Filmek terén nem vagyok válogatós. Az elmúlt években szerkesztőként számos különleges, rendkívüli vagy éppen zavarba ejtő, sőt extrém alkotáshoz is szerencsém volt. Találkoztam már olykor expresszionista műveknek is beillő darabokkal, nyílt és explicit tartalmaikat bátran vállaló underground alkotásokkal és a horror műfajával ismerkedő – de rendkívül ígéretes – amatőr filmekkel is. Ezek a filmek, bár nem minden esetben voltak meggyőzőek, mégis hűen tükrözték alkotóik látásmódját, a világról alkotott felfogásukat, a műfajhoz fűződő viszonyukat. A művészet pedig – legyen szó annak bármely ágáról – elsősorban a mondanivalóról és az azon keresztül materializálód alkotói energiáról szól. A sikeres alkotások attól vállnak azokká, mert ez az energia átszivárog a faragott köveken, ott dobog a festett színek pórusaiban és feszíti szét a papírra vetett szavak közé ékelt ürességet. Ezeket a műveket joggal tekinthetjük MŰVÉSZI ALKOTÁSOKNAK. Sajnos azonban vannak olyan darabok is, amik bár ígéretesnek, sőt talán formabontónak is tűnhetnek, mégis a vonzó felszín alatt olyan sekélyes jelentéstartalom húzódik meg, ami több, mint csalódást keltő. Nicolas Winding Refn legújabb munkája pontosan ilyen mozi, ugyanis a hipnotikus esztétikán, a neonfények kavalkádján és retrofuturisztikus kulisszákon túl szinte semmit sem találunk. Amit mégis, azt már többen is elmesélték. Ennél sokkal, de sokkal jobban.

A két szálon futó mozi egyik felében a fiatal színésznő, Elle (Sophie Thatcher), történetét követhetjük figyelemmel melyben egy nagyvárosra ereszkedő ködben vadászó gyilkos – Leatherman – szedi áldozatait és amivel a lány megpróbálja felvenni a harcot. A történet másik felében pedig K. közlegény jakuzák elleni bosszúhadjárata kerül a figyelem fókuszába, a férfi célja pedig nem más, minthogy megtalálja eltűnt lányát. A két szál végül összeér, hiszen K. és Elle végső célja ugyanaz, legyőzni a fenyegető entitást…

Refn vizuális világa remek. A neonfényes, stilizált esztétika borzongató hatást képes kiváltani, a lázálmokat – vagy a rosszul sikerült kábítószeres utazásokat – idéző atmoszféra pedig el is vinné a hátán a filmet. DE. A dán rendező – aki íróként is jegyzi a művet – egyszerűen ennyit képes prezentálni. A közel kétórás játékidő első harmadában nyilvánvalóvá válik, hogy mit tud – és akar – nyújtani a film. Vizualitást és hangulatot. Azonban, amikor elérünk a történet mélyebb rétegeihez rá kell, hogy döbbenjünk, ez gyakorlatilag nem más, mint egy, az apja árnyékából kitörni vágyó fiatal színésznő egyfajta coming-of-age története. Megfűszerezve némi misztikummal és egy – rendkívül jellegtelen – sorozatgyilkos karakterrel. Csak azért, hogy egyáltalán legyen bármilyen jelentésbeli tartalma a mozinak. Az írói munka csalódást keltő, a rendezés pedig végtelenül középszerű. A film legerősebb pontja a vizualitása, ez pedig egyértelműen a remek operatőri munkának és a fényképezésnek köszönhető. Az egyébként sem túl fényes összképen a színészi gárda sem tud javítani, egyszerűen hozzák a kötelező – néha pedig az azalatti szintet. A főszerepet alakító Sophie Thatcher ennél sokkal többre hivatott, bár mindig örülök, ha láthatom a vásznon. A gárda többi tagjára gyakorlatilag már nem is emlékszem, leszámítva a Ms. T-t és Ms. S-t megformáló Shioli Kutsuna és Aoi Yamada színésznőket. Karaktereik szerepének és játékok nyugtalanító mivoltának köszönhetően még némi lynch-i párhuzamot is képesek voltak érzékeltetni – még annak ellenére is, hogy az alkotók ezt a lehetőséget fájóan kihasználatlanul hagyták.

A Her Private Hell egy bántóan félresikerült alkotás, ami csak nyitott és elszánt mozilátogatóknak ajánlható – bár nekik sem jószívvel. Hasonló témában ugyanis ettől sokkal mélyebb és értékesebb darabokat is találhatnak. Olyanokat, amik bár nélkülözik a látványos kulisszákat, mégis túlmutatnak a neonfényes metropoliszokon, a vériszamos sikátorokon és valóban mély emberi sorsokat és drámákat mesélnek el. Olyanokat, amik velük maradnak azután is, hogy a színes-szagos szer már kiürült a szervezetükből…