Ryan Murphy korunk egyik legnagyobb televíziós nagyágyúja, arany kezei vannak, amihez csak nyúl, az sikeres lesz, de mindamellett rendkívül jó témákat dolgoz fel, magas színvonalon, kreatívan. Az American Horror Story antológiájában a horrort reformálta meg kisképernyőn. Úttörő volt a 2011-ben indult sorozat, s bár az évadok témái megosztóak, mind minőségi munka. Mielőtt a horror világába csöppent volna, letette az asztalra a Kés/alatt és a Glee sorozatokat, majd az AHS indította be igazán a szekerét, és azóta jobbnál jobb szériákat tud bemutatni. Az American Crime Story: People Vs. O. J. Simpson életrajzi dráma évada óriási kritikai elismerést kapott, ahogyan a Scream Queens is rögtön megszerzett magának egy masszív rajongótábort. Murphy most igazán izgalmas új sorozatba fogott bele, mely a Feud címet viseli, és a többi alkotásához hasonlóan antológiás szerkezetű lesz, minden évadban egy-egy híres történelmi rivalizálást fog bemutatni.

Ryan Murphy korunk egyik legnagyobb televíziós nagyágyúja, arany kezei vannak, amihez csak nyúl, az sikeres lesz, de mind amellett rendkívül jó témákat dolgoz fel, magas színvonalon, kreatívan. Az American Horror Story antológiájában a horrort reformálta meg kisképernyőn, 2011-ben úttörő volt a sorozatával, s, bár az évadok témái megosztóak, mind minőségi munka. Mielőtt a horror világába csöppent volna, letette az asztalra a Kés/alatt és a Glee sorozatokat, majd az AHS indította be igazán a szekerét, és az óta jobbnál jobb szériákat tud bemutatni. Az American Crime Story: People vs. Oj. Simpson életrajzi dráma évada óriási kritikai elismerést kapott, ahogyan a Scream Queens is rögtön megszerzett magának egy masszív rajongótábort. Murphy viszont igazán izgalmas új sorozatba fogott bele, mely a Feud címet viseli, és hasonlóan a többi alkotásához, antológiás szerkezetű lesz, minden évadban egy-egy híres, történelmi rivalizálást fog bemutatni.

Az első évad nem mást dolgozott fel, mint Joan Crawford és Bette Davis ellenségeskedését, mely évtizedeken át tartott, és a világ egyik legjobb horrorának forgatásán, a Mi történt Baby Jane-nel? csúcsosodott ki. De nem csak a két legendás színésznő harcát és nem kizárólag a fent említett film forgatását ismerhettük meg behatóan, hanem Hollywood férfiuralta időszakát, a filmipar több évtizedes korszakát, melyben a nők háttérbe szorultak, az idősebb, középkorú színésznők pedig szinte egyáltalán nem is voltak foglalkoztatottak. Az American Crime Story után számítani lehetett, hogy a káprázatos szereplőgárdával ismét csúcsra lesz járatva a minőség, de szerintem ennyire meglepően zseniális történetmesélést senki sem várt volna.

Sokat értekeztem a sorozatok jövőjéről, a tendencia azt mutatja, hogy már ázsió nagy sztároknak és rendezőknek megjelenni bennük és több sikert is érhetnek el, valamint igazán kisképernyőn tudják kibontakoztatni magukat. Az 50-es, 60-as években középkorú színésznőket szinte egyáltalán nem foglalkoztatott Hollywood, női főszereplőkkel sem készített filmeket, női direktorra pedig egyáltalán nem bíztak ekkora alkotásokat. De mi változott a 21. században? Ryan Murphy szereplőgárdája a élő példa arra, hogy sajnos még nagyon sok mindent kellene megreformálni. Nagyon érdekes, hogy Jessica Lange, ahogyan az általa életre keltett Crawford is a horrornak köszönheti második fénykorát. Murphy imád óriási kaliberű színészeket szerződtetni, és visszahúzni őket a csúcsra, elég, ha csak tényleg Lange-ra, Kathy Bates-re, Angela Bassett-re, Cuba Gooding Jr.-ra, John Travoltára gondolunk, vagy éppen most a Feud kapcsán Susan Sarandonra, Alfred Molinára és Catherine Zeta-Jonesra. Utóbbi esetében külön szégyen mennyire alulfoglalkoztatott, holott rendkívül tehetséges és minden megvan benne, hogy igazi, régimódi filmcsillag legyen. Merem remélni, hogy marad Murphy szárnyai alatt, mert akkor garantált a hírnév visszaszerzése. Viszont, ha Murphy nem reformálta volna meg a sorozatozást, nem tisztelné annyira ezeket a legendákat, hogy újra kihozza belőlük a maximumot, nem biztos, hogy másként végezték volna, mint Crawfordék karrierjük végén. Gondoljunk csak Glenn Close elhanyagoltságára, mind filmek, mind díjak és elismerések tükrében.

