Szinte már közhelyes alapvetésnek számít, hogy sok nagy filmkészítő kisköltségvetésű, olcsó horrorokkal kezdte a karrierjét. Sok esetben ezek a kezdeti szárnypróbálgatások kultikus művekké váltak és nem ok nélkül. Ezeket az olcsóbb projekteket ugyanis legtöbbször olyan filmkészítők rakták össze, akiknek volt egy szilárd víziójuk, őszinte, elkötelezett lelkesedésük, és nem kevés kreativitásuk. Olyan emberek, akik valóban alkotni is akartak valamit, nem pedig csak pénzt keresni, ráadásul saját helyzetükből kifolyólag, az erőszakos stúdiónyomásoktól is teljesen mentesek voltak. Az utóbbi időben elég nagy figyelemre tett szert az a jelenség, hogy egyszerű youtuberek hasonló körülmények között fogtak bele első komolyabb filmjeik, ráadásul horrorfilmek elkészítésébe, amelyek rendre megnyerték maguknak a közönséget, szemben a több milliós hollywoodi gigaprodukciókkal. Először Danny és Michael Philippou, akik a RackaRacka youtube csatorna alkotói, hozták el nekünk a Beszélj Hozzám!, illetve a Hozd vissza őt című filmeket, majd nemrég Mark Fischbach, azaz Markiplier tett szert nem kevés figyelemre az Iron Lung című poszt-apokaliptikus horrorjával. Most pedig Curry Barker (aki korábban a that's a bad idea youtube csatornával szerzett ismertséget magának) legújabb horrorfilmje, a Megszállottság arat hatalmas sikereket a mozikban világszerte. És annyit már előre leszögezhetek, hogy a film sikere kicsit sem alaptalan.

Bear (Michael Johnston) reménytelenül szerelmes a kolléganőjébe, Nikkibe (Inde Navarrette), ám saját önbizalomhiánya és gátlásai miatt nem meri bevallani érzéseit a lánynak, aki pedig nagyon úgy tűnik, hogy csak, mint egy nagyon jó barátként tekint a fiúra. Egyik nap azonban egy kis ezoterikus boltban Bear rátalál egy kívánságfűzre, ami a reklámszlogen szerint minden kívánságot teljesít. Egy kétségbeesett pillanatában Bear végül használja is az eszközt, és azt kívánja, hogy Nikki jobban szeresse őt, mint bárkit a világon. A kívánság hamar valóra is válik, és úgy fest, hogy a lány tényleg fülig beleszeretett a srácba. Bear öröme nem is lehetne nagyobb, az ifjú szerelmesek boldogan élik a napjaikat, ám szép lassan ez az idilli élet is egyre baljóslatúbb lesz. Nikki ugyan is egyre furcsább és kiakasztóbb dolgokat kezd művelni, és a fiú iránti szerelme és ragaszkodása is egyre betegesebb és veszélyesebb méreteket ölt.

Maga az alapötlet egy egyszerű kis poén is lehetne, ami Barker valamelyik youtube videójába is beleférhetne. Ám itt is azzal az esettel állunk szemben, amikor egy poén alapötletből egy teljes filmet hoznak létre, ráadásul úgy, hogy egy minimális öniróniától eltekintve ezt a sztorit sikerül végig komolyan vehetően és félelmetesen tálalni. Az egész olyan, mint egy rémálom; valami, aminek önmagában hihetetlenül abszurdnak és banálisnak kellene lennie, a lehető legnagyobb terror és rettegés forrása lesz. Ez is egy újabb remek példája annak, hogy az abszurd és a horror, a vicces és a félelmetes mennyire képesek kéz a kézben járni. Egyben ez az alapötlet egy a mai társadalmunkban kifejezetten fontos jelenséggel is foglalkozik. Az utóbbi években alapból nagy figyelmet kapott a közbeszédben a férfiak elmagányosodása, az incel kultúra és a „nice guy” szindróma. Ezek a témák mind valós problémákból és frusztrációkból fakadnak, és a film meg is ragadja ezek lényegét. Főszereplőnk Bear egy tipikus „jófiú”. Rendes, megértő, egy igazi jó barát, ám egyben teljesen önbizalomhiányos, lelkileg és mentálisan gyenge, abszolút ingatag, és inkább alárendeli magát másoknak. Az ő nagy problémája, hogy a szeretett nő nem viszonozza az érzéseit, önmagában és objektíven nézve nem egy apokaliptikus probléma, viszont személyes szinten ez nagyon is borzalmas érzés tud lenni, és mind voltunk már ilyen helyzetben. A probléma viszont abból fakad, hogy Bear csökönyösen és szinte már hisztis módon nem akarja ezen túltenni magát, és csak azért is meg akarja szerezni az imádott nőt, amihez nem rest természetfeletti segítséget is igénybe venni. A történet során eléggé kiderül főhősünkről, hogy nem elég stabil ahhoz, hogy alapjáraton kezelni tudjon egy ilyen párkapcsolatot, és amikor már hozzájut a maga természetellenes módján, az azzal járó kiakasztó dolgokat már pláne nem képes irányítani. Igazából teljesen jogos az a kijelentés, hogy minden rossz, ami a filmben történik, az lényegében Bear hibája, mert az egy dolog, hogy a legelején elköveti azt az elkeseredett és meggondolatlan lépést a kívánsággal, de a későbbiekben is voltak még lehetőségei, hogy máshogy döntsön, viszont ő gyengesége és önzősége miatt nem így tett, aminek csak egyre rosszabb vége lett. Ilyen téren a Megszállottság teljes mértékben egy klasszikus horror vagy rémtörténet, amiben az emberi gyarlóság és rossz döntések vezetnek el óda, hogy a természetfeletti erők büntetik meg ezért szereplőinket.

