Szépen lezárt franchise-t feltámasztani nem hálás feladat. A 2011-ben debütált ötödik epizód elvarrta a szálakat, a sztori körbeért, a Halál megnyugodott. Legalábbis látszólag. A remake-ek, folytatások, előzmények korában a Végső állomás sem úszta meg a tendenciát, összesen négy író, köztük a már az első részt jegyző Jeffrey Reddick előállt egy új történettel, amely egyaránt tiszteleg az eddig elkészült filmek előtt, egyben remekül újítja meg és foglalja keretbe az előzményeket, megágyaz a további folytatásoknak, illetve szívbemarkolóan elköszön Tony Todd karakterétől.

Stefani (Kaitlyn Santa Juana) szörnyű rémálmokat lát egy fél évszázaddal ezelőtti halálos tragédiáról. Nekiáll, hogy kivizsgálja az esetet és felfedezi, hogy a nagymamája, Iris (Gabrielle Rose) ott volt azon a bizonyos napon, de rossz előérzete támadt, és ezzel több tucat embert mentett meg. Mivel az esemény bekövetkeztekor mindannyiuknak meg kellett volna halniuk, így a Halál évtizedeken keresztül vadászgatta és gyilkolászta le az esemény túlélőit, illetve minden olyan leszármazottat, akiknek ezáltal meg sem kellett volna születnie. Stefani családja az utolsók a Halál listáján, ezért a lány mindent elkövet, hogy megmentse a szeretteit, akár hisznek neki, akár nem.

A szinopszis – valljuk be – elég jó magyarázatot ad az újrázás apropójára. Nem csoda, hiszen a fentebb említett Jeffrey Reddick mellett a többi három(!) forgatókönyvíró sem kispályás. Guy Busick, Lori Evans Taylor és Jon Watts az új Pókember-trilógia mellett dolgozott a szintén feltámasztott Sikoly-szérián, illetve az egész korrekt Abigail című vámpíros horroron, így elég széles és sikeres filmpaletta áll a hátuk mögött. Ez meg is látszik a Vérvonalakon, mert amellett, hogy remekül megírták a szereplőket, dialógusokat, helyszíneket, a kerettörténet is remekül illeszkedik a sorozat részeihez, sőt mi több, rengeteg utalást tettek be direkt vagy indirekt módon az előző epizódokból. Hol egy-egy ábra, egy fénykép vagy ceruzaskicc által köszön vissza egy-egy ikonikus momentum, de bizony akadnak egy-az-egyben a klasszikus gyilkolásokat továbbgondoló jelenetsorok is.

Az írói gárda után a kasztingosok is jó munkát végeztek. A főszereplők zöme tévésorozatokból érkezett, némi mozifilmes tapasztalattal, ennek ellenére korrektül hozzák az egyes karaktereket, megvan a kémia, valóságosak a reakcióik, mondataik, hiteles a játékuk. Az egyetlen veterán, a tavaly elhunyt Tony Todd utolsó filmszerepében is brillírozik, mielőtt örökre magára hagyja szereplőinket… és minket is. Fájó látni, mennyire beteg volt szegény Kampókéz, azaz itt Bludworth… mégis minden mozdulatáról és mondatáról süt a végtelen profizmus, az életerő… és leszállít egy olyan monológot egy olyan aforizmával a végén, amely nem titkoltan a filmen belül és kívül mindenkinek szól és fennen hirdeti: egyszer élünk, élvezzük ki. És ha már dialógus: nem egy olyan tételmondat hangzik el a filmben a többi szereplőtől sem, ami hamarosan szállóigévé is válhat. Legyen az lemondó, beletörődő vagy éppen életigenlő hangulatú, mindegyik tömény mondanivalóval rendelkezik.