A Feud: Bette and Joan 8 része visszarepít mindenkit a 60-as évekbe, Hollywoodba, ahol Bette Davis (Susan Sarandon) már nem kap szerepeket, csak színházi darabokban, vagy sorozatokban, melyek akkoriban rendkívül lealacsonyítóak voltak, Joan Crawford, a nagybetűs filmcsillag pedig adósságokkal küszködik, a Pepsi cége felé. Egyik nő sem kap ajánlatokat, esélyük sincs, hogy a nagy stúdiók rájuk bízzon egy nagyköltségvetésű filmet, hisz már megöregedtek. Crawford maga áll neki keresni alapanyagot, amikor ráakad a Henry Farrell regényére, a Mi történt Baby Jane-nel? horrorra, melyben két valaha volt színésznő rivalizál hollywoodi otthonukban. Akkoriban egy nő három szerepet kaphatott meg (most sincs ez annyira másként sajnos) az anyát, a szajhát és a vénasszonyt, ezért a Baby Jane rendkívül jó alapnak tűnt. Crawford felkereste régi barátját, akivel az Őszi faleveleket (Autumn Leaves – 1956) forgatta, Robert Aldrich-ot, hogy rendezze meg a horrort. A direktor kiválasztása mellett Crawford a tökéletes színésztársat is megtalálta, akivel már évtizedek óta együtt akart dolgozni; a Mindent Éváról (All About Eve - 1950) színésznőjét, Bette Davist (Susan Sarandon).

A történet nem csak a Baby Jane előkészületeire és forgatásaira fókuszál. A cselekmény keretét egy lehetséges, hogy fiktív interjú adja, az 1978-as évből, ahol a két színésznőhöz köthető barátok, színészek, munkatársak nyilatkoznak róluk, főként Olivia De Havilland (Catherine Zeta-Jones), aki Davis legjobb barátnője volt. Az interjú lehetséges, hogy fiktív, mert nem találtam meg eredetiben sehol, viszont a nyilatkozatok eredetiek, szóval valószínűleg Murphy így tudta megoldani, hogy az ügyben érintettek véleménye, meglátásai is bekerülhessenek és hitelesen, rendkívüli részletességgel tudja bemutatni a hírhedt ellenségeskedést. Folyamatosan láthatunk a részek alatt más filmek képkockáról képkockára való remake-jét a sorozat szereplőivel, akik ha a megjelenésükkel nem is tökéletesen hasonlítanak az általuk életre keltett ikonokra, színészi játékukkal tökéletes munkát végeztek, hogy olyan jelenségek legyenek.

Rendkívül sok ma is élő problémával szembesülünk az évad alatt. A horror akkoriban teljes mértékben másodosztályúnak számított, a Psycho jelentette az áttörést, ami nélkül nem valószínű, hogy születtek volna még a műfajban más alkotások. Hitchcock bátorságán és meglepő sikerén felbuzdulva kezdett bele Aldrich is a Baby Jane forgatásába. A nők foglalkoztatottságának hiányáról már értekeztem, de a férfi uralta Hollywood még károsabb volt, hiszen a két színésznőt a férfi munkatársaik, Jack Warner (Stanley Tucci), a Warner Borthers stúdió feje, maga Aldrich is, aki képtelen volt kezelni a helyzetet, hogy a két nőnek önálló meglátásai, véleménye volt, inkább egymásnak ugrasztotta őket, hogy csak rá támaszkodjanak. Rendkívül fájdalmas volt nézni, hogy a két színésznő eleinte jóban volt, támogatták egymást, tisztelték egymást annak ellenére, hogy egymásról nem voltak jó véleménnyel, de elismerték egymás tehetségét, és akkor egymásnak ugrasztotta őket a rendezőjük, a stúdiójuk feje, és Crawford barátnője Hedda Hopper (Judy Davis).

