Hosszú idő óta rajongok a szerepjátékokért, ennek alapjait pedig a műfajjal kapcsolatos első élményemnek köszönhettem. Soha nem felejtem el azt, amikor általános iskolás nebulóként először lapoztam fel a Kaland, Játék, Kockázat könyvsorozat egyik első és meghatározó darabját, a Halállabirintust. Minden pillanat kellemes emlék, amit azzal a könyvel töltöttem el – főleg amiatt, mert sokakhoz hasonlóan, én is elég „rugalmasan” kezeltem a szabályrendszerét. Ian Livingstone munkája zseniális alkotás, ami teljesen képes volt magával ragadni a figyelmemet. (A könyvsorozatból több megkerülhetetlen darabot is olvastam, sőt a közelmúltban egy egész szép gyűjteményt is sikerült előbányásznom a szekrény aljából, amiket egy előkelőbb helyre költöztettem át, hogy méltó körülmények között tölthessék nyugdíjas éveiket ezek a mesterművek.) Emlékeimben úgy él a ’90-es évek eleje/közepe, hogy akkoriban jelentős szerepjátékos kultúra alakult ki és élte virágkorát, ekkor örvendett nagy népszerűségnek hazánkban az Advanced Dungeons & Dragons és a magyar szerepjátékok ősatyja, a M.A.G.U.S., is. Rengeteg kalandor gyűlt össze kultúrházak eldugott szobáiban újabb levadászható rémségek és mérhetetlen kincsek után kutatva, várva, hogy a szerencse melléjük szegődjön. Akkoriban én is próbálkoztam az asztali szerepjátékokkal, de nem fűződnek hozzá kellemes emlékeim, ezért hanyagoltam is a műfajt, egészen a számítógépes szerepjátékok (CRPG) térhódításáig. Azokban az időkben – mint sokan hozzám hasonlóan – én is belevetettem magam az új platform nyújtotta lehetséges kalandokba. Kalandokba, amiket olyan alkotások nyújthattak, mint a Diablo vagy a Baldur’s Gate. Azonban a fenti címek sem tudtak igazán lenyűgözni. Erre egészen 1997-ig kellett várnom, amikor megjelent minden idők egyik legmeghatározóbb és legjobb szerepjátéka a Fallout. Számomra ez a cím jelentette – és jelenti a mai napig is – A SZEREPJÁTÉKOT. Ennek köszönhetően köteleződtem el igazán a műfaj mellett. És ennek köszönhetően élhettem át olyan kalandokat, amiket az évtizedek alatt olyan játékok biztosítottak, mint a Vampire: The Masquerade – Bloodlines, a The Witcher 3: Wild Hunt vagy éppen a Divinity: Original Sin. A listát hosszan lehetne sorolni. Nem véletlenül. Mind-mind igazi klasszikus, megkerülhetetlen alkotás. Ezen játékokkal kapcsolatos emlékeim éledtek fel bennem akkor is, amikor először láttam a Dungeons & Dragons: Honor Among Thieves című film bemutatóját, és miután megnézetem a filmet, bátran kijelenthetem: sajnálom, hogy nem merültem el egykoron mélyebben a D&D világában, mert akkor sokkal nagyobb élmény lehetett volna a mozi. Így „csak” az egyik legszórakoztatóbb fantasy kaland lett, amit az utóbbi években készítettek az álomgyárban.

Hőseink Edgin Darvis (Chris Pine) és Holga Kilgore (Michelle Rodríguez) egy félresikerült akció után épp börtönbüntetésüket töltik, azonban – egy merész menekülési tervnek köszönhetően – sikerül megszökniük a zord falak közül. Annak reményében indulnak Neverwinterbe, hogy visszaszerezhetik egykori zsákmányukat, egy ereklyét, ami lehetőséget biztosít arra, hogy egy személyt visszahozzanak a halálból. Az utazás azonban nem várt fordulatokat tartogat és egy olyan fenyegetéssel is fel kell venniük a harcot, ami a világot is pusztulásba taszíthatja….

A történet egy elég egyszerű felütéssel veszi kezdetét, ami folyamatosan alakul át egy epikus mesévé, olyan kalanddá, amihez, természetesen nem lesz elég a fentiekben említett duó ereje és ügyessége. Csapatot kell építeniük, és ez az a pont, ahol John Francis Daley és Jonathan Goldstein filmje remekül teljesít. A jól ismert „karakterosztályok” képviselői sorra csatlakoznak a kalandhoz, a néző pedig mosolyogva élvezi a pörgő képkockákon látottakat. Jól megírt karakterek és pompás csoportdinamika jellemzi a mozit, amit a szereplők között kiválóan működő kémia is kihangsúlyozz. És akkor még nem beszéltünk az alkotásra jellemző remek humorról. Nagyon régen hallottam ennyi jóízű kacagást egy moziteremben. (Találkoztam olyan véleményekkel is melyek szerint, a készítők sajnos nem vették elég komolyan az alapanyagot és nem egy sötét, komor és kegyetlen történetet meséltek el alkotásukkal. Ezzel nem értek egyet. Ez a mű tökéletes kezdés, ami lehetőséget ad a műfajjal ismerkedőknek arra, hogy a D&D világa felé forduljanak. Az alkotóknak pedig arra, hogy újabb és újabb történeteket meséljenek majd el, más tónusban, mélyebb történettel és mondanivalóval.) Természetesen a fentiek nem valósulhattak volna meg a jól sikerült casting nélkül. Chris Pine fürdik a szerepben, Michelle Rodríguez is remek, akárcsak Hugh Grant vagy a Simon karakterét megformázó Justice Smith, azonban akinek kifejezetten örültem, az a druida Doric-ot alakító Sophia Lillis volt, véleményem szerint a film legemlékezetesebb jeleneti hozzá köthetőek.

A rendezés meggyőző, a színészek játéka hiteles, a látvány pedig magával ragadó – annak ellenére is, hogy a CGI effektek egy része hagy némi kívánnivalót maga után. Összességében elmondható, hogy az új D&D film méltó adaptációja a szerepjátékos világok megkerülhetetlen titánjának. Szórakoztató, látványos és izgalmas alkotás, ami mindezek mellett még rendkívül humoros is. Szerepjátékosoknak kötelező darab, nekik olyan arcát is meg tudja mutatni a mozi, amit mások nem fognak érzékelni, mindenki másnak is csak ajánlani tudom. Nem fogja megbánni senki sem, ha jegyet vált erre a közel háromórás hullámvasútra. Egy dolgot bánok csupán: amikor én voltam gyerek nem láthattam ilyen színvonalas filmek a témában, ha így lett volna talán az alábbi értékelés is magasabb értéket tükrözne, de így sem kell szégyenkeznie.