőként funkcionálva képes volt utat mutatni és erősíteni, bátorítani hallgatóságát, addig napjainkban ez a kulcsfontosságú közvetítő szerep elvész. A történetet nem egy bölcs ember meséli el, aki segítségünkre lehet a nehéz pillanatokban, hanem egy érzelmektől mentes képernyő prezentálja azokat, ellátva alapvető funkcióját. Kérdés, vélemény és ítélet nélkül. Idővel az egykori történetek is megváltoztak és az egyes stílusokban megfogalmazott mesék számos olvasót/hallgatót/nézőt szólítottak meg. Egy ilyen stílus a rémtörténet is, ami az internet térnyerésével napról napra formálódik. A klasszikus történetek, mint Stoker Drakulája, Shelly Frankensteinje napjainkban is meghódítják közönségüket, azonban újabb stílusok is formálódtak ez elmúlt évtizedekben. Egy ilyen stílus a netes felületeken terjedő, rövid horrortörténet, a creepypasta is. Valószínűleg sokan hallottunk már Slender Man-ről, Jeff the Killer-ről vagy éppen Siren Head-ről. Ahogy sokan találkozhattak már a Backrooms történetével is. Az eredeti sztori a 4chan weboldalhoz köthető, ahol paranormális témában vártak nyugtalanító képeket a felhasználóktól. 2019. május 12-én az egyik user ezt a képet töltötte fel:

Egy másik felhasználó pedig egy mindössze pár soros hozzászólásával útjára indította az egyik legismertebb modern horrortörténetet. A Backrooms térközi irodaépülete. Az öreg padlószőnyeg, a sárga tapéta, a fények neonja és a végtelen üresség a liminális tér horrorjának egyik mérföldköve. A hatás pedig nem maradt el. Rajongói oldalak születtek, új történeteket meséltek el. A Backrooms univerzuma kibővült. 2022. januárjában pedig egy lelkes rajongó, az akkor 16 éves Kane Parsons, egy – később sorozattá bővülő – rövidfilmet töltött fel a Youtube-ra, The Backrooms (Found Footage) címmel. A valamivel több, mint 9 perces rövidfilm nem csak a rajongók tetszését nyerte el, a fiatal alkotó a ’22-es Streamy Awardson is elismerésben részesült. (Az első videót ’26 májusáig több, mint 78 millióan nézték meg az oldalon.) Ezt követően, 2023 februárjában az A24 stúdió bejelentette, hogy filmes adaptáció készül rövidfilmek alapján, Parsons rendezésében. A fiatal rendező pedig olyan mozit prezentált, ami, bár nem tökéletes, mégis joggal tarthat igényt a nézők figyelmére.

Clark (Chiwetel Ejiofor), a nehézségekkel küzdő bútorbolt tulajdonos egy napon az üzlet alagsorában egy különös átjárót fedez fel, egy átjárót egy ismeretlen irodakomplexumba. Mivel élete romokban hever egyre többet tartózkodik a realitás falain túl, ebben a furcsán üres, végtelennek tűnő épületben. Tapasztalatait megosztja pszichológusával, Mary-vel (Renate Reinsve) is, aki nem hisz a férfinak. Clark eltünése után végül a doktornő is átlép a különös helyre, hogy aztán a falak végül mindkettőjük körül bezáruljanak…

Parsons biztos kezekkel dirigálja a filmet, látszik rajta a téma iránti elkötelezettség, éppúgy, mint konkrét művészi koncepció. A hírnevét megalapozó VHS esztétika itt csak nagyon visszafogottan van jelen, viszont, amikor megjelenik rendkívül nyugtalanítóvá varázsolja a mozitermet és a fotelünket is kényelmetlennek érezhetjük majd néhány pillanatban. Azonban mégis, ami igazán kiemeli a filmet a középszerű alkotások szürke tömegéből az az írás és a kegyetlenül erős atmoszféra. Az átmeneti tér rettegését plasztikusan vetítik a szemeink elé. Az a kellemetlen érzés, hogy a tér végtelen, hogy valaha voltak itt tárgyak, emberek és élet. Hogy lehet már nincsenek itt és ami még ennél rosszabb, még nem érkeztek meg. Hogy átlépve a falon a néző is érzi, hogy téren és időn kívül bent reked, ebben a fojtogató, sárgás pokolban. Egyszerűen zseniális, akik – hozzám hasonlóan – kedvelik a liminális terek baljós esztétikáját mindenképp váltsanak jegyet rá. Nem fognak csalódni.

A főszerepeket alakító színészek is jól teljesítenek. A múltjával és démonaival küzdő Clark karakterét, Ejiofor hitelesen formálja meg, Reinsve pedig tökéletes választásnak bizonyul az egykori sebek alatt szinte összeroskadó, elveszett Mary szerepére. Mégis a mozi legjobbja maga a helyszín – és az azt megmutató operatőrök. A Backrooms végtelen irodaépülete az igazi főszereplő. Vonzó és rendkívül taszító. Felfedezésre csábít, mégis minden üres fal, minden ott maradt bútor, minden változás figyelmeztetés. Menekülj. Ezek miatt az ambivalens érzések miatt erős ez a film. De… Mert sajnos itt is van egy DE – így, nagybetűkkel.

A film mélységét adó, remekül megírt, pszichológiai háttér, az, hogy szereplőink gyakorlatilag saját elméjük poklának egyfajta manifesztációjaként élik meg a végtelen tereket remek metafora, azonban elementáris hatása csak a mozi körülbelül két harmadáig működik megfelelően. A fenyegető entitás – bár emberibb az eredeti műben láthatónál – kicsorbítja a félelem késeinek hideg pengéit. Mindezt sajnos úgy, hogy szinte tapintható egy olyan alternatív végkifejleti is, mint Kubrick mesterművében, a The Shining-ban. Ezt a lépést az alkotók viszont már nem merték megtenni. Kellett egy lény, a fenyegetés. Véleményem szerint egy sötétebb, pszichológiai horror végkifejlet jobban állt volna az alkotásnak – bár azt el kell ismernem, hogy akár ezt is bele lehet látni… Köszönhetően a misztikum selymes fátylát több helyen is felhasító, erőltetettnek ható magyarázatoknak. A Backrooms pont azért működik mert sejtet, mert bizonytalanságban tart, mert nincs válasz – legyen a kérdés bármi is. Ehhez több bátorság kellett volna az alkotók részéről, még úgy is, hogy a végtelen épület emlékezésében rengeteg potenciál volt, amit nem használtak ki megfelelően…

A Backrooms összességében egy ajánlott alkotás lett. Egy nyomasztó, atmoszférikus, liminális horror, ami akkor működik igazán, amikor hagyja, hogy elvesszünk benne. Mert akkor kicsit elveszünk saját elménk szobáinak végeláthatatlan labirintusában is. A filmmel ellentétben viszont ott nem vár szörnyeteg. Csupán az, amire mi emlékszünk életünk pillanataiból. Vagy talán magunkat találjuk ott? Vagy azt az entitást, akivé váltunk megtett utunk során? Szükségünk van ezekre a történetekre. Ezekre a mesékre. Ezekre a sárgás falú szobákra. Mert bennük talán megtalálhatjuk azokat a válaszokat, amiket a tükreink elhallgatnak előlünk…

IMDb