Az egész történetben talán Hopper volt a legvisszataszítóbb személyiség, aki akkoriban a pletykalapok királynője volt, cikkeivel képes volt karriereket kettétörni, vagy éppen elindítani. Crawford karrierjét is ő tette vissza a sínre, miután az MGM-nél boxoffice-poison néven emlegették, és nem kapott szerepeket. Hopper kollégái manipulálásában, rosszindulatában sjaát bánatát élhette meg, hiszen neki nem jött össze a színésznői pálya (az Alkony sugárútban is szerepel például). Óriási szerepe volt a Baby Jane-t követő Oscar bojkottjánál, 1963-ban. Az akadémia Davist jelölte a Legjobb színésznő kategóriájában, Crawfordot viszont nem, ami rendkívül megalázó helyzet volt, és Crawford jogosan akadt ki, viszont Hopperrel nyílt bojkottot hirdettek, kiszivárogtatták folyamatosan a film forgatása alatti nézeteltéréseket, hogy ne ítéljék Davisnek oda a harmadik díját. A forgatáson ért sérelmeit az Oscar estjének ellopásával kompenzálta Crawford, a többi női főszereplő jelölttel, Geraldine Page-dzsel (Sarah Paulson), Anne Bancrofttal megbeszélte, hogy maradjanak otthon és ő átveszi a díjukat. Az Oscar estje méltatlan végkimenetele volt Davis-szel való rivalizálásának, viszont megakadályozható lett volna szerintem.

A szerkesztőségben is kialakult köztem és En.Dé. között egy kis véleménykülönbség, mivel én úgy gondolom, hogy bár mindkét nő áldozata volt saját magának és a korának, megrázó, hogy lehettek volna barátnők is, főleg, hogyha Bette Davis képes uralkodni magán. Crawford igazi filmsztár alkat volt, amit saját magának épített fel. Az évadból minden kiderül róla, ő áll a középpontban, ami jobb is, mert nem sokat tudhattunk eddig róla, a róla szóló Mommie Dearest könyv és film, mely adoptált lányának, Christinának a beszámolói alapján készültek, hiteltelenek. Crawford maga mondta, hogy az alkohol és a magány maradt neki, WC pucolásból és kétes munkákból állt a fiatalkora, majd ahogy kezdett befutni kitalált magának egy karaktert, Joan Crawfordot, akinek a nevét is és minden egyes porcikáját megtervezte és úgy tartották, hogy ő volt a legszebb nő a világon, viszont nem vették soha komolyan, mint színésznőt. Ezért is rettegett szépségének elvesztésétől, hisz, ha az eltűnik nem marad semmije. Már a korai években barátkozni szeretett volna Bette Davis-szel (egyes pletykák szerint romantikus gondolatai is voltak kolléganőjéről), akinek szintén nehéz volt a helyzete, mert fiatalkorától kezdődően Crawfordhoz hasonlították, mivel neki nem volt meg az a szépsége, viszont megvolt a tehetsége. Davis kibírhatatlan lehetett, korának legtehetségesebb színésznője, de karakán és kötözködős természete miatt hihetetlenül nehéz volt vele dolgozni. Úgy gondolom, ha meglátta volna a legelején a sorstársat Crawfordban és barátok lettek volna, megreformálhatták volna az ipart. Ha az Oscar jelöltjeinek kihirdetésénél nyíltan felháborodott volna, hogy Crawford nem kapott volna jelölést, utóbbi nem lopta volna el tőle az estét és a díjat, majd bosszúként Davis nem tette volna tönkre Crawford karrierjét a Csend, csend édes Charlotte-tal.

