Talán nem túlzás kijelenteni azt, hogy King Kong és Godzilla a filmtörténelem két legikonikusabb óriásszörnye és a popkultúra örökérvényű szereplői. Ha meghaljuk a nevüket, már azonnal magunk elé tudjuk képzelni alakjukat, és még az is tudja kikről van szó, aki még soha életében nem látott egy filmet sem róluk. Egy kicsit mélyebben belemenve akár még úgy is nézhetnénk a dolgot, hogy míg Godzilla a japánok, addig Kong az amerikaiak kabalaszörnye, akik saját filmjeikben több ponton is hűek voltak anyaországuk szellemiségéhez, és azok nézeteinek megjelenítéséhez. Jogosan nevezhetjük őket minden óriásszörnyek királyainak, és éppen ezen pontok miatt – ahogy arra már a horror műfajában többször is történt példa – elkerülhetetlen volt, hogy ez a két titán ne találkozzon előbb utóbb egymással. Erre a találkozásra először 1963-ban került sor, ám ezt a produkciót nem éppen sorolhatjuk az igazán ikonikus, vagy komolyan vehető filmek közé, ami ma is méltó képviselője lenne ennek a két legendának. Ezután erre hosszú éveken át nem is történt újabb próbálkozás. Ám aztán 2014-ben, immár amerikai felügyelet alatt, a legújabb Godzilla filmmel útjára indult az úgynevezett szörny-univerzum, amit rövidesen követett is a Kong: Koponya-sziget és a Godzilla II - A szörnyek királya, amik végérvényesen egyértelműsítették ezt az egységes univerzumot, és már jó előre felvezették, hogy a két legendás titán rövidesen bizony egymásnak fog feszülni. A 2014-es Godzilla nem kicsit lett megosztó darab, amit aztán a Koponya sziget bőven kompenzált, és amellett, hogy az egyik legjobb King Kong film lett, önmagában is egy veszettül élvezetes darab volt. A szörnyek királya viszont ismételten megosztotta a közönséget. Voltak, akik kedvelték, de sokan már egyenesen borzalmasnak és nézhetetlennek kiáltották ki. Ebből is látszik, hogy az eddig felépített szörny-univerzum, a Koponya szigetet kivéve, eléggé ingatag alapokon áll, ezért kicsit jogosak is voltak az aggodalmak a Godzilla vs. Kong-al kapcsolatban. Ráadásul az is csak újabb kérdéseket vet fel, hogy vajon a pandémiás helyzet mennyire befolyásolta a film általános megítélését, de akkor vessük is bele magunkat a két legenda párharcába.
Godzilla, látszólag minden előjel nélkül, megtámad egy óriás tech céget, az Apex-et, ezáltal számtalan ártatlan ember életét is veszélybe sodorva. Az eddigi megmentőből egy csapásra pusztító fenyegetés válik, és az összes érintett szervezet igyekszik tenni valamit az ügyben. Az Apex vezetője (Demián Bichir) felkéri Dr. Nathan Lind-et (Alexander Skarsgård), hogy vezessen el egy expedíciót a feltételezett Belső Földre, mert feltételezései szerint ez a bolygó belsejében lévő titkos világ - ahonnan talán a titánok is származnak - egy hatalmas energiaforrásnak ad otthont, amit ütőképes fegyverként használhatnának fel Godzilla ellen. Lindnek támad egy ötlete, miszerint ezt a forrást, lehet egy másik titán lenne képes megtalálni. Így jut el egy régi barátjához, Dr. Ilene Andrews-hoz, (Rebecca Hall), aki egy jól elszigetelt létesítményben tanulmányozza Kongot, és tartják így távol attól, hogy Godzilla eljöjjön őérte is. A terv ugyanis az, hogy elvigyék Kongot erre a Belső Földre, és segítsen nekik megtalálni az energiaforrást. Ám ezalatt a pár évvel korábbi óriásszörny pusztításokat átélt Madison Russell (Millie Bobby Brown) erősen kételkedni kezd a Godzillával kapcsolatos negatív híresztelésekben, és egy nerd barátjával, valamint egy összeesküvés elméletekre építő podcast műsor vezetőjével nyomozásba kezdenek, hogy valójában mi is állhat a dolgok hátterében. Időközben az expedíció útnak indul Konggal együtt, és ahogy arra számítottak, Godzilla hamar kiszagolja vetélytársát, és az óriásmajom nyomába ered.