Szóval alapjáraton egy egyszerre poénos alapfelvetéssel és egy klasszikus rémtörténet sémával van dolgunk modern köntösben, ami teljesen releváns kortárs problémákkal foglalkozik, meglepően mélyen. Kérdés az, hogy ezt milyen módon és eszközökkel valósítja meg? Az egy elég érdekes megoldásnak bizonyult Barker részéről, hogy az alapötletet, hogy egy meggondolatlan kívánság szó szerint valósággá válna, úgy kezeli, hogy milyen lenne, ha ez ténylegesen megtörténne a mi valóságunkban. A rendező teljesen logikusan viszi végig ezt az alapvetést, a cselekmény minden további része egyértelműen önmagából következik, és válik egyre fokozatosabban egyre borzalmasabbá. A rendező egyáltalán nem tolja túl a történetet és a koncepciót, nincsenek eltúlzott fordulatok és látványos túlzások. Helyette sikerül végig a szilárd talajon tartani az egészet és beéri csak annyival, amennyit ez a koncepció önmagában megkíván, és ez jól is van így. Humor és önirónia eléggé minimális szinten van benne, szinte az egész film komolyan van véve, és emiatt lesz meglepően ijesztő és nyomasztó. Az őrületig szerelmes álomnő koncepciója egyre fojtogatóbb és egyszerűségében kilátástalanná válik. A természetfeletti elemektől eltekintve még ez sem lenne annyira idegen és valóságtól elrugaszkodott koncepció, hiszen mindannyian találkozhatunk a hétköznapokban teljesen őrült emberekkel, akik beteges birtoklási vággyal kötődnek bizonyos személyekhez, és ez nem ritkán a legbrutálisabb tettlegességig is elfajulhat. A Megszállottság esetében is a természetfeletti csak annyiban járul hozzá ehhez, hogy ezeket a határokat a legszélsőségesebb pontig kitolja, illetve ebben az esetben egyértelműen a főszereplőt, Beart teszi meg felelőssé ezért az egészért. A film hangulata és atmoszférája elejétől a végéig iszonyat nyomasztó és kellemetlen. Nem sok vidám pillanat van benne, ami pedig még is van, az vagy hamis boldogság, vagy pedig nagyon rövidesen véget is fog érni. Ez a megoldás iszonyatosan fojtogatóvá teszi ezt az egész helyzetet, és mi nézők is kínosan fészkelődünk a székünkben, mert akarva akaratlanul beleképzeljük magunkat, hogy mi mit tennénk egy ilyen helyzetben? A rendező ebben a tekintetben nem ad túl sok feloldozást, hanem helyette egy fokozatos lelki terrort épít fel nekünk. Egy-két apró komolytalanabb, önironikusabb kikacsintást azért megenged magának, de azok is annyira elegendőek, hogy ne forduljunk magunkba teljesen. Illetve az atmoszféra mellett a film nem fél néha kifejezetten véres lenni, sok esetben pedig egyenesen gusztustalan. Noha nem kell itt nagy polgárpukkasztásra és elborult túlzásokra gondolni, mert a testi borzalmakat is minimálisan, egészen reálisan kezeli a rendező, és talán épp ezért annyira húsbavágóak.