Ami a Csend, csend édes Charlotte (Hush, Hush sweet Charlotte) forgatásán történt köztük egészen méltatlan volt, és kihatássla volt mindkettejük jövőjére, viszont úgy gondolom Crawford rosszabbul járt. Ahogy megtudhatjuk, eredetileg a Baby Jane sikerét szerették volna meglovagolni, sem a színésznők, sem Aldrich nem futottak be újra az óriási siker ellenére, ezért a Baby Jane stábjával nekiálltak, hogy egy kvázi folytatást készítsenek. A Baby Jane alműfajt indított be a Warner rivális stúdióinál, hagspoltation, vagy psycho-biddy néven, melyről külön cikkben írtam. Az Oscar után meglepő módon mindkét színésznő elvállalta újra a közös munkát, Crawford bocsánatot kért, és egy látszat békességet kötöttek, amit ha Davis betartott volna, előtérbe helyezve a munkát, tiszta lappal kezdhettek volna mindent. Nagyon jól érződik, hogy sokszor nem akarta bántani kolléganőjét, mert tisztelte a profi színészi munkáját, de bosszút is akart állni, ezért folymaatosan Crawford egóját támadta, karaktermegformálását, a rendezőjük pedig egyáltalán nem állt ki a másik nőért. Másfél hét forgatás után Crawford álbetegséggel próbálta zsarolni a rendezőt (ahogyan Davis is akarta a Baby Jane forgatásán), és, mivel karaktere teljes mértékben háttérbe szorult, jelenetei a vágószobában végezték Davis produceri felügyelete miatt, el akarta kaszáltatni a filmet. Mivel a stúdió a költségek miatt beperelte és a rendező sem állt ki mellette, Olivia De Havilland-re cserélték a karakterét. Személy szerint úgy gondolom, Crawforddal sokkal jobb lett volna a Csend, csend édes Charlotte, mert rendkívül sikkes fő gonoszként képzelte el a karakterét és Davis és közte nagyon működött a vásznon is az ellenségeskedés, amit az életük nyomott rá.

Az évad záró epizódja az egyik legszomorúbb volt, amit valaha láttam és az élet imitálta a művészetet.  A Charlotte után Lange karrierje azonnal derékba tört, de Davis sem kapott több nagy szerepet, mindketten a horrorban próbáltak egy ideig tovább evickélni. Ahogyan Blanche és Jane is életük végén rájöttek, hogy egész idő alatt lehettek volna barátok úgy Crawford és Davis is megbánták, ahogyan egymással viselkedtek, de sajnos soha nem rendezték egymás között a soraikat, pedig lehetőség adott volt. Bár Davis kolléganője halála után még egyszer csúnyán nyilatkozott róla, mert tudta, hogy ezt várják el tőle, későbbiekben többször is megvédte és megbánást tanúsított. Ryan Murphy maga készített vele interjút a halála előtt, ahol elmondta, hogy Crawfordot professzionistának tartotta és elismerte. Christina Crawford botrányos könyve kapcsán is megvédte és kikérte magának a hálátlanságot, amiben neki is része volt saját lányától.

Az évad rendkívül részletesen mutatja be életútjukat, a filmipart és a horror évtizedes alakulását. A díszletek, a jelmezek és a látványvilág pontosan visszaadja a kort, a színésznők filmjei részleteinek újraforgatásával remek munkát végeztek. A sorozatban tanúsított színészi teljesítmény tette fel viszont a koronát, Jessica Lange bár maszk és smink terén nem teljesen hasonlított külsőre, Crawfordra, tökéletesen olyan volt a megjelenése, a viselkedése, a mimikája és a személyisége is, a legenda életre keltése élete alakítása volt. Susan Sarandon külsejében is megtévesztésig hasonlított Davisre, ahogyan Zeta-Jones is Olivia De Havillandre, ketten még hangszínükben, hanglejtésükben is elsajátították karakterüket. Aldred Molina, Stanley Tucci, Judy Davis, Jackie Hoffman is lenyűgözően játszottak. Kathy Bates, Sarah Paulson keveset szerepeltek, de nem is róluk szólt az évad, csupán az eseményekhez köthető megnyilvánulásaik szempontjából voltak relevánsak.

Ryan Murphy tökéletes munkát végzett Old Hollywood felélesztésével és hálásak lehetünk neki, mert nem csak újabb színészlegendákat hozta vissza a köztudatba, hanem új generációval ismertette meg Bette Davis és Joan Crawford zsenialitását és hagyatékát. Az American Crime Storyhoz hasonlóan pedig részletes és hiteles rálátást biztosít a történésekre.