Így elsőre lehet eléggé kuszának tűnhet a történet, de a gyakorlatban ez közel sem annyira átláthatatlan, mint amennyire itt annak tűnik. Sőt, kifejezetten az ellenkezőjéről van szó, a sztori ugyanis már szinte bugyuta mód egyszerű, és jobban belemerülve láthatjuk is, hogy mekkora alibizés az egész. Már a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy a történet, és az emberi karakterek sorsa igazából a kutyát nem fogja érdekelni, hanem mindenki Godzilla és Kong összecsapására lesz kíváncsi. És ha másért nem, a stúdiónak volt lehetősége tanulni a 2014-es Godzilla és annak folytatásának fagyos fogadtatásából, és velük szemben a Koponya sziget sikeréből. Ez meg is látszik a végeredményen, hiszen a Godzilla Kong ellen lényegesen kevesebbet foglalkozik az emberi karakterekkel, és arra helyez több hangsúlyt, ami alapból a lényeg lenne, nevezetesen a szörnyekre. Ez a film végre tisztában van azzal, hogy egy óriásszörnyes film, és ehhez mérten is viselkedik. A történet nincs indokolatlanul túlbonyolítva és feleslegesen túl komolyan véve, és nem kísérleteznek olyasmikkel, mint hogy csak sejtelmesen mutatnak valamennyit a szörnyekből. A sztori itt már vállaltan csak egy kifogás, és ehhez mérten egyszerű és kiszámítható, valamint néha már tényleg rajzfilmesen butuska. Sokszor érezni azt, mintha egy lelkes általános iskolás gyerek dobta volna össze a történetet, belepakolva mindent, ami menő lehet, és azt is, ami nem annyira. Én már a Belső Föld behozatalánál is néztem, hogy oké, most aztán tényleg rendesen elrugaszkodunk a megszokott, valamennyire komolyan vehető talajtól, a cselekmény egyéb fordulatairól nem is beszélve. De mivel a film sem akar több lenni annál, mint ami, ez egyáltalán nem is probléma, sőt, ettől lesz működőképes a dolog. Hisz elvégre itt még is csak gigászi szörnyetegek bokszmeccséről van szó, a többi dolog csak ehhez kell színes körítésnek. Bár a cselekményben így is vannak aránytalanságok, és számtalan, szánalmasan agyonhasznált klisé, amik rendesen bökhetik a nézők szemét. Mert az oké, hogy az ilyen jellegű filmek alapjáraton főleg klisékkel építkeznek, de ezek itt olyan fájdalmasan ötlettelenül, és előírásszerűen vannak bedobálva, hogy az már néha tényleg dühítő. Gondolok itt olyanokra, amikor pár civil gond nélkül jut be a szigorúan őrzött titkos létesítménybe, vagy amikor a billentyűzet leöntésével lazán rövidre zárják a rendszert, és még sorolhatnám. Láttuk már ezeket vagy ezerszer, így egyrészt már marhára unjuk, másrészt meg amilyen nemtörődöm szégyentelenséggel vannak ezek belefércelve a filmbe, nem csoda, ha az ember már dühösen ordít fel ezeket látva.
A papírvékony történethez mérten legalább ennyire két bites emberi karakterek is társulnak. Az ilyen filmeknél már megszokhattuk, hogy általában az emberi karakterek részei jelentik a főbb negatívumot, és ez itt sincs másként. Itt is két szálon fut a cselekmény; egyrészt ott van a Kong csapat, Alexander Skarsgård, Rebecca Hall, és a süketnéma kislány személyében, akik elkísérik Kongot a Belső Földre tett expedícióra. Aztán ott van a Godzilla csapat, vagyis Millie Bobby Brown, Julian Dennison, és Brian Tyree Henry, akik a kis magánnyomozós szálukon megpróbálják kideríteni, mi zajlik valójában az Apex-nél. Nos, az mindkét esetben elmondható, hogy a karakterek teljesen sablonfigurák és a legalapabb ismertetőjegyekkel vannak felruházva. Úgy igazán nem is tudunk izgulni értük, mert vagy totál nem érdekelnek, vagy a jól ismert kliséknek köszönhetően úgy is hamar kitaláljuk, hogy kivel mi fog történni, és ki mit fog csinálni. A két szál közül a Kong csapaté még érdekesebb, részben azért, mert Skarsgård és Hall karaktere még valamennyire szimpatikusabb tud lenni, nem beszélve a kislányról, akinek a Konggal való kapcsolata tényleg szívet melengetőre sikerült. Másrészt pedig igazából ezzel a csapattal történnek a legérdekesebb dolgok, ők keverednek a legtöbb akcióba. Ellenben a Godzilla csapat nyomozása már jóval vérszegényebb és unalmasabb. A három szereplő közül egyiknek sincs igazán szerethető, vagy érdekes karaktere, és igen, ez alól Millie Bobby Brown sem kivétel. A vicceskedéseik legtöbbször inkább kínosak és fárasztóak. Tehát ez a brigád alapból totál érdektelen, de még a velük történt események sem tudnak érdekesek lenni, egy bizonyos dologtól eltekintve, de az nem az ő érdemük. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emberi szereplők vonalán továbbra sem sikerült fejlődni, ami azért is kár, mert ezzel például a Koponya szigetben nem volt semmi gond. Itt viszont, ha ezek a részek tennék ki a film nagyját, akkor nyugodt szívvel húzhatnánk le az egészet a vécén.
