Stephen Judge nevű vendégszerzőnk újra a CreepyShake fedélzetén.

Eliana a Szövők nagynevű házában éli mindennapjait, és gyakorolja különleges mesterségét, miközben szörnyű titkot hordoz magában: birtokolja az álmodás képességét. A sziget vezetői olyannyira tartanak az álomlátóktól, hogy azokat, akik álmodnak, munkatáborokba zárják. A látszólagos biztonság szövedéke, melyet Eliana a mindennapok rutinjából maga köré sző, felfeslik, amikor egy csupa vér, eszméletlen lányt találnak a Szövők háza előtt, akit támadói megfosztottak a beszéd képességétől. Az egyetlen kulcs a titokzatos lány kilétéhez egy láthatatlan tintával készített tetoválás a tenyerében: Eliana. Vajon mi köze van a szövőlányhoz? Miért éppen Eliana nevét viseli magán? Mi köti össze a két lányt?

A sziget múltját szörnyű titok övezi, amit a korrupt, elnyomó hatalom minden eszközzel rejteni próbál. Hamarosan Eliana élete is veszélybe kerül. Ha meg akarja menteni magát és mindazokat, akik fontosak számára, fel kell élesztenie önmagában azt az erőt, amit egész addigi életében szégyellt átoknak tartott: az álmait.

Mint ahogy a fantasztikus irodalom rajongóinak nagyrésze észrevehette, a fantasy irodalom című szappanopera egy új fejezetet ütött fel. A disztópikus tinihősökről már újabb rókabőrt nehezen lehetne lehúzni, a vámpírok meg nagyon nem most történnek, így a kiadók kénytelen kelletlen kimozdulnak komfortzónájukból. A Witcher könyvek sikere arra indította az angolszász kultúrfölény derék képviselőit, hogy nézzenek egy kicsit túl a köpenyes-íjjas tolkien-i elfek világán, hátha itt, a félperiférián is akadnak ékkövek.

És akadnak. Emmi Itäranta „A tiltott álmok városa” című könyvének első fejezete maga Finnország. Nem a közhelyes, már-már előítéletes polaroid kép, mely a globalizált ismereteinkben gyökerezik, hanem valami ősi, nehezen megfogható mitológiai és történelmi kollázs, ami mélyebbről építkezik, mint a puszta tárgyi tudás szintje. Akárcsak a fejezet metanarratív szimbólum rendszerével, úgy a műfaji meghatározásával is bajban vagyok. Túlságosan egyszerű lenne pusztán rápecsételni a fantasy elnevezést. Leginkább, azért mert annyiféle stílust ötvöz, már-már külön műfajnak kellene tekinteni. Valóban Atwood alakjai kelnek életre, miközben az egész regényt keretbe foglalja a korai lélektani filmek, szavakkal reprodukált képi világa — ez a disztópikus steampunk, punk nélkül.

A titokzatos sziget, és az álmokkal terjedő telepatikus járvány képzetét sem tekinteném egyértelműen fantasy kelléknek, sem a különleges medúzákat, mely egyes esetekben gyógyítanak, és tudatosan elmossák az emberi test határait. Eposzi elemek ezek, vagy még inkább a finn misztikusok írásainak és a mondabeli dalnokok megélésének toposzai. Az írónő azonban továbbmegy. A metatextuális esztétikai szinten, ahol már a szövegek beszélgetnek egymással, a regény kezdőmondata „Még mindig a szigetről álmodom.” gyönyörűen rezonál a Manderley-ház asszonyának elejével, mely az angolszász eszképista irodalom legerősebb nyitánya.

A regény által felrajzolt cselekmény pedig határozottan science-fiction: apokalipszis, elkülönített társadalmi kasztrendszer és a távolba való vágyódás — még a technika is megvan hozzá, mint Silverberg Üvegtornyában. Mindezek mellett nagyívet előrevetítő fejlődéstörténet (sejtjük, hogy a főhősnő nem elégszik meg azokkal a válaszokkal, amit egy diktatórikus szervezettől kap), kalandregény... és talán filozófia.

A Tiltott álmok városa szerintem még jobb, mint a Teamesternő könyve volt: mindent fel tud mutatni, ami azt újszerűvé és egyedivé tette. Adott egyrészt Itäranta íráskészsége és borongós képei, érzéke a grandiózus dolgok megfestéséhez. Szinte félelmetes ugyanakkor, ahogy a szerző már az első fejezetben odavetett félmondatokkal egész világokat, regényötleteket vázol fel, hogy később kifejtse vagy hanyagolja őket — a Szövők kaszt-birodalma, a Fátyolhálók Háza és korallok, a Tintajelölés folyamat és végén felvetett „múzeum”, meg ezernyi más apróság; ráadásul az Eliana által meglátogatott épületek szinte minden része újabb, külön történetet sejtet. Itäranta az egyre elkeseredettebbé váló hangulat ellenére fogyaszthatóan adagolja a komorságot, a cselekmény sokkal pergőbb, Eliána és a kitépett nyelvű lány mellett helyet kapott két izgalmasabb karakter, Alva a gyógyító és a Szövőnő.

Ahogy az elején említettem, a nyugati olvasó számára a könyv hasonlóan friss élmény lehet, mint a Witcher. Egyrészt, ez táplálkozik az angolszásztól eltérő mitológiai környezetből, másrészt abból a társadalmi közegből melyben a Szovjetunióhoz közeli államokat áthatotta. Ugyan Finnország nem került tényleges megszállás alá, de éppen elég elhallgatott trauma, elfojtás és kollektív bűntudat jellemzi ezt az országot, hogy egy finn író keze ne remegjen meg, ha az elnyomás és a diktatúra képeit kell lefesteni.

Emmi Itäranta az a szerző, aki valakit vagy nagyon elvarázsol és örökre lelkes olvasójává tesz, vagy nagyon nem — de egy próbát mindenképpen megér.