Az idén 101 éves Olivida De Havilland, akinek megvolt a maga ellenségeskedése is a testvérével, Joane Fontaine-nel, nyilatkozott a sorozatról, miszerint még nem látta, ezért nem tud ítélkezni, de nem emlékszik az Oscar estjére, nyilatkozata pedig hitelesíti a sorozatot is, miszerint, ha nincs manipuláció, nincsenek sajtó keselyűk, nem végződött volna tragikusan és méltatlanul sokak élete és karrierje.Ryan Murphy korunk egyik legnagyobb televíziós nagyágyúja, arany kezei vannak, amihez csak nyúl, az sikeres lesz, de mind amellett rendkívül jó témákat dolgoz fel, magas színvonalon, kreatívan. Az American Horror Story antológiájában a horrort reformálta meg kisképernyőn, 2011-ben úttörő volt a sorozatával, s, bár az évadok témái megosztóak, mind minőségi munka. Mielőtt a horror világába csöppent volna, letette az asztalra a Kés/alatt és a Glee sorozatokat, majd az AHS indította be igazán a szekerét, és az óta jobbnál jobb szériákat tud bemutatni. Az American Crime Story: People vs. Oj. Simpson életrajzi dráma évada óriási kritikai elismerést kapott, ahogyan a Scream Queens is rögtön megszerzett magának egy masszív rajongótábort. Murphy viszont igazán izgalmas új sorozatba fogott bele, mely a Feud címet viseli, és hasonlóan a többi alkotásához, antológiás szerkezetű lesz, minden évadban egy-egy híres, történelmi rivalizálást fog bemutatni.

Az első évad nem mást dolgozott fel, mint Joan Crawford és Bette Davis ellenségeskedését, mely évtizedeken át tartott, és a világ egyik legjobb horrora, a Mi történt Baby Jane-nel? forgatásán csúcsosodott ki. De nem csak a két legendás színésznő harcát és nem kizárólag a fent említett film forgatását ismerhettük meg behatóan, hanem Hollywood férfiak uralta időszakát, a filmipar több évtizedes korszakát, melyben a nők háttérbe szorultak, az idősebb, középkorú színésznők pedig szinte egyáltalán nem is voltak foglalkoztatottak.

Az American Crime Story után számítani lehetett, hogy a káprázatos szereplőgárdával ismét csúcsra lesz járatva a minőség, de szerintem ennyire meglepően zseniális történetmesélést senki sem várt volna. Sokat értekeztem a sorozatok jövőjéről, a tendencia azt mutatja, hogy már ázsió nagy sztároknak és rendezőknek megjelenni bennük, és több sikert is érhetnek el, valamint igazán kisképernyőn tudják kibontakoztatni magukat. Az 50-es, 60-as években középkorú színésznőket szinte egyáltalán nem foglalkoztatott Hollywood, női főszereplőkkel sem készített filmeket, női direktorra pedig egyáltalán nem bíztak ekkora alkotásokat. De mi változott a 21. században? Ryan Murphy szereplőgárdája az élő példa arra, hogy sajnos még nagyon sok mindent kellene megreformálni. Nagyon érdekes, hogy Jessica Lange, ahogyan az általa életre keltett Crawford is a horrornak köszönheti második fénykorát. Murphy imád óriási kaliberű színészeket szerződtetni, és visszahúzni őket a csúcsra, elég ha csak tényleg Lange-ra, Kathy Batesre, Angela Bassettre, Cuba Gooding Jr.-ra, John Travoltára gondolunk, vagy éppen most a Feud kapcsán Susan Sarandonra, Alfred Molinára és Catherine Zeta-Jonesra. Utóbbi esetében külön szégyen, mennyire alulfoglalkoztatott, holott rendkívül tehetséges, és minden megvan benne, hogy igazi, régimódi filmcsillag legyen. Merem remélni, hogy marad Murphy szárnyai alatt, mert akkor garantált a hírnév visszaszerzése. Viszont ha Murphy nem reformálta volna meg a sorozatozást, nem tisztelné annyira ezeket a legendákat, hogy újra kihozza belőlük a maximumot, nem biztos, hogy másként végezték volna, mint Crawfordék karrierjük végén. Gondoljunk csak Glenn Close elhanyagoltságára, mind filmek, mind díjak és elismerések tükrében.

