Mindig nehézséget okoz, amikor Quentin Tarantino filmekről kell írnom, mert ilyenkor azért nem illendő átmennem sikongató rajongóba, bármennyire is imádom a mestert. Én tényleg minden filmjéért odavagyok, nem is hasonlítom őket össze, attól függ, hogy melyiket nézem újra ezredjére, hogy éppen milyen a hangulatom. Tehát én mindegyik filmjét szeretem, habár a 2009. május 20-án debütált Becstelen brigantyk kezdetben elég nagy zavart okozott bennem minden zsenialitása ellenére.

A filmet több szereplő történetéről szól, akiknek az útja a végén keresztezi egymást. Ezzel visszatértünk a Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregény történetmesélési szerkezetéhez, hiszen habár van egy főbb karakterünk és történetszálunk, mégsem egy emberre koncentrál a film. Lesznek olyanok, akik kétlábon, míg mások hullazsákban távoznak majd. Megismerhetjük Shosanna történetét, akinek a családját kiirtották a nácik, ám neki sikerült elmenekülnie, hogy aztán felvegyen egy új személyazonosságot. Ám múltjának megrontója hamarosan betoppan a jelenébe, hogy kétségessé tegye a jövőjét. Mellette találkozhatunk azzal az elit alakulattal, akik teljes illegalitásban működnek a vonalak mögött, nem kötik őket a háborús szabályok, egy céljuk van: hogy minél több nácit eltegyenek láb alól. Közben pedig belecsöppenünk egy Hitler-ellenes összeesküvésbe és titkos akcióba is. Aztán ezek a történetek szépen találkoznak és egy nagy robbanásban forrnak egybe.

Tarantino 10 évig dolgozott a Becstelen brigantykon és ez meg is látszik rajta. Egy sokkal kiforrottabb rendezőt kapunk, aki fogta és az általa imádott bosszúfilmeket egybeolvasztotta a western, a háborús és a kalandfilmek műfajával, hogy aztán megalkosson nekünk egy filmre álmodott képregényt. Nem egy valóságos eseményt mesélt el nekünk, nem a második világháború hitelessége volt a cél, hanem az, ami Tarantino-t mindig is érdekelte: pár karakter történetének elmesélése, amit nagyon szórakoztatóan csinált. A karakterei és az ütős párbeszédek pedig ismét hibátlanok. Aldo Raine, Donny Donowitz, Archie Hicox, Fredrick Zoller vagy éppen Hugo Stiglitz önmagukban megérnének egy-egy filmet, így egyben pedig nagyon jól működnek, parádés jeleneteket és még csodásabb színészi játékot kapunk általuk.

Ám ennek a filmnek van egy sztárja, egy olyan főgonosza, aki simán elérte, hogy Hitler egy pillanatig se érdekelje a nézőt. Pedig, ha már második világháború meg nácik, azért elvárható lenne, hogy Hitlerre figyeljünk, de hogy őszinte legyek, ő senkit sem érdekel. Mert itt van nekünk a zsidóvadász, aki dörzsöltebb, aljasabb, okosabb mindenkinél. Vagyis: majdnem. Tarantino Hans Landa megalkotásával olyan szereplőt adott a filmvilágnak, aki megkerülhetetlenül beleírta magát a legrohadékabb, leglehengerlőbb főgonoszok nagykönyvébe. Ilyen egy sármos, vérfagyasztóan impozáns rohadékot keveset látni az már egyszer biztos. Alig várjuk, hogy feltűnjön a vásznon. Neki pedig méltó ellenpárja Shosanna, de hiba csúszik a dologba. Innentől kezdve pedig spoileresen folytatom.

{spoiler} Egyszerűen hihetetlen, hogy a a film gerincét és lényegét Shosanna teljesen jogos bosszúja és haragjának tüze képezi, miközben Landa erről, mit sem tud és a nő haragja rombadönt egy birodalmat, csak éppen azt az egy embert nem sikerült neki elpusztítania, akit valójában szeretett volna. Természetesen az, hogy  tisztítótűz által feloldozva magát a gyűlölettől a levegőbe röpíti a teljes náci vezérkart az üdvözítő és célja is volt a lánynak, ugyanakkor Landa mindezt megúszta, pedig biztosak lehetünk benne, hogy ő volt a fő célpontja, nem pedig Hitler. Ő ugye robbanás nélkül is meghalna, hiszen a Medvezsidó szitává lövi. Az is nagyon érdekes vonal, ahogyan a lány Zollerhez viszonyul és ugyan a férfi teszi lehetővé a bosszúját, mégis a fő megtisztulást ő akadályozza meg. {/spoiler}