Egy ilyen történet másik nagyon fontos támpillére a színészek és a karakterek, és szerencsére a Megszállottság ezen a téren sem vall kudarcot. Akiket elsősorban ki kell emelnünk az a két főszereplőnk. Michael Johnston játssza Beart, és egy teljesen hiteles és átérezhető alakítást nyújt nekünk. Bear egy fájdalmasan hétköznapi és megtört figura, de épp ez az a lelki gyengesége az, ami egyre rosszabb döntésekbe sodorja őt, még ha ezek alapjait még meg is tudjuk érteni. Egy darabig még együtt is tudunk érezni a karakterével, de rövidesen olyan súlyos és visszafordíthatatlan eseményláncokat idéz elő, amikre sokáig csak tagadással tud reagálni, hogy az a kevés szimpátiánk is lassan elszivárog. Ez a folyamat teljesen jól van ábrázolva mind színészi, mind rendezői frontról, így igazából egy teljesen hiteles bukás történetet figyelhetünk végig. Aki viszont tényleg megérdemel minden figyelmet és dicsérő szót, és aki az egész filmet elviszi a hátán, az Inde Navarrette Nikki szerepében. Amit ez a nő itt leművel az egyszerűen fantasztikus, és valóban nagybetűs színészkedés. Nikki karaktere alapjáraton egy teljesen szimpatikus és kedvelhető lány, akivel talán mi is szívesen lógnánk együtt, és emellett nagyon vonzó is. Na de amikor a kívánság kifejti rajta a hatását, akkor konkrétan ő lesz a legfélelmetesebb dolog az egész filmben. A vágy titokzatos tárgyából nagyon hamar átvedlik a félelem és a terror forrásává. Navarrette nagyon finoman és ízlésesen játssza el ezeket a momentumokat. Ragaszkodása kezdetben csak szép fokozatosan válik fullasztóvá és kellemetlenné, aztán tetézi ezt egyre furább és kiakasztóbb tettekkel, mint például döglött állatok ajándékozása. Aztán a viselkedése is egyre démonikusabb lesz. Azt hiszem sosem fogom elfelejteni azokat a jeleneteket, amikor Nikki csak áll éjszaka a sötét szoba sarkában és figyeli Beart, vagy amikor ott áll a küszöbön, az arcából nem látunk semmit, és nagyon cizelláltan ecseteli, hogy hogyan fogja megölni magát, ha Bear elmegy estére a barátaival szórakozni. Aztán jönnek az önmagában és másokban is kárt tevő húzásai. Tényleg iszonyatosan félelmetessé válik ez a lány, amiben tényleg a kiszámíthatatlansága a legriasztóbb. De a legelborzasztóbb, amikor Nikkinek vannak úgymond tiszta pillanatai, amikor a bűvölet köde mögül előbukkan a tiszta tudata, aki elszörnyed attól, ami vele történik, majd hamar visszasüllyed a mélybe, visszaadva az irányítást valaminek, ami mintha bitorolná a testét. És ezeket a kétségbeesett pillanatokat és váltásokat a karakterben is fantasztikus hitelességgel prezentálja nekünk Navarrette kisasszony. Ez a szerep biztosan legendássá fog válni. Mellettük a többi mellékszereplő is mid teljesen jó alakítást hoz, tényleg nincs senkire panasz, de ők egyértelműen csak asszisztálnak Bear és Nikki kálváriájához. Közülük is leginkább a baráti társaság másik két tagját érdemes kiemelni, Iant (Cooper Tomlinson), és Saraht (Megan Lawless). Ian inkább az ész hangja, míg Sarah egy nagyon jó barát, aki egyben egy sokkal jobb lehetőség is lehetne Bear számára, ha a srác hagyná az illúzióit és észrevenné végre a lányt. De ehelyett csak fájdalom és tragédia lesz a szereplők osztályrésze.

A Megszállottság kérdés nélkül egy modern kult klasszikus már most, ami egy nagyon egyszerű és banális alapötletből tudott egy igazán sötét és fojtogató horrorfilmet csinálni. A kreatív és ihletett rendezés és a kiváló színészi munka emelik csak még feljebb ennek a sztorinak a fényét, amiről biztosan sokat fogunk még beszélni. Minden horrorrajongónak kötelező darab, de akik nincsenek benne annyira a műfajban, azoknak is egy kellemesen para élményt tud nyújtani. Randifilmnek viszont nem feltétlen ajánlható, kivéve az önironikus és önreflexív párok számára.