A Feud: Bette and Joan 8 része visszarepít mindenkit a 60-as évekbe, Hollywoodba, ahol Bette Davis (Susan Sarandon) már nem kap szerepeket, csak színházi darabokban vagy sorozatokban, melyek akkoriban rendkívül lealacsonyítóak voltak, Joan Crawford, a nagybetűs filmcsillag pedig adósságokkal küszködik a Pepsi felé. Egyik nő sem kap ajánlatokat, esélyük sincs, hogy a nagy stúdiók rájuk bízzanak egy nagyköltségvetésű filmet, hisz már megöregedtek. Crawford maga áll neki keresni alapanyagot, amikor ráakad Henry Farrell regényére, a Mi történt Baby Jane-nel? horrorra, melyben két valaha volt színésznő rivalizál hollywoodi otthonukban. Akkoriban egy nő három szerepet kaphatott meg (most sincs ez annyira másként sajnos): az anyát, a szajhát és a vénasszonyt, ezért a Baby Jane rendkívül jó alapnak tűnt. Crawford felkereste régi barátját, akivel az Őszi faleveleket (Autumn Leaves – 1956) forgatta, Robert Aldrichot, hogy rendezze meg a horrort. A direktor kiválasztása mellett Crawford a tökéletes színésztársat is megtalálta, akivel már évtizedek óta együtt akart dolgozni: a Mindent Éváról (All About Eve - 1950) színésznőjét, Bette Davist (Susan Sarandon).

A történet nem csak a Baby Jane előkészületeire és forgatásaira fókuszál. A cselekmény keretét egy interjú adja, az 1978-as évből, ahol a két színésznőhöz köthető barátok, színészek, munkatársak nyilatkoznak róluk, főként Olivia De Havilland (Catherine Zeta-Jones), aki Davis legjobb barátnője volt. Az interjú lehetséges, hogy fiktív, mert nem találtam meg eredetiben sehol, viszont a nyilatkozatok eredetiek, szóval valószínűleg Murphy így tudta megoldani, hogy az ügyben érintettek véleménye, meglátásai is bekerülhessenek, és hitelesen, rendkívüli részletességgel tudja bemutatni a hírhedt ellenségeskedést. Folyamatosan láthatunk a részek alatt más filmek képkockáról képkockára való remake-jét a sorozat szereplőivel, akik ha a megjelenésükkel nem is tökéletesen hasonlítanak az általuk életre keltett ikonokra, színészi játékukkal tökéletes munkát végeztek, hogy olyan jelenségek legyenek. Rendkívül sok, ma is élő problémával szembesülünk az évad alatt. A horror akkoriban teljes mértékben másodosztályúnak számított, a Psycho jelentette az áttörést, ami nélkül nem valószínű, hogy születtek volna még a műfajban más alkotások. Hitchcock bátorságán és meglepő sikerén felbuzdulva kezdett bele Aldrich is a Baby Jane forgatásába. A nők foglalkoztatottságának hiányáról már értekeztem, de a férfiak uralta Hollywood még károsabb volt, hiszen a két színésznőt is kihasználták a férfi munkatársaik: Jack Warner (Stanley Tucci), a Warner Borthers stúdió feje, maga Aldrich is, aki képtelen volt kezelni a helyzetet, hogy a két nőnek önálló meglátásai, véleménye volt, inkább egymásnak ugrasztotta őket, hogy csak rá támaszkodjanak. Rendkívül fájdalmas volt nézni, hogy a két színésznő eleinte jóban volt, támogatták egymást, tisztelték egymást annak ellenére, hogy egymásról nem voltak jó véleménnyel, de elismerték egymás tehetségét, és akkor egymásnak ugrasztotta őket a rendezőjük, a stúdiójuk feje, és Crawford barátnője, Hedda Hopper (Judy Davis).