A Végső állomás-filmek fő „vonzerejét” sosem az adja, hogy meghal valaki, hanem az, hogy az az egyes karaktereknél milyen kreatívan történik meg. Ez akkor működik kiválóan, ha a természetfeletti erő összejátszik a környező elemekkel: valami, aminek meg kellett volna történnie, nem történt meg, így a sors, az univerzum, vagy maga a Halál igyekszik helyrehozni a helyzetet az éppen elérhető eszközök révén. Szerencsénkre, vagyis a Halál áldozataira nézve sajnos, ez mindig valami brutális módon történik. A Vérvonalakban vannak a sorozat legjobb gyilkosságai, részben azért, mert ötletesek és véresek, részben pedig azért, mert Zach Lipovsky és Adam Stein rendezők imádják csúcsra járatni a borzalomfaktort. Legyen az egy üvegdarabra lépés, egy lefejezés, égési sérülés, kórházi baleset, mindegyikük hosszasan, egymásra épülve, logikusan történik. A néző pedig árgus szemekkel figyeli azokat az apró részleteket, amelyek a látványos haláljelenetet vetítik előre, és ez a film nagyon ügyes abban, hogy ezeket a darabokat teljesen random módon összeillessze. Ezekre rájátszik a dalválasztás is: megszólal Johnny Cashtől a Ring of Fire, percekkel később tűzvész üt ki a körépületben. Felbukkan Kelly Clarkson Strongerje, majd egyből kinyiffan az adott karakter. Minden taktus, minden egyes háttérzene, hangaláfestés csak erősíti a jelenetet, fokozza a hangulatot, remekül egészítve ki a látványvilágot. A Halál, ahogy el is hangzik, mindig tisztességesen játszik, és mindig a sikerre hajtja a játékot. A film pedig nagyon nyersen, nem mismásolva, arcunkba vágja ezeket a halálnemeket, amely jelentős előrelépés a franchisebéli többi részhez képest. A sminkes-kellékes csapatnak hatalmas pacsi, mert roppant látványos lett a végeredmény, amihez még a CGI is sokat ad hozzá, amely nem átveszi, hanem kiegészíti az effekteket. Csoda, hogy a Fűrész X brutalitását itthon a legfelsőbb korhatárral, míg ezt „csupán” 18-as karikával díjazták.

Ám mielőtt azt hihetnénk, milyen jól sikerült a vérfrissítés, essen szó a hibákról is, mert azért van egy kevés. Elsősorban a helyzetkezelésekre gondolok: van egy rész a filmben, mikor a csipetcsapat ellátogat a már megszokott boncterembe, ahol gond és hányinger nélkül beszélgetnek a hátuk mögött felnyitott holttest előtt. Vagy említhetném azt is, hogy az egyes halálesetek után senkit nem vegzálnak a rendőrök, nincs vizsgálat, illetve csak szerintem normális, hogy pár órával temetés után mindenki vidáman bulizik, mindenféle színes-szagos szettben? Kákát keresek a csomón, de ezek az apró kis nüanszok bizony eléggé zavaróak tudnak lenni.

Dramaturgiailag azonban rendben van a film, pörgőek és kellően informatívak a dialógusok, a karakterek élethelyzethez függően kommunikálnak, egyedi stílust kapva. Apropó stílus: meglepően sok trágárság fordul elő a közel két órányi időtartam alatt. Bár a magyar szinkron elég nagyvonalú a sok fck és sht kifejezéssel, az amerikai eredetiben közel ötvenszer fordul elő valamilyen obszcén vagy istenkáromló kifejezés. A mi ízes kifejezésű nyelvünket természetesen nem zavarja, ám a többi műfaji alkotáshoz képest meglehetősen profán nyelvezetet kapott a Vérvonalak.

A franchise ugyan 14 év szünetet tartott, de semmit sem veszített a varázsából, sőt, a Vérvonalak könnyen lehet a sorozat új csúcspontja. Ha ismeritek az előző epizódokat, akkor rengeteg easter egg vár rátok, de ha ez lesz az első film a szériából, amit megnéztek, a film mindent elmond, amit tudnotok kell. Ha meg igazából csak a menő gyilkosságok érdekelnek, azokat is megkapjátok. Bőségesen. Az alkotói- és színészgárda, a látványvilág, a kreatív gyilkosságok és a remekül működő kerettörténet egy olyannyira élvezhető és brutális folytatást eredményezett, amely biztosan szerepelni fog az év végi toplistákon. A stáblista alatt futó záróanimáció pedig előrevetíti a folytatást, amely reméljük, tartani fogja a színvonalat. Egyedül Tony Todd fog hiányozni. De ő nagyon.

IMDb