Új év, új rovat, melynek keretein belül igyekszem bemutatni, hogy a bosszú tényleg hidegen tálalva a legjobb.

A bosszúmozi, mint filmes irányzat nem újkeletű történet, nagyon sok film készül ebben a témában, hol jobb, hol rosszabb kivitelezésben.  Mit is nevezünk bosszúmozinak? Az első és legfontosabb dolog, hogy a főhős nem vonja be sem az igazságszolgáltatást, sem a rendőrséget megtorlásának folyamatába. A maga kezébe veszi az irányítást, ő lesz az igazság bajnoka. Természetesen a kiindulópont mindig a szereplővel, vagy annak családjával (esetleg egy cuki kutyussal) történtek megbosszulása, de azt hangsúlyozni kell, hogy a legtöbb esetben tényleg nagyon súlyos lelki megrázkódtatáson esik át a főhős, ezért is lehet megkülönböztetni ezeket a filmeket a sima akcióktól. Nem véletlen tehát, hogy a keleti filmgyártás szereti leginkább ezt a műfajt alkalmazni. Jó példa erre az Öld meg a sógunt trilógia Sonny Chiba főszereplésével, a Shogun Assassin, a Shurayukihime, illetve Park Chan-wook is ebben a témában érzi magát a leginkább otthon (elég csak a Bosszú-trilógiájára gondolnunk). De nyilván nem csak ők ékeskednek ebben a műfajban (habár a legsokrétűbben mégis itt használják a bosszú motívumát). Az amerikai verziók többségében azonban sokszor az akció dominál a lélektan helyett, talán ez a legnagyobb különbség bosszúmozi és bosszúmozi között. Idesorolható nyilván Charles Bronson főszereplésével készült Bosszúvágy franchise is, Tony Scott Tűzben edzett férfija, vagy John Wick vérben gőzös mozijai és a sort még bőven lehetne folytatni.

Nos, Tarantinoról tudni érdemes, hogy odavan a japán és koreai filmekért, illetve a western filmekért (melyek szintén előszeretettel építkeztek eme nemes érzelemre), éppen ezért nem meglepő, hogy a rendező ebben a témakörben találta meg a zsánerét és filmjeiben igyekezett egyesíteni keletet és nyugatot. Rendkívül nehéz feladat nem áradozva kritikát írnom kedvenc rendezőm filmjeiről, de ígérem, igyekszem a fangirl üzemmódomat kikapcsolni, amennyire csak lehet. Tehát most következzen a Kill Bill első fele, ami az én első Tarantino filmem is volt.

Történetünk főhőse egy bérgyilkos, akit igencsak csúnya módon intéztek el a társai, beleértve egykori szerelmét és mentorát, Billt is. Éppen ezért B (kódnevén Fekete Mamba), vagy a Menyasszony, ahogy néhányan hívják, bosszút esküszik élete megrontói ellen és elindul, hogy kivéreztesse megkínzóit. Ehhez készít egy halállistát is, amire tettük súlyosságának megfelelően helyezi el volt társait. B nem könyörületes, nem irgalmas, de józanság van benne és mindenek előtt megállíthatatlan.

Nos, ez a film egyértelműen egy kísérlet volt arra, hogy Tarantino összemossa Keletet és Nyugatot, vegyítve az olyan műfajokat, mint a spagettiwestern, vagy a wire-fu, mindezeket pedig megfejeli egy kis anime vonallal a filmje közepén. A fő motívum pedig a bosszú, amit igen erős lélektani alapokra helyez, hiszen nem elég, hogy a nőt saját társai árulják el, de még megölik meg nem született gyermekét is. Felsorolni is lehetetlen, mennyi film előtt tiszteleg a rendező, sokadik megnézésére is fel lehet fedezni egy dallamot, vagy egy ruhadarabot, amit egy általa szeretett moziból kölcsönzött. A történet nagyon feszes, fejezetekből áll és természetesen ellentmond az időbeliségnek, ahogyan azt megszokhattuk. Ebben a részben B felépülését, fájdalmát, felkészülését, valamint két ellencsapását láthatjuk (bár nem ebben a sorrendben). Kicsit egyoldalú a sztori, hiszen míg Vernita Green-ről szinte semmit nem tudunk meg, addig O-Ren Ishii külön részt kap a filmben, amit csak azzal lehet magyarázni, hogy Tarantino szeretett volna minél több időt eltölteni Japánban és kedvenc műfajában. Nézzük ezt el neki, mert nagyon badass módon csinálja és ügyesen vegyíti el a fentebb említett irányzatokat egymással.

Érdekes, hogy majdnem kétórás a film, de ez egyáltalán nem tűnik fel a nézése közben, sőt az első rész vége egy elég nagy meglepetést tartogat, és igencsak hirtelen következik be. Sok vágás és kameraállás jellemzi a filmet, amiből nem maradhatnak el az ikonikus dallamok sem. Míg első két filmjében (Kutyaszorítóban és Ponyvaregény) azzal vádolták, hogy hanyagolja az erős női karaktereket, addig a Jackie Brownban már egy nőt tett a sztorija középpontjába, de még rakott mellé erős hapsikat is, hogy aztán a Kill Bill-ben már teljesen átadja a főszerepet a nőknek. Méghozzá micsoda csajoknak! Uma Thurman, Lucy Liu, vagy éppen Daryl Hannah eszméletlen kemények, okosak és dögösek, nem csak szexkellékek, meg látványelemek egy akciójelenetben, hanem ők maguk az akció. Ugyanakkor Tarantino nem feledkezik meg az érzelmesebb oldal ábrázolásáról sem és Thurman pedig minden mélységét, fájdalmát, erejét megmutatja a karakternek.

A bosszút tökéletesen körüljárja, bemutatja, sőt még némi keleti filozófiával is megfűszerezi a történetét. A főhőssel abszolút együtt tudunk érezni és nem igazán érdekel senkit, hogy az áldozat maga is hidegvérű gyilkos. A film erős, brutális és pörgős, csodaszép a fényképezése és kiváló a zenéje. Kapunk bőven őrült karaktereket, elég csak Gogo-ra gondolni, aki zsenge kora ellenére korántsem egy veszélytelen kis iskoláslányka.

Negatívumként azt szokták felhozni, hogy a Kill Bill első része inkább egy kollázs a rendező kedvenc filmjeiből, amit megspékelt több hektoliternyi vérrel, miközben a rá jellemző ütős párbeszédeket visszavette a filmjében. Nem tudok vitatkozni ezekkel a megállapításokkal, viszont nagyon nem is érdekelnek. Nem feltétlen kell mindig pofázni egy Tarantino filmben, ahhoz hogy működni tudjon, márpedig a Kill Bill Vol. 1. működik. Lehet, hogy nem olyan erősek a párbeszédek, de cserébe kapunk kemény, de nem buta női karaktereket, egy roppant érdekes és szomorú sztorit és kiválóan kivitelezett akciójeleneteket, jó színészi alakításokat és röpködő testrészeket tonnaszámra. Mindezek mellett pedig még azzal is megpróbálkozhatunk, hogy megtaláljuk az összes filmes utalást.

Pontszámom: 8,5/10

IMDb | mafab