Az egész történetben talán Hopper volt a legvisszataszítóbb személyiség, aki akkoriban a pletykalapok királynője volt, cikkeivel képes volt karriereket kettétörni, vagy éppen elindítani. Crawford karrierjét is ő tette vissza a sínre, miután az MGM-nél box office poison néven emlegették, és nem kapott szerepeket. Hopper kollégái manipulálásában, rosszindulatában saját bánatát élhette meg, hiszen neki nem jött össze a színésznői pálya (az Alkony sugárútban is szerepel például). Óriási szerepe volt a Baby Jane-t követő Oscar bojkottjánál, 1963-ban. Az akadémia Davist jelölte a Legjobb színésznő kategóriájában, Crawfordot viszont nem, ami rendkívül megalázó helyzet volt, és Crawford jogosan akadt ki, viszont Hopperrel nyílt bojkottot hirdettek, kiszivárogtatták folyamatosan a film forgatása alatti nézeteltéréseket, hogy ne ítéljék Davisnek oda a harmadik díját. A forgatáson ért sérelmeit az Oscar estjének ellopásával kompenzálta Crawford, a többi női főszereplő jelölttel, Geraldine Page-dzsel (Sarah Paulson), Anne Bancrofttal megbeszélte, hogy maradjanak otthon, és ő átveszi a díjukat. Az Oscar estje méltatlan végkimenetele volt Davisszel való rivalizálásának, viszont megakadályozható lett volna szerintem.

A szerkesztőségben is kialakult köztem és eN.Dé. között egy kis véleménykülönbség, mivel én úgy gondolom, hogy bár mindkét nő áldozata volt saját magának és a korának, megrázó, hogy lehettek volna barátnők is, főleg hogyha Bette Davis képes lett volna uralkodni magán. Crawford igazi filmsztáralkat volt, amit saját magának épített fel. Az évadból minden kiderül róla, ő áll a középpontban, ami jobb is, mert nem sokat tudhattunk eddig róla, a róla szóló Mommie Dearest könyv és film, mely adoptált lányának, Christinának a beszámolói alapján készültek, hiteltelen. Crawford maga mondta, hogy az alkohol és a magány maradt neki, vécépucolásból és kétes munkákból állt a fiatalkora, majd ahogy kezdett befutni, kitalált magának egy karaktert, Joan Crawfordot, akinek a nevét is és minden egyes porcikáját megtervezte, és úgy tartották, hogy ő volt a legszebb nő a világon, viszont nem vették soha komolyan mint színésznőt. Ezért is rettegett szépségének elvesztésétől, hisz ha az eltűnik, nem marad semmije. Már a korai években barátkozni szeretett volna Bette Davisszel (egyes pletykák szerint romantikus gondolatai is voltak kolléganőjéről), akinek szintén nehéz volt a helyzete, mert fiatalkorától kezdődően Crawfordhoz hasonlították, mivel neki nem volt meg az a szépsége, viszont megvolt a tehetsége. Davis kibírhatatlan lehetett, korának legtehetségesebb színésznője, de karakán és kötözködős természete miatt hihetetlenül nehéz volt vele dolgozni. Úgy gondolom, ha meglátta volna a legelején a sorstársat Crawfordban és barátok lettek volna, megreformálhatták volna az ipart. Ha az Oscar jelöltjeinek kihirdetésénél nyíltan felháborodott volna, hogy Crawford nem kapott volna jelölést, utóbbi nem lopta volna el tőle az estét és a díjat, majd bosszúként Davis nem tette volna tönkre Crawford karrierjét a Csend, csend, édes Charlotte-tal.

Ami a Csend, csend édes Charlotte (Hush, Hush sweet Charlotte) forgatásán történt köztük, egészen méltatlan volt, és kihatással volt mindkettejük jövőjére, viszont úgy gondolom, Crawford rosszabbul járt. Ahogy megtudhatjuk, eredetileg a Baby Jane sikerét szerették volna meglovagolni; sem a színésznők, sem Aldrich nem futottak be újra az óriási siker ellenére, ezért a Baby Jane stábjával nekiálltak, hogy egy kvázi folytatást készítsenek. A Baby Jane alműfajt indított be a Warner rivális stúdióinál, hagsploitation, vagy psycho-biddy néven, melyről külön cikkben írtam. Az Oscar után meglepő módon mindkét színésznő elvállalta újra a közös munkát, Crawford bocsánatot kért, és egy látszatbékességet kötöttek, amit ha Davis betartott volna, előtérbe helyezve a munkát, tiszta lappal kezdhettek volna mindent. Nagyon jól érződik, hogy sokszor nem akarta bántani kolléganőjét, mert tisztelte a profi színészi munkáját, de bosszút is akart állni, ezért folyamatosan Crawford egóját és karaktermegformálását támadta, a rendezőjük pedig egyáltalán nem állt ki a másik nőért. Másfél hét forgatás után Crawford álbetegséggel próbálta zsarolni a rendezőt (ahogyan Davis is akarta a Baby Jane forgatásán), és mivel karaktere teljes mértékben háttérbe szorult, jelenetei a vágószobában végezték Davis produceri felügyelete alatt, aki el akarta kaszáltatni a filmet. Mivel a stúdió a költségek miatt beperelte, és a rendező sem állt ki mellette, Olivia De Havillandre cserélték a karakterét. Személy szerint úgy gondolom, Crawforddal sokkal jobb lett volna a Csend, csend édes Charlotte, mert rendkívül sikkes főgonoszként képzelte el a karakterét, és Davis és közte nagyon működött a vásznon is az ellenségeskedés, amit az életük nyomott rá. Az évad záróepizódja az egyik legszomorúbb volt, amit valaha láttam, és az élet imitálta a művészetet.

