Dr. Jane Mathis szakterülete a traumás esetek kezelése. Abban hisz, hogy a terápiához és az embereket ért lelki sérülések feloldásához nem feltétlen szükséges a gyógyszeres kezelés. Sokkal hatásosabb az, ha az ülések során leásnak a trauma mélyére, hogy a beteg szembe tudjon nézni vele, és ezáltal el tudja engedni azt. Azonban nem lehet mindenki elég erős ehhez. Jane Nora nevű páciense összeroppan a felismerés miatt, ezért rátámad a nőre, majd átvágja a saját torkát. Jane igyekszik feldolgozni az őt ért támadást, illetve azt, hogy Noránál nem járt sikerrel és nem tudott rajta segíteni. Fogad ugyan még pácienseket, de kerüli a traumás esetek kezelését. Egészen addig, amíg egy súlyosan roncsolt arcú férfi, Alex fel nem keresi azzal, hogy rajta csak ő tud segíteni. Jane megszánja a férfit, ám hamarosan furcsa dolgok történnek, és a nőnek szembe kell néznie a lelke legmélyét uraló fájdalommal és kudarcának hozományával.

Bevallom, nagyon szeretem a pszichológia és az őrület köré épülő filmeket. A bárányok hallgatnak vagy a Hatodik érzék hatalmas kedvenceim, éppen ezért nagy elvárásokkal ültem le megnézni a Clinicalt. Reméltem, hogy ha nem is érik el a készítők a példaként felhozott filmek szintjét, de mondjuk egy Ne szólj száj kaliberű sztorit kihoznak belőle. Elvégre igazán érdekes látni, hogyan alakul a doktor és páciense kapcsolata, milyen drámák húzódnak meg a háttérben, sőt még az is előfordulhat, hogy a pszichiáterből lesz a páciens. Sajnos azonban a Clinical fetreng a középszerűségben, a készítői pedig majd belegebednek abba, hogy átverjék a nézőiket. Nagyon izzadságszagúra sikeredett a történet, amibe három csavart is beleszuszakolnak. A legnagyobb bajom ezzel csak annyi, hogy több szálat bevetnek az átverésünk érdekében, ezért a végkifejlet nagyon összecsapott lett. A szemfényvesztésre túl sok időt pazaroltak el, ami egy igencsak foghíjas és suta történetet eredményezett, amiben nem egyszer egymásnak ellentmondó dolgok vannak. Pedig potenciál tényleg volt benne, ez vitán felül áll, és nem kíméltek minket, ez is igaz. Amikor kell, jó közelről nézhetjük a szabdalásokat, ömlik a vér a rendesen, az tuti. Legalább ez sikerült Alistair Legrand rendezőnek.

A feszültség adagolásáról ez már nem mondható el, mint ahogyan az ügy megfelelő felgöngyölítéséről sem. A színészi játék pedig ugyanolyan középszerű, mint a film. Vinessa Shaw-t (Sziklák szeme-remake) láthatjuk Jane szerepében, akinek nem sikerül megadnia azt az árnyaltságot, ami ehhez a karakterhez kellett volna. Könyörgöm, sírni pedig ne akarjon soha az életben, mert ezzel csak azt éri el, hogy én akarjak sírni, csak éppen a látványától és nem pedig az együttérzéstől. Neki kellett volna elvinnie a hátán a filmet, de ez sajnos nagyon nem jött össze. Kevin Rahm már sokkal jobb Alex szerepében, viszont az arcára varázsolt, viaszra emlékeztető, még véletlenül sem valósághű maszk nagyon rontja az egészet. A többi karaktert meg köréjük dobálták, hogy legyen egy kis szenvedés, vér, meg duma.

Nos, az alapsztori igazán rendben van. A végkifejletben kiderülő, addig megbúvó dolgok is nagyon hatásosak, néhol sokkolóak, valamint kellőképpen betegek. Azonban a film első egy órája nagyon lassú, nagyon össze-vissza van, így hiába lenne már-már zseniális a végkifejlet, ha nem tudjuk összerakni a kis mozaikokat egy kerek egész képpé. Ezt pedig csak erősíti a középszerű színészi játék. Egy próbát éppen lehet vele tenni, de ha kimarad az életetekből, az sem nagy baj.

5/10

IMDb | mafab