„…lényegében azt jelenti, hogy egy egyén vagy csoport miként határozza meg önmagát. Ide tartozik az önazonosság, az értékek, a kultúra, a tapasztalatok és mindazok a jellemzők, amelyek megkülönböztetnek minket másoktól.” – így hangzik a zsebünkben megbújó mesterséges értelem válasza az identitással kapcsolatos kérdésre. Bár a válasz találó mégsem képes megragadni azokat az árnyalatokat, amik valójában emberré tesznek minket. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy önmagunk feltárása élethosszig tartó folyamat. Értelmünk hajnalán először testünk határait fedezzük fel, majd fejlődésünk során megtanuljuk definiálni magunkat és a körülöttünk lévő világot. Azonban az újonnan elnyert önazonosság és éntudat még egy friss, folyamatosan formálódó matéria, amit napról napra alakítanak a környezeti ingerek és a szociális interakciók. A bölcsödében és az óvodában megtanuljuk a szociális élet alapjait, amik mire valódi alakot ölthetnének máris új környezetben kell helytállnunk. Az iskolapadban már kihívásokkal és egyre nehezebben kezelhető helyzetekkel szembesülünk, azonban megkapjuk „diák” és a „közülünk való” szerepeket is. Ezek pedig jelentősen befolyásolják énképünket. A tanulás és a fejlődés azonban nem áll meg. Idővel újabb szerepek formálnak minket, így válunk „szerelemmé”, „házastárssá”, „szülővé” majd „nagyszülővé” és így lesz belőlünk az „új munkatárs”, a „kiégett arc a raktárból” vagy a „határozott igazgató”. Mind-mind mi vagyunk, mi lehetünk. Életünk idővonalának egy-egy, hosszabb vagy rövidebb időszakot átfogó periódusában. Azonban hajlamosak vagyunk a minket érintő változásokat alapvetően pozitívan szemlélni, holott egyáltalán nem ez az általános. Hogy feleljek meg a társamnak? Hogy legyek jó szülő? Hogy lehetek jó munkatárs? Ezekre a kérdésekre sosem kapunk egyértelmű, megnyugtató válaszokat. Nekünk kell átélnünk és megtapasztalnunk a hullámhegyeket és völgyeket egyaránt. Az addig felépült éntudat lassan meginog, kérdőjelessé válik és néha össze is omlik. Lynne Ramsay, skót rendezőnő, legújabb munkája egy hasonló identitásválságot mutat be tűpontosan, a szülés utáni depresszió szűrőjén keresztül.

Grace (Jennifer Lawrence) és Jackson (Robert Pattinson) New York után a férfi örökölt farmjára költöznek Montana államba. A kezdeti fiatalos lendületet és romantikát azonban hamar felforgatja egy gyermek születése, az álmokat pedig felváltják a szürke hétköznapok és a vidéki Amerika mocskos, illúzióktól mentes légköre. A fiatal nő kezdetben még próbál megfelelni az új élete által támasztott kihívásoknak, azonban lassan olyan érzelmek lesznek rajta úrrá, amiket képtelen kezelni és amik kezdetben önmaga, majd a környezete ellen fordulnak…

Ramsay egyedi látásmóddal megáldott rendező, akinek munkásságával én a 2011-es, We Need to Talk About Kevin című, rendkívül erős filmjén keresztül ismerkedtem meg. Már akkor láttam, hogy a direktor biztos kézzel vezeti nemcsak a történet folyását, hanem a színészeit is. Mégis, ami igazán megfogott az a film pszichológiai rétege volt, egyszerűen brutálisan prezentálta egy anya kálváriáját, aki érzi, hogy gyermekével valami nagyon nincs rendben. Letaglózó darab, mindenkinek csak ajánlani tudom. Szerencsére a fenti jellemzők a jelen cikk tárgyára is maradéktalanul igaznak bizonyultak. Grace mentális mélyrepülésének minden pillanata érzékletesen tárul a nézők elé. Megértjük – és megéljük – azt a vihart, ami felforgatja nemcsak a nő önmagáról alkotott képét, hanem családja mindennapjait is. Látjuk a menekülési próbálkozásokat, az elfojtott vágyakat, a destruktív igyekezetet és a végső feloldozást is – ez utóbbit érzékletes, lázálomszerű prezentációban. És így érkezünk el a film egyik legnagyobb erényéhez, ugyanis Jennifer Lawrence tündököl a szerepben. Ő a film magja, gravitációs terében lebeg, minden más szereplő, alkotóelem és jelentés. A néző őt kíséri el és nézőpontját is tőle kölcsönzi. Ez pedig ebben a darabban elengedhetetlen. A színésznő kézzel fogható közelségbe hozza a szülés utáni depresszió – sokak által teljesen ismeretlen – valódi természetét. Az énkép összeomlását, a világban betöltött szerep realitásának fájdalmát, a szakmai zsákutca kilátástalanságát, a változás – változtatás kényszerűségét és a feloldozás eufóriáját. Lawrence mindezt olyan hitelesen és elemi erővel formálja meg, hogy szinte biztos, hogy saját tapasztalatit is vegyítette Grace karakterjellemzőivel.

A másik kulcsszereplő a Jackson-t alakító Robert Pattinson, akiről sajnos már nem mondhatók el a kolléganőjét jellemző pozitívumok, bár tény, hogy karaktere sokkal kevésbé kidolgozott. Pattinson feladata gyakorlatilag a jelenlét, a női princípium melletti sodródás. Ez pedig rettentően kevésnek érződik, ahogy a „bánatos kisfiú” tekintet sem bizonyul elegendőnek Lawrence tűzviharával szemben. A páros mellett érdemes még kiemelni a Jackson anyját, Pam-et, alakító Sissy Spacek-et, aki a tőle elvárható profizmussal formálja meg az élet viharában megedződött, kissé fásult, de jószándékú és segítőkész asszonyt.

A film operatőri munkája is elismerést érdemel. A ház a semmi közepén, a távolba vesző utak, a vidék sivársága egyszerűen ráomlik a nézőre. Érezzük a port, a mocskot, az éjszakák sötétjét, az élet(ek) kilátástalanságát. Ezek pedig jelentősen növelik nemcsak a film értékét, hanem hatás-mechanizmusának eredményességét is.

Hogy milyen film a Die My Love? Egy pszichológiai darab, aminek véleményem szerint egyáltalán nincs köze a néhol olvasható „dark comedy” műfaji besoroláshoz. Dráma a javából, kevés szereplős, kamara jellegű mű, ami felfedi a nézők előtt egy lélek eltévedésének, majd ismét önmagára találásának hosszú és fájdalmas útját. Értékes film, ami elsősorban a hölgyekhez szól. Ők fogják megérteni Grace karakterét, ők tudnak majd azonosulni vele és számukra lesz elementáris erejű alkotás. A férfiaknak csupán érdekes kitérő lehet, ami után számukra csak a kérdés marad, hogy vajon mit is láttak valójában?

IMDb