A Charlotte után Crawford karrierje azonnal derékba tört, de Davis sem kapott több nagy szerepet, mindketten a horrorban próbáltak egy ideig tovább evickélni. Ahogyan Blanche és Jane is életük végén rájöttek, hogy egész idő alatt lehettek volna barátok, úgy Crawford és Davis is megbánták, ahogyan egymással viselkedtek, de sajnos soha nem rendezték egymás között a soraikat, pedig lehetőség adott volt. Bár Davis kolléganője halála után még egyszer csúnyán nyilatkozott róla, mert tudta, hogy ezt várják el tőle, későbbiekben többször is megvédte, és megbánást tanúsított. Ryan Murphy maga készített vele interjút a halála előtt, ahol elmondta, hogy Crawfordot profinak tartotta és elismerte. Christina Crawford botrányos könyve kapcsán is megvédte, és kikérte magának a hálátlanságot, amiben neki is része volt saját lányától.

Az évad rendkívül részletesen mutatja be életútjukat, a filmipart és a horror évtizedes alakulását. A díszletek, a jelmezek és a látványvilág pontosan visszaadja a kort, a színésznők filmjei részleteinek újraforgatásával remek munkát végeztek. A sorozatban tanúsított színészi teljesítmény tette fel viszont a koronát. Jessica Lange bár maszk és smink terén nem teljesen hasonlított külsőre Crawfordra, tökéletesen olyan volt a megjelenése, a viselkedése, a mimikája és a személyisége is, a legenda életre keltése élete alakítása volt. Susan Sarandon külsejében is megtévesztésig hasonlított Davisre, ahogyan Zeta-Jones is Olivia De Havillandre, ketten még hangszínükben, hanglejtésükben is elsajátították karakterüket. Aldred Molina, Stanley Tucci, Judy Davis, Jackie Hoffman is lenyűgözően játszott. Kathy Bates és Sarah Paulson keveset szerepelt, de nem is róluk szólt az évad, csupán az eseményekhez köthető megnyilvánulásaik szempontjából voltak relevánsak.

Ryan Murphy tökéletes munkát végzett Old Hollywood felélesztésével, és hálásak lehetünk neki, mert nem csak újabb színészlegendákat hozta vissza a köztudatba, hanem új generációval ismertette meg Bette Davis és Joan Crawford zsenialitását és hagyatékát. Az American Crime Storyhoz hasonlóan pedig részletes és hiteles rálátást biztosít a történésekre, egyáltalán nem a másik lejáratásáról szól, hanem áldozat mivoltuk kidolgozásáról, hogy végül egy rendkívül komplex képet kapjunk. Biztos vagyok benne, hogy Bette és Joan is hálás lenne ezért a sorozatért, és a színésznőknek, akik életre keltették őket.

Az idén 101 éves Olivida De Havilland, akinek megvolt a maga ellenségeskedése is a testvérével, Joane Fontaine-nel, nyilatkozott a sorozatról, miszerint még nem látta, ezért nem tud ítélkezni, de nem emlékszik az Oscar estjére, nyilatkozata pedig hitelesíti a sorozatot is, miszerint ha nincs manipuláció, nincsenek sajtó-keselyűk, nem végződött volna tragikusan és méltatlanul sokak élete és karrierje.

10/10

IMDb | mafab