Érdekes volt látni, ahogyan az egyéni és a politikai célok szépen egymásba simulnak és felülírják egymást. Bár a célok ugyanazok, a motivációk mások. Ám ez a végkifejletet nem gátolja meg, csupán kicsit más irányba viszi. Mindezt pedig fantasztikusan megkomponált jelenetekben kapjuk meg, a két és félórás játékidő pedig csak úgy repül. A forgatókönyv gyönyörűen van megírva, logikusan haladunk előre, a karakterek lüktetnek, az indulatok szikráznak, a feszültség pedig a tetőfokára hág és a kocsmai-pincés jelenetnél csúcsosodik ki. Itt pedig elérkezünk egy nagy hibához, ami minden alkalommal nagyon tudja szúrni a szememet.

{spoiler} Tarantino általában nagyon szépen és logikusan építi fel a történeteit és míg kezdetben nagyon a karakterek és az ütős beszólások domináltak, az idő előrehaladtával egyre kiforrottabb sztorikat kaptunk tőle. Amit a Kill Bill-nél elkezdett, az itt csúcsosodott ki, ugyanakkor elkövetett egy nagy hibát. Amikor Hicox Stiglitz-el az oldalán elmegy, hogy találkozzon a kettősügynök Bridget von Hammersmark-al, akkor nem várt események sorozata veszi kezdetét. A biztonságos találkozót egy náci katonák által tartott ivászat írja felül. Az asztalukhoz csatlakozik végül Hellstrom, aki egy mini főgonosz, ha már maradunk a képregényes formulánál. Az ujjas megoldás az marha jó és az egész beszélgetés nagyon kiélezett és idegtépő, DE Tarantino elfelejtett valamit. Még pedig azt, ahogyan megalkotta és bemutatta nekünk Stiglitz-et. Stiglizt az, akiről híradások szóltak, akiről minden német hallott, akinek a képe megjelent az újságokban, mint ahogy a nácifej szétverős jelentnél is elhangzik és meg is mutatják ezt nekünk. Egy külön kis blokk mutatja be nekünk híradós formában, hogy ki is az a Hugo Stiglitz és miért veszik be maguk közé az amcsik. Erre SENKI nem ismeri fel a németek közül, amikor besétál közéjük a kocsmába?! Ne fogjuk a piára. Ha minden igaz, Hellstrom egy Gestapos rohadék és nem tudja, kivel ül egy asztalnál?! Simán ott játszik velük és sem neki, sem a többi németnek nem tűnik fel, hogy ki ment le közéjük... Most lehet itt magyarázni, hogy nem hangzik el a neve, meg látszik, hogy Hellstrom gyanakszik, de elképzelhetetlen, hogy 1. nem ismeri fel egy náci kisvezér Stiglitzet, 2. hogy miután felismeri sikeresen elszórakozik velük, ahelyett hogy mindenkit halomra lövetne.  Ez egy elég nagy logikai baki és számomra lerontja az amúgy mesterien jó jelenetet. {/spoiler}

A lényegen azonban semmi nem tud változtatni. Ez a film baromi szórakoztató háborús mese. Nagyon érződik, hogy Tarantino, mennyit tanult és fejlődött az évek során, ugyanakkor öröm azt látni, hogy a rá jellemző stílusjegyeket sem hagyta hátra. Christoph Waltz, Brad Pitt, Mélanie Laurent, Eli Roth, Diane Kruger, Michael Fassbender vagy Daniel Brühl pedig csak úgy lubickolnak a szerepeikben. Megint látszik, hogy Tarantino, mennyire jól tudja vezetni és rendezni a színészeit.

Kiváló bosszúsztorit láthatunk tehát, aminek azért elég elgondolkodtató és örökérvényű mondanivalója is van. Hiába a személyes veszteségek, a jogos harag és a büntetés iránti vágy: a háború mégis csak politikai játszmák fegyveres és halálos kiteljesedése, éppen ezért lehetséges az, hogy aki megérdemelné az életet, az meghal, míg akinek kijárna a halál annak az élet jut. Egyéni tetoválás ide, vagy oda. Bár az is igaz, hogy a múltunk az bizony örökre elkísér és előbb-utóbb utolér mindenkit.

Nem mondom, hogy ez lett Tarantino kib...ott mesterműve, de átkozottul közel volt hozzá. :)

Pontszámom: 8/10.

IMDb | mafab