De szerencsére nem csak ezekkel kell beérnünk, ugyanis ha a készítők valamit végre megtanultak, akkor az az, hogy a nézők óriásszörny harcokat akarnak látni, látványosan, jól kivehetően, és bő játékidővel. És ezt itt meg is kapjuk. De még hogy! Végre hanyagolták azt a hülyeséget, hogy mindent csak sejtelmesen, sok árnyékkal és viharral takarnak ki. A teljes pompájában csodálhatjuk meg Godzillát és Kongot, és az összecsapásaik iszonyatosan látványosak lettek. A számítógépes animációkat is rendesen kidolgozták, és a harcok koreográfiája is tartalmas és izgalmas lett. Ezen a ponton inkább ragaszkodtak a Koponya sziget szellemiségéhez, de még annak kalandfilmes világa is visszatér, amikor Kongék lejutnak a Belső Földre. Összesen három nagy összecsapást kapunk, amiket végignézve az ember tényleg újra gyereknek érezheti magát, ahogy ifjonti lelkesedéssel élvezheti, ahogy ez a két legendás monstrum egymásnak feszül. Emellett még Godzilla várospusztításai, de főleg Kong kalandozása a Belső Földön is legalább ennyire látványosra és érdekesre sikeredtek. Ezekben a szegmensekben tényleg van bőven látvány, akció, izgalom, egyszóval minden, amit az ember elvárna egy Godzilla Kong ellen című filmtől. Ezen a téren tényleg minden igényt kielégít a film. És ha már az előbb a karakterekről beszéltem, itt újra érdemes előhozni ezt, hiszen Kong és Godzilla ezerszer érdekesebb karakterek, mint az emberi figurák. Az ő tulajdonságaik is nagyon egyszerűek, de még is jóval rétegeltebbnek és mélyebbnek tűnnek humanoid partnereiknél. Godzillánál ezt persze kicsit bajosabb kijelenteni, de Kong jellemének tényleg hatalmas mélysége van. Végig együtt tudunk érezni vele, és tudunk szorítani érte. És ha már egy film elérte, hogy végig őszintén szimpatizáljunk egy animált óriásgorillával, az azért már nem kis teljesítmény.
A Godzilla Kong ellen végeredményében tisztességesen véghezviszi azt, amire vállalkozott. Nem több, mint egy egyszerű, agykikapcsolós óriásszörnyes film, de annak remek, köszönhetően annak, hogy komolyan vette a két címszereplővel járó legendát és felelősséget, és ehhez méltó módon jelenítette meg mind az összecsapásaikat, mind pedig a két szörnyet magát. Ám ez a film továbbra sem tud szabadulni a filmes univerzum korábbi darabjainak betegségeitől, mégpedig a teljesen érdektelen emberi szereplők feleslegesen túltolt szerepeltetéseitől, valamint a lustamód alkalmazott kliséktől. A fejlődés érezhető, de ezt még gyakorolni kell kicsit, ha többet akarnak még kihozni ebből a szörny-univerzumból. De legalább a két húzónevüknek sikerült összehozni egy egyszerű, kicsit bugyuta, de szórakoztató és kedvelhető filmet, még ha nem is teljesen tökéletes az összkép. Azért már ez is egy jó pont.
- Pro
- A látványos és izgalmas akciójelenetek.
- A szemetgyönyörködtető képi világ.
- Godzilla és főleg Kong figurája.
- A Belső Földes szegmens kalandfilmes vonala.
- A hangulatos zene.
- Az a bizonyos meglepetés figura.
- Kontra
- A történet sokszor már gyermetegen bugyuta.
- Az emberi szereplők és azok történetszálai mind érdektelenek.
- Főleg a Godzilla csapat, Millie Bobby Brown vezetésével.
- Az ezerszer agyonhasznált klisék lélektelen és idegesítő erőltetése.
- Egy csomó minden nincs rendesen átgondolva.
Pro | Kontra | 61% |
A látványos és izgalmas akciójelenetek. | A történet sokszor már gyermetegen bugyuta. | |
A szemetgyönyörködtető képi világ. | Az emberi szereplők és azok történetszálai mind érdektelenek. | |
Godzilla és főleg Kong figurája. | Főleg a Godzilla csapat, Millie Bobby Brown vezetésével. | |
A Belső Földes szegmens kalandfilmes vonala. | Az ezerszer agyonhasznált klisék lélektelen és idegesítő erőltetése. | |
A hangulatos zene. | Egy csomó minden nincs rendesen átgondolva. | |
Az a bizonyos meglepetés figura. |