Két évvel vagyunk Észak-Dél háborújának kitörése előtt. Texasban járunk, ahol él és virágzik a rabszolgaság. Egy csapat láncravert feketét követünk, amikor is az éjszakába furcsa hangok szűrődnek és megjelenik egy kocsi egy hatalmas foggal a tetején. Roppant kedves, udvarias emberkét ismerhetünk meg a kocsis személyében, aki nagyon nem illik ebbe a környezetbe. Dr. King Schultz és Django útjai ekkor keresztezik egymást és veszi kezdetét egy szép barátság és egy utazás, aminek a célja kiszabadítani Broomhildat a rabszolgatartói karmai közül.

Köztudott, hogy Quentin Tarantino él-hal a spagetti westernekért, melyek egyik legjobbja volt Sergio Corbucci 1966-os filmje, a Django Franco Neroval a főszerepben (aki egyébként febukkan egy kis szerepben a filmben). Igazság szerint a név maradt meg csupán és persze a stílus, mivel Tarantino egy merőben amerikai témával foglalkozó filmet tett le az asztalra. Az a rendező, akit oly sokszor ért a rasszizmus vádja a filmjeiben gyakran elhangzó "n-betűs" szó miatt, mutatta meg a világnak a legpontosabban, miről is szólt a rabszolgaság. Hősének pedig egy feketét választott, aki megelőzve korát állt bosszút minden fehéren, aki bántotta. Lehetne ez persze egy nagy PC-óda is, de mégsem az. Mert Tarantino pontosságra törekedett és felvázolt egy nagyon bonyolult világot. Ahol bizony voltak rossz feketék is, akik a sajátjaik fájdalmán és kínzásán keresztül jutottak be a meleg és kényelmes házba. Ezt pedig egy percig sem bánták, hanem sok esetben még sokkal keményebben bántak a rabszolgákkal, mint a ház urai.

Mivel Tarantino filmről van szó, így garantált a vérengzés (van belőle jópár a filmben, kifejezetten brutális jeleneteket kapunk) és a nagyon jól megírt karakterek. Django szerepében Jamie Foxx ismét bekerült a legjobbak közé, de hát ott van mellette a zseniális Christoph Waltz, aki ellopja előle a showt. Dr. King Schultz nem véletlenül lesz Django megmentője, majd társa, hiszen az ő szemén keresztül mutatja be a rendező, mennyire érthetetlen, sőt viszolyogtató, a rabszolgatartást hírből sem ismerő embereknek ez a világ. Mert ez egy nagyon kegyetlen, embertelen világ, amiben kutyákkal szedetnek szét embereket vagy éppen arra kényszerítik őket, hogy egymást verjék halálra. Még azt is megszabják nekik, hogy kivel és hogyan éljenek. A viszolygás tehát teljesen érthető és a lázadás is, amit Schultz és Django képvisel a filmben. Ugyanakkor Waltz játékára is árnyék vetül, amint bejön a képbe Calvin Candie és Stephen tata. Véleményem szerint ez a valaha volt legjobb szerepe és alakítása Leonardo DiCaprionak. Annyira más, mint amit megszokhattunk tőle és láthatóan nagyon élvezte, hogy teljesen elmerülhetett ebben az émelyítően gusztustalan karakterben. Méltó társa Samuel L. Jackson, akinél nagyobb rohadék kevés van ebben a filmben.

A 2 óra 45 perces játékidő alatt rengeteg minden történik a szereplőkkel, a gondosan megírt forgatókönyv azonban garantálja, hogy egy percre se unatkozzunk. Itt minden történésnek fontos szerepe van, még egy eltett körözési papírnak is megvan a helye a történetben. Django nagyon szimpatikus, végig tudunk érte izgulni, a karaktereket jól megírták, nagyon élnek a vásznon, a színészvezetés mesteri, a fényképezés egészen csodálatos, mint ahogyan a zeneválasztás is kiváló.  A Becstelen brigantik előkészítette azt a mesélő nyelvet, amit aztán itt vitt tökélyre a rendező. Mert mit is csinál? Nagyon valós, korhű dolgokat mesél el nekünk, de kihasználja, hogy ez egy film, így meg lehet változtatni benne a valóságot úgy, hogy valamelyest igazságot szolgáltassunk közben. Kifiguráz tehát olyan dolgokat a filmben, amiktől rettegtek az emberek. Gondoljunk csak a klu klux klános részre. Egyszerűen zseniális, ahogyan szétszedi ezeket az embereket, akikből a végére már nem emlékszünk másra, mint a gyávaságukra és a szerencsétlenkedésükre a maszkokkal. (Teszem hozzá a rendező a Volt egyszer egy... Hollywood című filmjében is ezt csinálta, így adva meg a tiszteletet és a méltó emléket Sharon Tate-nek elérve, hogy rá, mint egy csodás jelenségre emlékezzünk, míg a hippik úgy maradnak meg bennünk, hogy egy szerencsétlen, idióta banda.) Don Johnsont itt azért kiemelném, mint a maszkosok vezetőjét, mert megmutatkozik, hogy mennyire nagyon jó színész. A párbeszédek és monológok pedig egytől-egyig zseniálisak, megannyi idézetet adva a sok filmrajongónak.

Tarantino mániásként sosem tudom megnevezni, melyik a kedvenc filmem a rendezőtől. Ennek oka, hogy mindegyiket imádom és mindegyikhez fűződik egy személyes élményem. A maga nemében mindegyiket kiválónak tartom. Ugyanakkor azt meg tudom mondani, hogy melyik film a legjobbja és sajnálom, de nem a Ponyvaregény és nem is a Volt egyszer egy... Hollywood, hanem bizony a Django elszabadul. E film előtt kaptunk csak a karakterekre fókuszáló filmet, kaptunk megannyi más film előtt tisztelgő filmet, kaptunk pörgős párbeszédeket és persze emlékezetes karaktereket, de mindig máson volt a hangsúly és nem volt meg az egység. Ez persze nem is baj, hiszen mindegyik film baromi jó és nincs is semmi hiányérzetünk velük kapcsolatban, önmagukért szeretjük őket. Viszont a Django elszabadul az, amiben tökéletesek az arányok és minden egyben van. Tarantino ekkor szabadult el igazán és vegyített mindent, ami az addigi filmjeiben sosem volt együtt jelen, hanem mindig csak részekben kaptuk meg. Ezt pedig azóta is tartja. Lehet, hogy a Becstelen brigantik végén hangzik el, hogy ez egy mestermű, de a Django elszabadulra lett végül igaz ez a mondat. Mert ez tényleg egy ki----tt mestermű.

Pontszámom: 10/10.

IMDb | mafab